Politikai Ujdonságok, 1874 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1874-01-07 / 1. szám
XX. ÉVFOLYAM. — 1. SZÁM. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. kormányelnökséget. Topete viszautasította a tengerészetügyi tárczát. — (A karlisták előhaladása.) A spanyol északi csatatéren a karlisták legközelebb uj hadműveleteket kezdettek meg. A lázadás ma már korlátlan ura azon egész nagy területnek, mely az Ebro folyó s a franczia határ által van bekerítve. E vidéken csak Pampeluna, Vittoria, Tolosa, San Sebastian és Bilbao erődített városok nem kerültek még hatalmukba, minthogy eddig nem volt nehéz ágyujuk, mely ezen városok ostromlásához szükséges. Most azonban úgy látszik, már elég erősnek érezik magukat e városok megtámadására is. A távirda jelentése szerint Don Carlos a navarrai és alavai csapatokkal decz. 28-án megindult Bilbao ellen. Minthogy Moriones is ezen város közelében van, e vidéken nemsokára nagyobb küzdelmek várhatók. 3 Kossuth levele, A honvédmenház bizottsága nemrég fölhívást tett közzé, melyben 80 honvéd ellátása végett 10 írtjával való adakozásra hivja föl a hazafiakat. Ilyen fölhívást Kossuthhoz is juttatván. Kossuth Turinból 1873. decz. 14-kétől Krivácsy József, honvédtüzér ezredes úrhoz intézett levelében következőleg válaszolt reá: Ezredes úr! Vettem folyó hó 6káról kelt levelét, melyben fölszólít, hogy a honvédmenházba fölvehető 1848/9-ki 80 rokkkant honvéd ellátására az országos honvédgyűlésen tett, s (igen helyesen) elfogadott indítványának valósításához évenként tíz forinttal hozzájáruljak. Köszönöm, ezredes úrnak, hogy levelével alkalmat nyújtott az elsők közt lehetni, kik a honvédeink iránt mélyen érzett hálatartozás oltárára fillérjeiket letehetik. Szolgáljon e levelem kötelezvényül, hogy a honvédmenházi ellátás pénztárába, amíg élek, évenként húsz forintot fizetni fogok. Fiaim is megbíztak, jelentsem ki nevükben, hogy ők is kötelezik magukat e czélhoz évenként tíz-tíz, tehát együtt húsz forinttal hozzájárulni. E kötelezéshez képest, a közelgő 1874-ik évre tartozott 40 forintot ide rekesztve megküldöm. Nagyon szomorú, mondhatnám a történelemben példátlan dolog az, hogy a magánadakozás filléreihez kelljen ily ügyben folyamodni, mivelhogy a nemzet mint nemzet, be nem váltotta ígéretét, melyet a nemzet becsülete kezessége alá helyezett, midőn az enyészettel fenyegetett haza védelmére hű fiainak vérét, életét igénybe vette. S a szomorúság — nehogy többet mondjak — melyet e phoenominális szószegésnek, bármely körülmények közt is, nem lehetne föl nem költenie, csak növekedhetik, ha meggondoljuk, mi bőkezűleg, sőt mi pazarul kezeltetett hét év óta az ország háztartása; mi bő mértékben kijutott abból boldognak, boldogtalannak, a ki csészéjét a nemzet pénze szökőkútjának alája tartá; jutott mindenkinek, még azoknak is, kik a muszkát nyakunkra hozták, csak a haza védelmében megcsonkult honvéd az, kinek e pazarul dobált milliók özönéből egy árva csepp sem jutott. Igaz, az idők nagyon megváltoztanak s a változott időkkel változnak emberek is. Az ősöktől öröklött hagyományos irány, mely hazánk függetlenségének védelmében, a már múlófélben lévő nemzedéket oly magasztos önföláldozásra lelkesítette, nem tartozik többé az újkor irányai közé. Hogy ez új irányok újszerű bölcsesége nem szereti a múltak emlékét, mely a jelenre árnyékot vet, az meglehet. Hiszen rég megírta Kölcsey a völgyben ülő korról, hogy „őse saslakára, szédeleg, ha néha föltekint.