Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-03 / 1. szám

a­ ki azonnal föltalálva magát, megölelte az ellenséges földet, és fölkiálta: ,,én elfoglal­lak téged!“ — hanem mint valami filigrán alkatú filiszter, azonnal kólikát kap és nagy­­ szerencséje, ha meg nem hal — csatatér helyett — hasvágásban ? Annál bámulatosabb, hogy Európa foly­ton meghátrál e hatalom előtt, mely egy év alatt nem képes a tehetlennek hirdetett török ellen csatakészségbe állani, holott ennek minden vele határos tartományát már előre föllázította, s holott ez állam, a török, az utóbbi félév alatt két-három olyan rázkódá­son is ment át, minek a trónváltozások, mi­­nisztergyilkolási merényletek. S hogy a török porta az orosz hatalom készületlenségével szemben mégis elfogadta a maga részéről is a fegyverszünet meghosz­­szabbítását, ebből azt kell következtetnünk, hogy vagy azt hiszi, hogy e két hónap alatt a készültség arányában ismét megelőzheti ellenfelét, vagy hogy talán ez idő alatt sike­rül diplomácziai uton kieszközölni, a­minek hírét hozza a távíró, miszerint a kihirdetett alkotmány életbeléptetésére újabb hat havi határidőt kap, s eszerint tán végleg is elhá­ríthatja feje fölül az orosz háború koc­káza­­tát. Ki tudja, mik történhetnek azalatt az orosz birodalomnak nihilizmustól forrongó belsejében, s ki tudja, mily mérveket ölthet az alatt a mahomedánság lelkesedése három világrészben? Nem bátorodhatik-e föl az­alatt kissé az európai oroszellenes érdekli népek diplomácziája ? Annyi bizonyos, hogy eddig elő az orosz nép és kormány szerencsét kívánhat magá­nak csupán egyetlen emberéhez, azon diplo­matájához, ki mindamellett, hogy hazája ha­talmi eszközei ily kevés sikerrel támogatják, csupán személyes tulajdonaival annyira im­ponálni volt képes egész Európa diplomatiá­­jának, hogy az eddig erő mindig az ő kivona­­tainak engedett. Szerbia és a fegyverszünet. A fegyverszünet meghosszabbításának hírére a szerb külügyminiszter azt mondta volna Karzoffnak, a belgrádi orosz konzulnak, hogy Szerbiának — végleges béke kell, vagy állandó és kielégítő segély. És ha ezt mondta, akkor a hazugságok e nagy mestere ezúttal igazat mondott. Mert azt még innen messziről is lehet tudni, hogy Szerbia huzamos időn át nem állhat tetőtül talpig fegyverben. Mert valaki­nek dolgozni is kell, hogy legyen mit enni. A háborút csak győzelmesen folytathatná­­ huzamosabban, tudniillik, ha nagy zsák­mányra tehetne szert, a­mivel pótolná, a­mit elhanyagolt munkában vesztett. Az oly meg­­erőtetés, melyre Szerbia vállalkozott, csak hetekre való, legfölebb pár hónapra, és ekkor is igen megérzi az ország. De egy álló éven át ezt kitartani természeti lehetetlenség. Szerbia összes épkézláb emberét a csap­­­tatérre hajtotta. Az asszonyok, gyermekek, tehetlen öregek a sertéshizlalás teendőit végezhették legfölebb, de a földek mivelésére már alig maradt ember és állat. Egy millió ember százezer katonát ha kiállít, ezek vagy győzzenek vagyhamar, vagy ha megverettek, tegyék le a fegyvert, menjenek újra kapálni, kaszálni. No pedig most épen tavaszig lenne fegyver­nyugvás, s ha folytatni akarják a háborút, akkor a csapatoknak folyton fegyverben kell magukat gyakorolniok, és épen a tavaszi gaz­dai munka kezdetekor meg újra kezdeni a harcz munkáját. A magunk küszöbe előtt. A fegyverszünet alatt már most bajlód­hatunk itthon , kedvünkre a közgazda­­sági kérdés gordiusi csomójával. Nem mondhatnók, hogy a két havi szünet­ kedvező lenne ránk nézve e kérdés megoldása körül is. Mert a bizonytalanság csak még tovább tart, holott, ki tudja, h­a a háború rögtön kitör, nem fejlődhettek volna valami rendkívüli módon a körülmények olyképen, hogy a béke a tavaszon helyre áll. Rendkívüli módon, mondjuk, mert szak­avatott h­adtudósok mind azt jósolják, hogy az orosz-török háború igen hosszadalmas lesz. De azért ez csak föltevés, mely semmiesetre sem zárja ki a rendkívüli esetlegeket, minek belső forradalmak egyik vagy másik császári birodalomban, dögvész, európai beavatkozás stb.