Politikai Ujdonságok, 1873 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1873-03-26 / 13. szám

hogy a másik föladat, a csatamezőn szer­­zendő elégtétel, már könnyebb föladatnak tetszik.­­ Ha szabad a nagy dolgokat kicsinyek­­höz hasonlítni, az eseménynek, mely Páris és Berlin közt épen végbement, van némi rokonsága vagy hasonlatossága azzal, a­mi Bécs és Budapest közt történhetnék, illetőleg a minek történnie kellene, mert nemcsak a háborúknak, de a békének is megvannak a maga nagy próbakövei. A mely nép ez utóbbiakat nem tudja megál­­lani, kétes, vájjon kir­e annyi lelkesedés­sel, mely a háború áldozatait meg tudja hozni. Életünket és vérünket el tudtuk vinni a haza oltárára, de a­mint az idők jár­nak most már, ha a munkásság takarékos­ság erényeit is nem egyesítjük a vitézség­gel, szóval pénzbeli áldozatra képesek nem vagyunk, akkor hiába volt a véráldozat, mert jelenleg Mars már tehetlen Plutusz szövetsége nélkül. Higyjük annálfogva, hogy megoldjuk a bankügyét becsülettel, s kiszabadítjuk magunkat Bécs lelketlen uzsorásainak körmei közül! A magyar kisegítő bankról. A bankkérdésre vonatkozó alkudozások alatt állandóan tapasztalta a pénzügyminiszter, hogy a bécsi „nemzeti bank“ nem akar eleget tenni annak a kötelezettségének, a­mivel az úgynevezett budai egyezség szerint Magyarország iránt tartozik. A pesti pénzpiac­on a forgalom folyvást a fennaka­dás veszélyének van kitéve, s ezt a bécsiek, termé­szetesen, mohó kárörömmel látják, s alig várták már, hogy mikor jön el a kedvező alkalom, mikor Magyarországon akkora forgalmi válságot csinál­hatnak, hogy a bankkérdésben életre vagy halálra oda vetjük magunkat az ő lábaikhoz. A pénzügyminiszter, hogy e bajos állapo­tokon segítsen, egy magyar escompte-bank (leszá­mítoló bank) alapítására keresett módot. A bécsi bankegylet, az osztrák földhitelintézet és az an­gol-magyar bank vállalkoztak ennek alapítására, sőt szerződést is írtak alá, hogy bizonyos kivált­ságok mellett 50 millió forinttal megalkotják a bankot, melynek joga lesz 50 forintos bankutal­ványokat kiadni, miket a kormány kész­pénzzel vált be s ezek a pénzforgalom fennakadását ellen­súlyoznák. Az osztrák „nemzeti bank“, természetes, hogy minden követ megmozdított e terv ellen, mely már magában mintegy kisegítő magyar bankká lett volna, s az „osztrák nemzeti bankot“ minden bé­csi lap támogatta. A terv alkalmasint még akkor kiderült, mikor a szerződések nem voltak végér­vényesen megkötve az illető bankok és a magyar pénzügyminiszter között, mert mikor a bécsi hír­­lapsereg elkiáltotta magát, a bécsi bankegylet (Bankverein) és az osztrák földhitelintézet azon­nal kijelentette a „Neue freie Presse“-ben, hogy a magyar kormánynyal folytatott alkudozásaik teljesen meghiúsultak. Hogy a bécsi lapok mily dühösek voltak a leszámítoló­ bank tervére, mutatja az, hogy a leg­nagyobb konditójú bécsi lap, a „Neue freie Presse“ azt kiáltotta, hogy a­ki a bécsi bankárok közül e vállalatban részt vesz, annak még saját bécsi papírjait sem engedi De­ Pretis osztrák pénzügyminiszter jegyeztetni a bécsi börzén, hagyján, hogy a magyar leszámítoló­ bank részvé­nyeinek adná meg ezt a jogot. A dolog most már úgy áll, hogy a két neve­zett bécsi pénzintézet visszalépett, s csak az a kér­dés, hogy volt-e már egyezségük annyira a visz­­szalépés előtt, hogy szerződésszegésnek lehessen mondani vagy egyszerűen csak ajánlatoktól való elállásról van szó. Másik kérdés pedig az, hogy sikerül-e most már a pénzügyminiszternek a tervet más pénzin­tézetekkel valósítani ? — A lapok szerint Ker­­kapoly bízik, hogy terve így is sikerül, s már a napokban előterjeszti az ezen banknak adandó szabadalom törvényjavaslatát a képviselőházban, sőt hogy már ő Felsége is helyben hagyta volna e törvényjavaslatot. Miben áll a dolog, nem tudhatni — legalább egyelőre nem. A magyar napilapok mind hevesen szólnak a bécsi nemzeti bank s a bécsi pénzpiac­ nemtelen