Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1877-01-03 / 1. szám
a ki azonnal föltalálva magát, megölelte az ellenséges földet, és fölkiálta: ,,én elfoglallak téged!“ — hanem mint valami filigrán alkatú filiszter, azonnal kólikát kap és nagy szerencséje, ha meg nem hal — csatatér helyett — hasvágásban ? Annál bámulatosabb, hogy Európa folyton meghátrál e hatalom előtt, mely egy év alatt nem képes a tehetlennek hirdetett török ellen csatakészségbe állani, holott ennek minden vele határos tartományát már előre föllázította, s holott ez állam, a török, az utóbbi félév alatt két-három olyan rázkódáson is ment át, minek a trónváltozások, minisztergyilkolási merényletek. S hogy a török porta az orosz hatalom készületlenségével szemben mégis elfogadta a maga részéről is a fegyverszünet meghoszszabbítását, ebből azt kell következtetnünk, hogy vagy azt hiszi, hogy e két hónap alatt a készültség arányában ismét megelőzheti ellenfelét, vagy hogy talán ez idő alatt sikerül diplomácziai uton kieszközölni, aminek hírét hozza a távíró, miszerint a kihirdetett alkotmány életbeléptetésére újabb hat havi határidőt kap, s eszerint tán végleg is elháríthatja feje fölül az orosz háború kockázatát. Ki tudja, mik történhetnek azalatt az orosz birodalomnak nihilizmustól forrongó belsejében, s ki tudja, mily mérveket ölthet az alatt a mahomedánság lelkesedése három világrészben? Nem bátorodhatik-e föl azalatt kissé az európai oroszellenes érdekli népek diplomácziája ? Annyi bizonyos, hogy eddig elő az orosz nép és kormány szerencsét kívánhat magának csupán egyetlen emberéhez, azon diplomatájához, ki mindamellett, hogy hazája hatalmi eszközei ily kevés sikerrel támogatják, csupán személyes tulajdonaival annyira imponálni volt képes egész Európa diplomatiájának, hogy az eddig erő mindig az ő kivonatainak engedett. Szerbia és a fegyverszünet. A fegyverszünet meghosszabbításának hírére a szerb külügyminiszter azt mondta volna Karzoffnak, a belgrádi orosz konzulnak, hogy Szerbiának — végleges béke kell, vagy állandó és kielégítő segély. És ha ezt mondta, akkor a hazugságok e nagy mestere ezúttal igazat mondott. Mert azt még innen messziről is lehet tudni, hogy Szerbia huzamos időn át nem állhat tetőtül talpig fegyverben. Mert valakinek dolgozni is kell, hogy legyen mit enni. A háborút csak győzelmesen folytathatná huzamosabban, tudniillik, ha nagy zsákmányra tehetne szert, amivel pótolná, amit elhanyagolt munkában vesztett. Az oly megerőtetés, melyre Szerbia vállalkozott, csak hetekre való, legfölebb pár hónapra, és ekkor is igen megérzi az ország. De egy álló éven át ezt kitartani természeti lehetetlenség. Szerbia összes épkézláb emberét a csaptatérre hajtotta. Az asszonyok, gyermekek, tehetlen öregek a sertéshizlalás teendőit végezhették legfölebb, de a földek mivelésére már alig maradt ember és állat. Egy millió ember százezer katonát ha kiállít, ezek vagy győzzenek vagyhamar, vagy ha megverettek, tegyék le a fegyvert, menjenek újra kapálni, kaszálni. No pedig most épen tavaszig lenne fegyvernyugvás, s ha folytatni akarják a háborút, akkor a csapatoknak folyton fegyverben kell magukat gyakorolniok, és épen a tavaszi gazdai munka kezdetekor meg újra kezdeni a harcz munkáját. A magunk küszöbe előtt. A fegyverszünet alatt már most bajlódhatunk itthon , kedvünkre a közgazdasági kérdés gordiusi csomójával. Nem mondhatnók, hogy a két havi szünet kedvező lenne ránk nézve e kérdés megoldása körül is. Mert a bizonytalanság csak még tovább tart, holott, ki tudja, ha a háború rögtön kitör, nem fejlődhettek volna valami rendkívüli módon a körülmények olyképen, hogy a béke a tavaszon helyre áll. Rendkívüli módon, mondjuk, mert szakavatott hadtudósok mind azt jósolják, hogy az orosz-török háború igen hosszadalmas lesz. De azért ez csak föltevés, mely semmiesetre sem zárja ki a rendkívüli esetlegeket, minek belső forradalmak egyik vagy másik császári birodalomban, dögvész, európai beavatkozás stb.