“ Hanem azért a hon és szabadság harczaiban megroncsolt Belizárt csak még sem kellett volna koldulni hagyni, bár hős alakjának emlékezete nem kedves is. Igaz, az a bizonyos valami, mit politikának neveznek, bő takaró. Sok lólábat lehet vele fedezgetni, mely a sarkantyú mellől ki-ki üti magát, sok arczot eltakarni, mely a takaró nélkül elpirulna. De én nem hiszem, hogy a hálás kegyeletet megtagadni jó politika lehessen, én tagadom, hogy van, vagy lehet oly politikai tekintet, mely a megtagadást akár kivánná, akár menthetné. Szerencsétlen nemzet az, a mely csak a mának él, s nem kér tanácsot politikájába a jövendőtől is. Az óra rohan, kinek van markában a gondviselés kezeslevele, hogy az ítélet el nem következik? S ha elkövetkezik s vele a veszély, melylyel a hideg engedelmesség nem, hanem csak a hamvaiból föléledő szent lelkesedés áldozatkészsége birkózhatik meg, ők akkor azok, kik ezt megérik, újra fognak hallani tengert és hegyeket, eget és földet igérő kecsegtetéseket; de ki fog hinni egy oly nemzet szavának, mely azt ily kiáltó hálátlansággal megszegé ! Senki! — senki! Nem, — én azt nem hiszem, hogy a megtorló fátumnak ily kihívása jó politika. Ellenben tudom, hogy nemzetnél mindég teljesedik az, amit Göthe megírt: „Jede Schuld rächt sich auf Erden.“ Hanem ez mind haszontalan beszéd, tudom. A vérző szív jajkiáltásának a távolból, ép úgy mint a béna honvéd mankójának otthon, nincsen a tőzsdén kelete. Én már nem reméltem, hogy a nemzet valaha megtegye, amit ekkorig megtagadott, s különösen most bizony nem fogja megtenni, midőn a rohamos pazarlások által, nem valamely rendkívüli körülmények nyomása alatt, hanem háborútlan béke sima idején, rövid hét év alatt a tönk örvényének szélére jutott. Kétszáz hét millió forint bevétel mellett 78 millió deficzit maga a deficzit több, mint amennyivel a 48—49-diki nemzedék hadsereget teremtett, ruházott, fegyverzett, táplált, fizetett, a hazát két nagy birodalom támadása ellen védelmezte, várakat szerelt föl, és látott el évekre, az ország minden közigazgatási költségeit fedezte, s nemcsak mindennemű fegyver- és hadszerelési gyárakat hozott létre, de még vasutat is épített. Nem csodálkozom, hogy azon korszak emlékezete nem kedves dolog. Bizony sokan vannak, kikhez vezeklés illenék, hogy csészéjüket a szökőkutnak alája zárták. No!a 25 év előtti szabadságharcz csonka romjai ezek közé nem tartoznak. Az ő lelkiismeretüket nem terheli annak tudata, hogy a könynyekkel áztatott száraz kenyérhéj, melylyel éhségüket enyhiték, volt a szalmazsák, mely a teve hátát megtöré. Ez az öntudat is valami. Hanem mert a dolgok akként állanak a mint állanak, nagyon igaz, hogy nem marad más hátra, mint a magán adakozás kísérlete. S mert az ön indítványára a honvédgyűlés által elfogadott terv nem nagy tőkéket veszen igénybe, miszerint kamatjaiból a csaknem üresen tátongó honvédmenházat benépesítse, hanem csak évenként oly csekély adakozást kíván, hogy száz meg százezerekül, ne mondjam milliókul vannak a hazában, kik azt még csak meg sem éreznék, nem lehet teljes méltánylattal el nem ismernem, hogy az eszme nagyon tapintatos, nagyon gyakorlatias színezetű. Ha lesz-e sikere ?! Egy idő óta annyi sok történik hazánkban, ami azon fájdalmas fölkiáltásra késztet, hogy nemzetünkben nem ismerek nemzetünkre, miszerint odáig jutok, hogy már alig merek reményleni. Hanem e kísérlet oly természetű, s ha már annyira elveszték a tények erejüket, a szavak értelmüket, hogy a legszentebb tartozás késő s töredékes apasztgatását áldozat nevével kell megtisztelnünk, a kísérlet oly kis áldozatot s a nemzet milliói köréből oly kevesektől veszen igénybe, miszerint csak azt mondhatnám, szégyenelnem kellene, hogy magyarnak születtem, ha még e kisérlet is meghiúsul. Kérem az istent, múljék el tőlem a keserűségnek e pohara. És legyen nekem, ki annyi jogos reményt láttam ködfátyolképként szétfoszlani, legyen nekem e kétely megbocsátva, melyet imádságra ösztönöz. Ha hon lennék, eljárnék házról házra koldulni a hon és szabadság koldusainak számára. De a száműzött csak fillérjeit nyújthatja, csak áldást kívánhat a honvédmenházi bizottmány nemes igyekezetéhez, s áldást azokra, akik kérését meghallgatják. E kívánattal küldöm önöknek üdvözletemet. Kossuth Lajos, s. k. 77.. Nagyon jól teszik önök, hogy a törvényhatóságokhoz is folyamodnak. Hiszen azokat s különösen a megyéket a