­­— így azonban szinte bizonyos, hogy a nagy háború csak el van napolva, mert hisz a békében senki sem hisz — és az európai pénzhatalmak kevésbbé lehetnek hangolva önálló magyar bank alapítására. A kilátások tehát belpolitikánkban nem kevésbbé borúsak, mint a külügyiekben. A vámügyben engedményt tett kormá­­­ nyunk azért, hogy a bankügyben némi kár­pótlást nyerjünk. Holott pedig untalan hangoztatta, hogy az önálló bank alapítására csak olyan jogunk van, mint Ausztriának. Nos hát, ha jogunk van, minek vásároljuk meg ezt oly engedmé­nyek árán a vámügyben, melyek némelyek szerint 40—50 — de legkevesb számítás szerint pedig legalább is ennek felével fölérő kárt okoznak nekünk ? És végre — vetik ellen alapos nemzet­­gazdászok — micsoda kárpótlás az, hogy mi közvagyonunkból — tőkénkből — éven át 15—20 millióval adózunk az osztrák ipar­nak, azért, hogy a bankügynek a májusi megállapodások szerinti megoldása folytán is — 20 milliónyi — kölcsönt kapjunk? De még megérjük azt, hogy még ezt se kapjuk meg! Vagyis, hogy mi vesztünk ugyan a vámon vagy 20 millió saját tőkét, a­nélkül, hogy ezért ugyanennyi kölcsönt kapnánk! Ezért bizony megcsinálhattuk a­­ fúziót! mával el lett diplomatice ismerve, hogy az orosz hatalom veszélyes Európa szabadságára, s hogy e kérdés megújulása ellen csak úgy lehetséges a jövendőt biztosítani, ha Oroszország hatalma Európa szabadságának ártalmatlan arányokra szál­­littatik le. Ez volt Anglia részéről 1854-ban a háború határozott czéljául kitűzve. De a programra akkor Ausztria magatartása miatt nem valósíttathatott, miként ez világosan meg van írva a franczia „Moni­teur“ azon czikkében, azon hivatalos revelatiók­­ban, melyekkel III. Napoleon le akarta csendesí­teni az angol közvélemény általam megindított azon áramlatát, mely e programodnak Lengyelor­szág helyreállításával valósítását hatalmasan kö­vetelte. De nem valósittatott, s ennek köszönhetjük, hogy újra itt van a keleti kérdés, veszélyesebb alakban mint valaha. Veszélyesebb alakban azért, mert az Európa szabadságára, s különösen hazánkra máris vesze­delmes orosz hatalmi túlsúly terjeszkedésének oly jelegét öltötte fel, mely még annál is veszedelme­sebb, mintha nyíltan újabb territoriális annexiót tűzött volna ki programmjául. Az oroszok czárja hadüzeneti jelentőségű moszkvai beszédében ezt a szót írta zászlajára : „Szlávügy“. Ez ekkorig csak a panszlavisták privát szótárában figuráit, de a hatalmi politika keret­é­ben nyíltan bevallva nem szerepelt. Most a föld alól, a­hol eddig sötétben turkált, a 82 millió szolganép korlátlan urának karjain napfényre, a hatalmi akczió terére lépett. A czár nyíltan, határo­zottan a pánszlávizmus bajnoka gyanánt foglalt állást. És mi ez a pánszlávizmus? Az nem nemzeti­ségi ügy, nem szabadság-ügy. Egy fajnévbe absor­­beálja a szláv népek különböző nemzeti egyénisé­geit. Fajegységet substituál a nemzetiségnek. Fajhatalmat a szabadságnak. A szláv-ügynek mint orosz harczi programu­­unk értelme az, hogy a szentpértervári kabinet mindenütt, a­hol szlávok laknak, bennök