— így azonban szinte bizonyos, hogy a nagy háború csak el van napolva, mert hisz a békében senki sem hisz — és az európai pénzhatalmak kevésbbé lehetnek hangolva önálló magyar bank alapítására. A kilátások tehát belpolitikánkban nem kevésbbé borúsak, mint a külügyiekben. A vámügyben engedményt tett kormá nyunk azért, hogy a bankügyben némi kárpótlást nyerjünk. Holott pedig untalan hangoztatta, hogy az önálló bank alapítására csak olyan jogunk van, mint Ausztriának. Nos hát, ha jogunk van, minek vásároljuk meg ezt oly engedmények árán a vámügyben, melyek némelyek szerint 40—50 — de legkevesb számítás szerint pedig legalább is ennek felével fölérő kárt okoznak nekünk ? És végre — vetik ellen alapos nemzetgazdászok — micsoda kárpótlás az, hogy mi közvagyonunkból — tőkénkből — éven át 15—20 millióval adózunk az osztrák iparnak, azért, hogy a bankügynek a májusi megállapodások szerinti megoldása folytán is — 20 milliónyi — kölcsönt kapjunk? De még megérjük azt, hogy még ezt se kapjuk meg! Vagyis, hogy mi vesztünk ugyan a vámon vagy 20 millió saját tőkét, anélkül, hogy ezért ugyanennyi kölcsönt kapnánk! Ezért bizony megcsinálhattuk a fúziót! mával el lett diplomatice ismerve, hogy az orosz hatalom veszélyes Európa szabadságára, s hogy e kérdés megújulása ellen csak úgy lehetséges a jövendőt biztosítani, ha Oroszország hatalma Európa szabadságának ártalmatlan arányokra szállittatik le. Ez volt Anglia részéről 1854-ban a háború határozott czéljául kitűzve. De a programra akkor Ausztria magatartása miatt nem valósíttathatott, miként ez világosan meg van írva a franczia „Moniteur“ azon czikkében, azon hivatalos revelatiókban, melyekkel III. Napoleon le akarta csendesíteni az angol közvélemény általam megindított azon áramlatát, mely e programodnak Lengyelország helyreállításával valósítását hatalmasan követelte. De nem valósittatott, s ennek köszönhetjük, hogy újra itt van a keleti kérdés, veszélyesebb alakban mint valaha. Veszélyesebb alakban azért, mert az Európa szabadságára, s különösen hazánkra máris veszedelmes orosz hatalmi túlsúly terjeszkedésének oly jelegét öltötte fel, mely még annál is veszedelmesebb, mintha nyíltan újabb territoriális annexiót tűzött volna ki programmjául. Az oroszok czárja hadüzeneti jelentőségű moszkvai beszédében ezt a szót írta zászlajára : „Szlávügy“. Ez ekkorig csak a panszlavisták privát szótárában figuráit, de a hatalmi politika keretében nyíltan bevallva nem szerepelt. Most a föld alól, ahol eddig sötétben turkált, a 82 millió szolganép korlátlan urának karjain napfényre, a hatalmi akczió terére lépett. A czár nyíltan, határozottan a pánszlávizmus bajnoka gyanánt foglalt állást. És mi ez a pánszlávizmus? Az nem nemzetiségi ügy, nem szabadság-ügy. Egy fajnévbe absorbeálja a szláv népek különböző nemzeti egyéniségeit. Fajegységet substituál a nemzetiségnek. Fajhatalmat a szabadságnak. A szláv-ügynek mint orosz harczi programuunk értelme az, hogy a szentpértervári kabinet mindenütt, ahol szlávok laknak, bennök