könyörületes hazafiság indulatán kívül a helyzet hasonlata is ösztönözheti, úgy mint amivé vannak téve a megyék is,, romok a magyar szabadság eszmeterén, „rokkant institutiók“! Talán megkönyörülnek a rokkantakon. Hanem ha szabad tanácsot adnom, ezzel ne érjék be önök s ne állapodjanak meg a nyilvános felszólításnál. — Ami mindenkinek szól, keveseknek szól. Forduljanak önök a nemzet vagyonosabb osztályainak tagjaihoz egyenként. Ez nem lehet nehéz, miután a hivatalos vagyonosságot a „virilisek“ lajstroma evidentiában tartja, s azt könnyű lesz törvényhatóságról törvényhatóságra megszerezni. Újévi üdvözlések a pártvezéreknél. Régi szokás szerint a pártok most is üdvözölték vezéreiket újév napján. Az idén azonban nem múlt el e nap szomorúság nélkül, s ezt Deák betegsége idézte elő, ki e miatt saját pártjának küldöttségét nem is fogadhatta el. A Deák-kör tehát egy föliratban fejezte ki jó kívánságát, s azt a tagok aláírásával Kovách László, a képviselőház háznagya nyújtotta át. Az üdvözlő irat ez egyszerű szavakból áll: „Deák Ferencz vezérünknek az újév alkalmából legjobb kivánataikat fejezik ki a Deák-kör tagjai.“ Elfogadta azonban Deák a főváros üdvözlő küldöttségét, s ennek tisztelgéséről a következő érdekes részleteket közlik a napilapok : A főváros keddi közgyűlése elhatározta, nagy hazánkfia Deák Ferencznek az immár egyesített főváros szerencsekívánatait kifejezi; e czélból a közgyűlés küldöttséget választott, melynek vezetésével a főpolgármester bízatott meg. Ráth Károly főpolgármester szerdán reggel a beteg hazafi orvosához fordult, azon kérdéssel: lehetséges lesz-e Deáknál tisztelegni? Dr. Kovács, miután Deákkal értekezett volt, azt tanácsolta a főpolgármesternek, menne előbb egyedül a belváros orsz. képviselőjéhez és kérdezné meg tőle, fogadhat-e küldöttséget. Ráth úr elment az „Angol királynőhöz“. Deák szállására, hol Deák, ki már előre értesült e látogatásról, maga nyitotta ki lakása ajtaját és szokott nyájasságával fogadá a főpolgármestert. Ez előadta kérelmét és megjegyzé, hogy azon esetre, ha a tisztelgés nehézséggel járna, nem kíván alkalmatlankodni. Deák legszivélyesebb köszönetét fejezé ki a főváros barátságos érzületéért, és kijelenté, hogy ámbár nem fogadhat el küldöttséget még a Deákpárt részéről sem, mégis szívesen fogad 4-5 személyt, ha nem kívánják tőle, hogy hosszabban beszéljen, miután az nehezére esik. Hutin úr igen megörült annak, hogy csak ennyit is elért és megígérte, hogy újév napján délelőtt 10 órakor Kammermayer polgármester, Thaisz és Havas Ignácz urak kíséretében teendi tiszteletét. Deák a viszonyokhoz képest jó színben volt és mellszorulás nélkül beszélt. Jan. 1-én a mondott órára a négyes küldöttség elment Deákhoz. A lakás ajtaja zárva volt, az első szobában gr. Mikes János fogadta őket, Deáknak régi hű barátja és ápolója, ki vele évek óta lakik már együtt a szállodában, vele étkezik és most is szüntelen mellette van. Mikes gróf kijelente a küldöttségnek, hogy Deák az éjjel ismét erős mellszorulásban szenvedett, és kénytelen volt ágyban maradni, mindazonáltal még az éjjel megbízta, hogy a küldöttséget csak vezetné hozzá, ha ágyban kellene is maradnia. Erre a küldöttség belépett a második szobába a nagy hazafi ágya elé, ki mindegyikkel kezet szorított, és sajnálkozását fejezé ki, hogy nem fogadhatja a küldöttséget ágyon kívül. A főpolgármester, ki ily szomorító jelenetre nem volt elkészülve, rövid szavakban adott kifejezést az örömnek, melylyel az egyesült főváros megragadta az alkalmat, hogy a tisztelt vezérnek szerencsekivánatait átadhassa, valamint azon buzgó óhajnak, vajha a szeretett hazafi mihamarább fölgyógyulna, hogy újból megkezdhesse áldásos tevékenységét. Deák sajnálkozását fejezi ki, hogy nem beszélhet hosszasabban, elmondá, hogy igen megörült, hogy a főváros oly nyájasan emlékezett meg róla, és arra kérte az urakat, vinnék meg a fővárosnak legszívélyesebb köszönetét. Ezzel a