Politikai Ujdonságok, 1875 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1875-01-06 / 1. szám

1. SZÁM, 1875. JANUÁR 6. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. A karlisták között nagy bomlást okozott már is Alfonzo királylyá kiáltása. — Dorregaray és Berritz tábornokok a vett hírre rögtön elhagyták Don Karlost s ez utóbbi több karlista zászlóaljlyal a repub­likánusok által megszállva tartott Bilbaóba minden ellenzés nélkül bevonult, mire a város kivilágíttatott. Alfonz királylyá proklamáltatásának híre áthatott a tengeren is. Mint egy sür­göny jelenti, a kubai főparancsnok, Concha tábornok (a mursi csatában a nyáron ele­sett hasonnevű tábornagy fivére) is kikiál­totta Alfonzot királynak.­­ (A külhatalmak támogatása.) A bécsi „Sonn- und Feiertags - Courier“ közli a következő föltűnő hírt: „Alfonz her­­czegnek a spanyol trónra emelése, mint bennünket biztosítanak, épen nem tör­tént a külhatalmak beleegyezése nélkül. Andrássy gróf tudvalevőleg az asturiai herczeget mindig támo­gatta, s a­mi Bismarck herczeget illeti, ő kétségkívül szívesebben látott volna Spa­nyolországban alkotmányos királyság he­lyett erős katonai diktatúrát, de az asturiai hg. kikiáltása a porosz politikára nézve mégis azon előnynyel jár, hogy a karlismus­­nak megadja a halálos döfést. Most Orosz­ország czárja is elismerendő az új spanyol kormányt, miután a gyűlölt köztársaság­nak már neve is mellőzve van.“­ ­ Újévi tisztelgések Deáknál és Tiszánál. Mint alkotmányos életünk visszaállítása óta minden évben, úgy az idén is újév napján tisz­telgett a Deák-párt agg­vezérénél, Deák Ferencznél. A párt tagjai megállapodás szerint a képviselőház társalgó­termében gyűltek össze január 1-én, mintegy 150-en szám szerint. Ott voltak a miniszterek is mind a­kettő kivételével. Az összegyűltek a képviselőházból Deák Ferencz egyetem­ téri szállásának ebédlő­szobájába vo­nultak, hol Kovách László háznagy jelentette be a párt tagjainak megérkezését. A­mint Deák Ferencz kilépett,éljenzésbe törtek ki a tisztelgők. Bánó József, a Deák-kör alelnöke, erre követke­zőleg üdvözlé a tisztelt pártvezért: „Tisztelt képviselőtársunk, tisztelt barátunk! Mentői régebb idő óta fosztott meg a sors ben­nünket azon örömtől, hogy téged körünkben­­ tisztelhessünk, annál élénkebben élt bennünk azon vágy, hogy mi, kik itt vagyunk, távollevő kép- ■ viselőtársaink nevében is, kijelentsük előtted a­­ mai újév alkalmából legőszintébb szerencseki-­­­vonatainkat, kijelentsük mély tiszteletünket és tántoríthatlan ragaszkodásunkat; s kijelentsük legforróbb óhajtásunkat, vajha a mindenható­­ egészségi állapotodat minél előbb egészen jobbra­­ fordítana, mert a hazának a te egészségedre igen­­ nagy szüksége van. Fogadd szívesen tiszteletünk­nek ezen csekély, igen egyszerű, de igen őszinte nyilatkozatát, és tarts meg bennünket ezentúl is nagyrabecsült barátságodban. A mi legfőbb, leg­első kívánságunk pedig ezúttal az, hogy vissza­nyert egészségedben a gondviselés téged sokáig éltessen. Deák láthatólag meg volt indulva. Beteg­sége okozta gyöngesége miatt csak alig érthető, halk hangon következőleg válaszolt: „Bocsássatok meg, hogy igen röviden mond­jak köszönetet szives barátságtokért. Mennyire becsülöm én ezen barátságot, szükségtelen mon­danom, életemnek ez egyedüli örömét képezi. Tartsátok meg ezt irántam ezután is, s az Isten áldjon meg titeket.“ Deák ezután szokása szerint, kezet szorított­­ mindenkivel, s aztán szobájába vonult. Később azonban egyik tisztelgés a másikat érte Deák szállásán. József főherczeg személye-­­­sen adta újévi üdvözleteit az agg pártvezérnek. Tisza Kálmán több baloldali képviselő társaság í­­ában jelent meg nála. A főváros nevében Ruth­­ Kammermayer polgármester vezetése alatt több fővárosi képviselőből álló küldöttség tisz­telgett Deáknál, kinél megjelent az egyetemi ifjúság küldöttsége is, melynek üdvözletére meghatottan válaszolt az öreg úr, hazaszeretetre és ismeretek szerzésére buzdítva az ifjúságot. Andrássy