eszközöket keres, miszerint nyugtalankodásaik által egyik-másik hatalom politikáját feszélyezhesse, erejét zsibbaszthassa, és bennök ékeket keres, melyekkel államokat repeszthessen szét, ha hatalmi terjeszkedésének útjában állanak, s uj idomitásokat hozhasson létre, hatalmának akár eszközeiül, akár tárgyául. Most a török birodalom az üllő, melyet az orosz a szláv ügy kalapácsával dönget. — S első objektuma azon tartomány, mely hazánk és Ausztria életerének, a Dunának tenger közeli partja s torkolatára szögellik. Rettenetes kérdés reánk nézve, hogy ott ki az úr. Hogy a sorök után mi és Ausztria következnénk, az világos. Nem látni: vakság. Látni s elejét nem venni: öngyilkosság. Tehát nem rokon- vagy ellenszenvről van itt szó, hanem arról, miképen hazánkra nézve valóságos életkérdés az, hogy a török birodalom integritása s fenhatóságának épsége, mindaddig sértetlenül fentartassanak, míg amarunk csonkítását, emennek aláásását az Európa szabadságának ártalmatlan arányokra még le nem szállított orosz hatalom veszélyes preponderancziájának akár gyarapítására, akár csak konszlidácziójára is kizsákmányolhatja. Ez a helyzet philosophómája. No már az tény, hogy e veszélylyel szemben a diplomaták eddigi működése nekünk magyaroknak nem nyújt megnyugtatást. Dissimulálják, a valódi veszélyt még csak észrevenni sem akarok. Aztán a múltak traditiói nagyon aggasztók. Mert történelmi tény, hogy az egész múltban egyetlen egy példa sincs arra, hogy az osztrák kabint a töröknek fogta volna pártját az orosz ellen, mindig az oroszhoz szított. Többnyire nyíltan vele tartott. Volt eset, hogy mint közvetítő szerepelt köztük (Nimierowban) és amint hírét vette, hogy az orosznak sikerült bevenni Oczakowot és bevonulni Crimeába, mediátor létére ő is fegyverrel támadta meg a szorongatott törököt. Szövetségi szerződéseket kötött az oroszszal a török birodalom feldarabolására. Osztozkodott is a zsákmányon. Az orosz kezéből vette át Moldva felét (Bukovinát) kiegyenlítéséül a lengyel zsákmányból kapott részhez, melyet kicsinylett, így csinálták azt ki a török rovására Kaunicz és Galiczin. Ilyenek a bécsi politika hagyományai a keleti kérdésben. Hogy e tradicziók folytatása hazánkra s a monarchiára a legnagyobb mértékben veszélyes volna, az világos. Megengedni, hogy az orosz POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 1. SZÁM,1877 .XXIII.ÉVFOLYAM. Ez nem megy, ha csak Oroszország pénzzel teljesen ki nem tartja a hős szerbeket, ami kérdés, mert egyrészt, úgy látszik, a czár nincs megelégedve a szerbek (száj) hősiességével, másrészt pedig mert egyező hírek szerint a hatalmas Oroszország sem igen bőven van pénzmag dolgában. Szerbia érezheti már, hogy ezúttal az ő érdeke nemcsak nem irányadó az általa kezdett háborús cselekmény folyamában, de egyátalán tekintetbe sem vétetik. A mór nem tette ugyan meg kötelességét, de azért a mór mehet. Kossuth harmadik levele a keleti kérdésről. Kossuth Lajos Lukács Gyulához, a budapesti jogászsegélyző egylet elnökéhez válaszképen nagyérdekű levelet intézett. Kossuth e leveléből, az „Egyetértés“ a következő részeket közli: Uram! Ön véleményemet, tanácsomat kéri azon mozgalmat illetőleg, melyre az egyetem ifjú polgársága magát indíttatva érezte. Mielőtt véleményt mondanék önök minapi tüntetése felől, jónak látom kissé indokolni, hogy miért látom én szükségesnek azt, hogy hazánkban a közvélemény határozott állást foglaljon a keleti kérdésben. A keleti kérdésnek már 1854-ki phásisa alkal