eljárása ellen, mely miatt utoljára is oda kényszerülünk, hogy bármily áldozatok árán is felállítjuk a külön magyar jegybankot. Pártjainkról. Pártjaink új alakulásának kérdése állandóan föntartja magát a napirenden. Egy-egy alkalom mindig csak akad, úgy az országyűlési viták s kivált a szavazásoknál, mint a hírlapi közlemé­nyekben, midőn újra és újra előkerül az a régi jámbor óhajtás, hogy az egyező elemeknek mégis is csak együtt kellene lenni. De a vegyrokonság folytán bekövetkező új egyesülés még távolról sem mutatkozik még folyvást legfölebb a vegy­­bomlás stádiumában vagyun­k. A pártoknak ez állapotára nézve jellemzők az itt következő köz­lemények, melyeket tájékoztatásul ismertetünk meg olvasóinkkal. A Deák-párt töredékeiről, ezek erejéről s egymáshoz való viszonyáról az aradi „Alföld“ kö­zöl egy érdekes czikket. E Buda-Pestről kelt köz­lemény így szól: „Deák Ferencz gárdája aránylag csekély szám­ból áll, köztük Csengeryvel és Horváth Mi­hály­lyal. Deák Ferencz, vagyis Csengery pártjához legközelebb állanak a „liberálisok,“ Gorove István titkos vezérlete alatt. Ezen árnyalatban vannak a Deák-párt legjobb szónokai. Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Pólya, Bujanovics, Hodossy Imre, Gorove sem utolsó szónok. Ez az árnyalat áll 22 emberből. Legtávolabb állnak tőle a konzervatívok Seny­­nyey báró vezérlete alatt. Ezek állnak 21 ember­ből, nem számítva azokat, kik most sehova sem tartoznak, de ha alkalom nyílik, készséggel csatla­koznak Sennyeyhez. A liberálisok és konzervativok közt áll a Lónyay-párt, legkevesebb 50 emberrel, mely libe­rális és konzer­vativ elemeket egyesítvén, leginkább hivatva van, hogy a liberálisok és konzervativek­­kel kompromisszumra lépjen.­­ A Lónyay-párt­­nak csak annyiban van személyes politikai jellege, a­mennyiben erre az előzmények által provokál­tatok. E párt az ellenzék előtt gyűlölet tárgya, mert csak e pártban nem remélhet az ellenzék eszközt és szövetségest. Nem akarjuk ez alkalom­mal a Lónyay-párt jelentőségét bírálni, czélunk csak a tények konstatírozása révén. Ezután jön a­ kormánypárt, mely áll a hivatal­nokokból, a két Pulszkyból, s azon képviselőkből, a­kik minden körülmények közt a kormánynyal tartanak. Ezek száma fölmehet 50-re. Vannak még a miniszterek közül pártjaik Kerkapolynak­, a lelé­pett Tóth Timosnak, s néhány embere Szlávynak Trefort a Deák gárdájához tartozik. A többi a le­vegőben úszik, s a véletlenségre támaszkodik. Meg kell említenünk még a reform­pártot, mely most ugyan csak négy emberből áll, de — mint a nyáron csak czérnaszálként szivárgó hegyi patak, esőzések után nagyon megdagadhat. i­ Ott vannak azután a Szászok, kik a liezitandót képviselik, s érdekek után futnak. Egy erős kor­mány bizton számíthat reájuk, de egy gyönge kormány nem. Ezekkel titkos egyetértésben állanak a többi nemzetiségi képviselők. S ha megemlítjük még azoknak létezését, kik nem tartoznak egyik árnyalathoz sem, hanem mindenütt megfordulnak, megalkottuk a Deák­párt külképét, s leírtuk benső szétszakadását. íme ez a Deák-párt. Együttvéve elég nagy egy kormány föntartására, de egy árnyalat sem elég erős benne, hogy kormányozzon. Innen magyarázható meg, hogy miért szere­pel ezen időkben a baloldal a parlamentben, s miért törekszik minden áron föntartani a Szlávy­­kormányt. Mert a Szlávy-kormány alatt soha sem fognak egyesülni a Deák-párt szétvált elemei, s ezen tény — a divide et impera elvénél fogva csak a baloldal előnyére válik. Azon válságot megelőzőleg, milyet az adó­­törvényjavaslatok oly akut jelleggel idéztek elő a Deák-párt körében, a Szlávy-kormány és Tisza- Ghyczy közti fúzió hetek óta volt beszéd tárgya , de nem fog létesülni. Mert nem képes olyan ma­joritást teremteni, mely minden eshetőség közt megvédhetné a koaliczió kormányt. Mocsáry a balközép egy részével megmaradna oppozícziónak. Azonkívül az udvar előtt sem kedves e fúzió eszméje, s így nem egyéb az, mint halva született gyermek, mely már el van temetve.