eszközö­ket keres, miszerint nyugtalankodásaik által egyik-másik hatalom politikáját feszélyezhesse, erejét zsibbaszthassa, és bennök ékeket keres, melyekkel államokat repeszthessen szét, ha ha­talmi terjeszkedésének útjában állanak, s uj idomi­­tásokat hozhasson létre, hatalmának akár eszkö­zeiül, akár tárgyául. Most a török birodalom az üllő, melyet az orosz a szláv ügy kalapácsával dönget. — S első objektuma azon tartomány, mely hazánk és Ausztria élet­erének, a Dunának tenger közeli partja s torkolatára szögellik. Rettenetes kérdés reánk nézve, hogy ott ki az úr. Hogy a sorök után mi és Ausztria következ­nénk, az világos. Nem látni: vakság. Látni s ele­jét nem venni: öngyilkosság. Tehát nem rokon- vagy ellenszenvről van itt szó, hanem arról, miképen hazánkra nézve való­ságos életkérdés az, hogy a török birodalom integ­ritása s fenhatóságának épsége, mindaddig sértet­lenül fentartassanak, míg amarunk csonkítását, emennek aláásását az Európa szabadságának ártalmatlan arányokra még le nem szállított orosz hatalom veszélyes preponderancziájának akár gya­rapítására, akár csak konszlidácziójára is kizsák­mányolhatja. Ez a helyzet philosophómája. No már az tény, hogy e veszélylyel szemben a diplomaták eddigi működése nekünk magyarok­nak nem nyújt megnyugtatást. Dissimulálják, a valódi veszélyt még csak észrevenni sem akar­ok. Aztán a múltak traditiói nagyon aggasztók. Mert történelmi tény, hogy az egész múltban egyetlen egy példa sincs arra, hogy az osztrák kabin­t a töröknek fogta volna pártját az orosz ellen, mindig az oroszhoz szított. Többnyire nyíl­tan vele tartott. Volt eset, hogy mint közvetítő szerepelt köztük (Nimierowban) és a­mint hírét vette, hogy az orosznak sikerült bevenni Oczako­­wot és bevonulni Crimeába, mediátor létére ő is fegyverrel támadta meg a szorongatott törö­köt. Szövetségi szerződéseket kötött az oroszszal a török birodalom feldarabolására. Osztozkodott is a zsákmányon. Az orosz kezéből vette át Moldva felét (Bukovinát) kiegyenlítéséül a lengyel zsák­mányból kapott részhez, melyet kicsinylett, így csinálták azt ki a török rovására Kaunicz és Galiczin. Ilyenek a bécsi politika hagyományai a keleti kérdésben. Hogy e tradicziók folytatása hazánkra s a monarchiára a legnagyobb mértékben veszélyes volna, az világos. Megengedni, hogy az orosz POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 1. SZÁM,1877 .XXIII.ÉVFOLYAM. Ez nem megy, ha csak Oroszország pénzzel teljesen ki nem tartja a hős szerbe­ket, a­mi kérdés, mert egyrészt, úgy látszik, a czár nincs megelégedve a szerbek (száj) hősiességével, másrészt pedig mert egyező h­írek szerint a hatalmas Oroszország sem igen bőven van pénzmag dolgában. Szerbia érezheti már, hogy ezúttal az ő érdeke nemcsak nem irányadó az általa kez­dett háborús cselekmény folyamában, de egy­­átalán tekintetbe sem vétetik. A mór nem tette ugyan meg kötelességét, de azért a mór mehet. Kossuth­ harmadik levele a keleti kérdésről. Kossuth Lajos Lukács Gyulához, a buda­pesti jogászsegélyző egylet elnökéhez válasz­képen nagyérdekű levelet intézett. Kossuth e leveléből, az „Egyetértés“ a következő részeket közli: Uram! Ön véleményemet, tanácsomat kéri azon moz­galmat illetőleg, melyre az egyetem ifjú polgár­­sága magát indíttatva érezte. Mielőtt véleményt mondanék önök minapi tüntetése felől, jónak látom kissé indokolni, hogy miért látom én szükségesnek azt, hogy hazánkban a közvélemény határozott állást foglaljon a keleti kérdésben. A keleti kérdésnek már 1854-ki phásisa alkal­

Next