Gyula gróf levél útján tudata üdvöz­letét Deákkal, a főrendiház kiválóbb tagjai pedig névjegyeiket küldték el szállására. A balközép tagjai délelőtt 11 órakor a baloldali­­ körből kiindulva, Tisza Kálmán lakására men­­­­tek, hol a pártvezért Várady Gábor korelnök­­ üdvözlé hosszabb beszéddel, erőt, egészséget s hosszú életet kívánva mindnyájuk nevében a ter­hes hazafias munkára hivatott pártvezérnek, mire Tisza Kálmán következőleg felelt: „Kedves barátim! Mint más alkalommal,úgy­­ most is elérzékenyülve köszönöm meg szives meg­­emlékezésteket s jó kivánataitokat, melyeket tiszta szívből viszonzok én is az uj év reggelén. Fogadjátok kérlek szívesen tőlem mind a köszönetét, mind a jó kivánatokat, és miután t. barátunk Várady által erre magamat némileg fölhiva is érzem, engedjétek meg, hogy én is érintsem röviden azon eszméket, a­melyeket ő fölemlített. Tagadhatatlan az, hogy ez év, a­mely ma vette kezdetét, fontos események éve kell hogy legyen, hazánkat illetőleg. Miként ezt J. barátunk is említette üdvözlő beszédében, mindjárt most az év elején tárgyal­nunk kell azon javaslatokat, a­melyek a pénzügyi­­ zavar elhárítását, az anyagi sülyedés meggátlását­­ czélozzák; későbbi hónapjaiban pedig meg kell­­ választatnia azon képviselőháznak, a­mely hiva­­­­tott lesz érvényesíteni, valósítani a pénzügyi ren­dezést; létesíteni az ezzel kapcsolatos és némely más fontos reformokat, és ezenfelül határozni a pénzügyi rendezés szempontjából is igen fontos quota iránt, a kereskedelmi és vámszövetség ügyében, sőt még a védrendszer némely módo­zatai tekintetében is. Oly nagy, oly fontos kérdések ezek, a­me­lyeknek hazánk érdekeivel megegyező megoldása, a politikai viszonyok, a politikai pártok jelen zilált állapotában alig remélhető. Meggondolva már ezeket, s figyelemmel arra, hogy a pénzügyi helyzet olyan, hogy ha nem lehet s nem szabad is azt kétségbeejtőnek mon­danunk — még­sem tagadhatjuk meg, hogy fölötte komoly. Ha meggondoljuk, hogy ezen állapot már­is bizonynyal alaptalan, de eltitkolni nem birt remé­nyek kifejezésére indította a magyar államnak részint kebelében levő, részint az egységes biro­dalom eszméjéről lemondani nem akaró, az ország határainál ólálkodó ellenségeit, — ha meggon­doljuk végre, hogy ezen bajok mind az idő alatt, a­mely eltelik a­nélkül, hogy gyökeres orvoslása legalább kezdetét vegye, nemcsak megmaradnak, de növekednek is, míg az elhárítás eszközei mind kevesebbek és drágábbak lesznek, lehetetlen a hazafias kötelesség parancsolta komolysággal nem kérdezni magunktól, mi ilyen körülmények között az egyesek, mi a pártok teendője? Erre vonatkozólag óhajtom én, ha becses türelmetekkel megajándékoztok, visszatekintve előbb a baj legfőbb okaira és pártunk eddig követett eljárására, főbb vonalaiban jelezni néze­teimet. Az 1867-iki kiegyezés módozatairól politikai tekintetből nem szólok ez alkalommal, mert bár tagadhatatlan is, hogy minden államintézmény közvetve viselhet kisebb vagy­ nagyobb mérték­ben az állam pénzügyeire befolyást, mégis az inkább politikai fontossággal bíró módozatok közvetlenül most ide nem tartoznak, és különben is bármi legyen valakinek nézete politikai szem­pontból, ezen módozatokról, jóhiszeműleg alig fogja tagadhatni bárki is, hogy azon párt, hogy azok, kik hazánk ügyeit akkor intézték, már akkor megvetették a pénzügyi bajok alapját. Megvetették az által, hogy túlságosan nagy quótát vállaltak el, meg az által, hogy államadós­sági járulékok czímén, a­melyek pedig miután egyszer a magyar törvényhozás által elvállal­tat­nak, — minden körülmények között fizetendők, — több terhet vállaltak el, mint a­mennyit az országnak a nemzet anyagi viszonyai közöt elvál­lalni szabad lett volna; és tették ezt úgy, hogy a nemzet már előre lemondott a kamatreductió folytán beállható haszonról, a­mely reductió­ később — bár burkolt alakban — bekövetkezvén, éven­ként több millió megtakarítását eredményezte Ausztriának; megvetették továbbá az­által, hogy