“­­ A baloldal belső mozgalmairól pedig múlt héten az „U. Lloyd“ emlékezett meg a következő közleményben: „A balközépi klubban a legközelebbi napok­ban párttanácskozás alá fog vétetni a balközép jövőbeni magatartásának kérdése. Nem első ily­­féle tanácskozás lesz ez azok közt, melyek ez ideig a baloldali körben tartottak, s talán nem is az utolsó, de indító oka annyiban érdekesebb a többinél, mert Tisza Kálm­ánon fordul meg. Erre nézve azokból a­miket hallottunk, a következők­kel szolgálhatunk. Tudvalevőleg a múlt hét valamelyik napján került a baloldali körben párttanácskozás alá a kormány személykereseti adótörvényjavaslata. Ghyczy Kálmán, ki magát a pénzügyi bizottság­ban adott szavazata által kötve érze, kijelenté, hogy meg fogja szavazni a törvényjavaslatot. Ki­fejté erre vonatkoz­ó okait, melyeket Tisza főleg azon argumentum hozzáadásával támogatott, hogy a balközépnek nem szabad a Szlávy-kormány el­len ebbe­n ellenséges pozíc­iót elfoglalni, nehhozy azon gyanúba jöjjön, vagy azon szemrehányásra okot adjon, hogy akár a konzervatívokkel, akár a Lónyay-párttal szűrte legyen össze a levet. A törvényjavaslat ellen azonban szót emelt Horn Ede azon modorban és azon érveléssel, melyet az országgyűlésen e tárgyban tartott beszédében a baloldalnak folytonos helyeslése kísért. Ez an­­nál inkább fontos jelenség, mert Horn a klubban tartott beszéde végén Tisza Kálmánt is megtámad­ta. Horn szerint az oppozíc­iónak nem lehet fel­adata föntartani a kormányt, mert ez a pártpro­grammal való eltérést jelentené. Ha a párt ezt akarja, akkor mi szükség van a váci­ utc­­ában konferencziázni, holott erre a Deák-klubb helyi­sége is megtenné ugyanezen szolgálatot, mert némi apróságokban megtámadni a kormányt a Deák-klubban is szabad. — Tisza Kálmán látha­tólag ingerülten válaszolt Hornnak. Kijelenté, hogy neki esze ágában sincs eltérni a programmtól. Ezen inszinuácziót legkevéssé várta Horntól, ki még a múlt­ évben is tagja volt a Horn — Horváth — Hoffm­ann-féle hármas összeesküvésnek. — Erre Horn azt felelte, hogy az ő támadása Tisza ellen mindenesetre személyes jellegű. Ő (Horn) 20 éven át küzdött lapokban, röp­iatokban, köny­vekben az oktalan gazdálkodás,­­adósságcsinálás, magas adó ellen s az adóképesség emel­se mel­lett , sürgetve az igazságos adórendszert, egészsé­ges pénzügyi kormányzást. Tisztán azért csatla­kozott az országgyűlésen az ellenzékhez, mert reménye volt, hogy ott elveinek tényleg is ér­vényt szereket. De már hónapok óta tapasz­talja, hogy e törekvése Tisza Kálmán politikája által akadályozva van. Támadása Tisza ellen tehát ily formán személyes természetű. Ily politika követéséért nem szükséges az oppozí­­czióhoz tartoznia, mi neki elég kellemetlensé­gébe s elég áldozatába kerül: ezen politika miatt bátran átléphetne a Deák-pártba. Ha a párt Ti­sza politikáját óhajtja követni, neki ez ellen nem lehetne ugyan ellenvetése, de ez esetben szüksé­ges, hogy a párt programmja megváltoztassák. Sőt maga is a mellett van, hogy a párt magatartá­sának kérdése megvitattassék, mert a pártok épen most vannak azon helyzetben, melynek bekövet­kezését ő, még mielőtt az országgyűlés tagja lett volna, megjelölt, s épen ezen okból javasló a köz­jogi ellenzésnek figyelmen kívül hagyását, így Horn. És miután a párt többsége határozottan Horn mellett nyilatkozott, s egyetlen egy ember sem akadt a­ki Tisza Kálmánt védelmezte volna, elhatároztatott, hogy a balközép a''törvényjavas­lat ellen fog szavazni, a­mi Tisza Kálmánt arra kényszerítette, hogy a szavazásnál jelen ne legyen. De elhatároztatott, hogy a párt magatartásának kérdése legközelebb a pártkonferenczia tárgyát fogja képezni.“ E hírlapi czikk folytán , Horn nyilatkozatot tett közzé, melyben a neki tulajdonított állítások nagy részét hibás értesülésén alapulóknak mond­ja, de megerősíti azt, hogy „a baloldali kör elhatá­

Next