többet ne említsek, hogy akkor épen úgy, mint azóta elmulasztották Magyarország hitelviszo­nyait rendezni, és az idegen nyűg önkénye alól kiszabadítani. De ha így le volt is téve alapja a pénzügyi zavaroknak, még­sem kellett volna azoknak csu­pán ezek miatt ily rohamosan, ily nagy mérvben bekövetkezniük. Hogy ily rohamosan, ily nagy mérvben kö­vetkeztek be, annak legfőbb oka nézetem szerint a következő: A kormány és a többségben levő, tehát ural­kodó párt, utoljára talán önmagával is elhitette, hogy az ő kormányzatán kívül nincs üdvösség és miután egyszer ezt mint csalhatatlan tételt felál­lítania sikerült, a kormány, nehogy veszélyeztesse állását, nem mert sem valaminek meggátlása, sem valaminek keresztülvitele czéljából őszintén és erélyesen tanácsolni a koronás királynak, habár ezt tennie a trón és haza érdekében állott volna is,­­ mihelyt attól kelle tartania, hogy ez­által a törvényhozás egyik vagy másik részét vagy az ausztriai befolyásos köröket magától elidegeníti, és hasonlóképen nem mert akadályozni, és nem mert sürgetni más — hogy úgy mondjam — tisz­tán belügyi dolgokat, ha szintén ezt tennie ismét a trón s az ország érdekében állott volna is, m­i­­helyt attól kelle tartania,hogy ez­által magára haragítja az ország valamelyik osztályát, vagy valamelyik nem ma­­gyarajku nemzetiséget, s igy többsé­gét találja koczkáztatni. E két irányban nyilvánult gyengeség az, a mi — hozzájárulván még igen sok hivatalnoknak hasonló indokok miatt teremtése — a bajnak ily rohamos, ily nagymérvű előállítását leginkább okozta. Pártunk már kezdetben — amaz említett kér­dések tárgyalása alkalmával, megtette az ország érdekeinek megóvására, a­mit tehetett; később pedig hí­ven ragaszkodott ugyan saját, sokban eltérő elveihez, teljes készséggel támogatott min­dent, bárhonnan jött is az, mit az ország javára vezetőnek tartott; sürgette az elhalogatott re­­formkérdések megoldását; figyelmeztetett, óva intett nem egyszer; midőn pedig a bajok, melyek létét a kormány és a többség sokáig eltagadta, mégis bekövetkeztek, kimutatta készségét a segít­ségben közreműködésre, és elment ezen czélból a legszélső határig, elvei megtagadásának határáig, a­melyen túl menni nem a haza bajain segített volna, de önmagát semmisítette volna meg a bajt előidézett párt hatalma meghosszabbításának ér­dekében. Már 1872-ik évben a válaszfelirati vitánál volt alkalmam, és pedig mint erre most is hálával emlékezem, tiszelt barátim helyeslése mellett kifejezni, hogy egy párt zászlaját ugyan el nem dobhatja magától, de igen­is kötelessége, ha a hazát akár kül-, akár belveszély fenyegeti, teljes önfeláldozással közreműködni a veszély elhárítá­­sára, ha szinte saját külön elveit ez alkalommal nem érvényesítheti is, és ezen nézetnek adtam kifejezést a múlt év elején akkor, midőn alkalmam nyílt ezt a legilletékesebb helyen megtehetni, miről tanúságot tesz azon — remény­em­­, barátim emlékeztében élő — nyilatkozat, melynek megte­­hetésétől függesztettem föl — a további működést. Most annyi hónap múlva, komoly megfonto­lás után is nyugodt lélekkel mondom, hogy meg­tettem, é­s mert ti helyeseltétek eljárásomat, mondhatom, hogy megtettük mindazt, a­mit ten­nünk a hazafias kötelesség parancsolt; hogy nem lett eredménye, hogy haladtunk a bajba ismét beljebb, oka ismét az, mit mint bajaink főokozó­ját már fentebb jelzettem, hogy a többségben levő párt — bár elég számosan hirdették az új, az egészségesebb csoportosulás és változtatás szük­ségeit, mégis csak saját uralmát akarta megtar­tani. Nem volt neki elég, hogy az ellenzék egy része kész volt, nem adva elvi áldozatot, de nem is kérve azt — a hazának a nehéz helyzetből kimentésére szövetkezni, azt követelte, hogy elhagyva elveit, rohanjon megsemmisülni az ő karjai közé azért, hogy tovább is biztosítsa a hazára nézve károsnak bizonyult uralmát. Oly kívánság, a­melyet teljesítenünk nem lehetett, — nem pártérdekből — hiszen még nem is szoktuk meg egymás támogatását a pártérdek

Next