Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-03 / 1. szám

1. SZÁM. 1877. XXIII. ÉVFOLYAM. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. a keleti szlávoknak akár direkt urává, akár dik­tátorává legyen, vasabroncs, mely agyonszorit; osztozkodni annyi, mint szaporítani a szétrepesz­­téshez az ékeket. Nem is hihetem én, hogy ezen veszélyes tradicziók az alkotmányos formák keretében mozgó kormány­körökben kísérthetnének. De vannak extra-konstitutionális körök, befo­lyásos körök, melyek ezen traditio­nális politikához ragaszkodnak, mert megkedvelték ama­gy zene­­hangokat, melyek, valahányszor az osztrák elvesz­tett valamit, mindig azt énekelték : „menj kárpót­lásért keletre.“ Ezek aggasztó dolgok. És az tény, hogy az aggodalmak eloszlatására, a kedélyek megnyugta­tására a magyar kormány ekkorig semmit sem tett. Ez ezen sötétben hagyta a nemzetet. Minden ha­táron túl vitte a zárkózottságot, mely bizonyos fokig tanác­os lehet, de túlságba vive, hiba, rosz számítás, ügyetlenség. Tehát, miután a situáczió veszélylyel fenyeget, a diplomáczia nem nyújtott megnyugtatást, a múl­tak tradícziói aggodalomra adnak okot, s ennek­­­loszlatására a kormány semmit sem tett, nemcsak természetesen következik, de sőt az önfentartási kötelesség parancsolja a nemzetnek, hogy állást foglaljon a keleti kérdésben, hogy a közvélemény nyilatkozzék, miszerint tudva legyen a világ, a kormány előtt, minő politikai irányt tart létér­dekeivel megegyezőnek, minőt ellenkezőnek nem­zetünk? minő irányban lehet számítani a magyar nemzet lelkesült támogatására, melynek érzel­meit e kérdésnél nem venni számításba, bizony oktalanság volna. Ez: t. i. a közvélemény nyilatkozatának szük­sége volt az első kérdés, melyet jónak láttam tisztába hozni. Második kérdés az, van-e az egyetemi ifjúság­nak joga, hivatása a közvéleményhez érzelmeinek nyilvánításával hozzájárulni? Boldog isten! már hogy­ne volna? Hiszen önök nem gyermekek, uraim ! A köz­élet küszöbén állnak. Egyetemi polgárok ! Önök a hazának polgárai! Egy kézfordulat alatt odáig mehet a válság, hogy önök tantermeinek ajtai bezárathatnak, miszerint önök izmos karjaikkal a hazát védjék, s a haza érdekeiért ifjontan férfias szíveiknek vérét ontsák! S önöknek ne lenne joguk, hivatásuk azt kitüntetni, hogy melyik poli­tikai irány az, mely önök áldozatkészségére szá­míthat? Karjaik izmait megaczélozza, s önökből hősöket csinál, küzdeni, vérzeni, halni ké­szeket? Ki érez­zen melegen a hazáért, ha még önök s kortársaik sem éreznének ? Nem a fölött kell megütközni, hogy önök a közügyek iránt már érdeklődnek, hanem a fölött volna ok aggódni, ha ily fenyegető veszélyek kilá­tásánál önök közömbösök maradnának. Hogy ez nem így van, nagyon jól van. Önök kitüntették a keleti kérdés felől néze­teik politikai irányát. Hazafias kötelességet teljesítettek. Hogy tüntetésüknek török rokonszenvi szint adtak, én abban sem hibát, sem tapintatlanságot nem találok. Csak czélzatos részakarat köthet ehez oly ferde magyarázatot, mintha önök akár a török zsarnoksággal rokonszenveznének, akár a szlávok iránt gyűlölettel, szabadságuk iránt ellenszenvvel viseltetnének. — Szabadnak lenni egy dolog. Orosz szolgának lenni más dolog Az elfogulat­lanság másként nem ítélhet az önök tüntetéséről, mint úgy, hogy az orosz nyomással, az orosz tá­madással szemben önök a török érdekeit hazánk érdekeivel azonosoknak tekintik, annálfogva ter­mészetesen a törökökkel rokonszenveznek. Ez he­lyes felfogás. Logikus következtetés. — A hig­gadt, mérsékelt szellemű „Journal des Debate“ nem rég oda nyilatkozott, hogy a keleti kérdésnél a vélemények bábeli zűrében egyedül a magyarok gondolkodnak logikailag. Álljon is meg a magyar e logika mellett. Ellenvettetett, hogy azért kellett volna önök­nek ily színezetű tüntetéstől tartózkodniok, mert az ellenkező színezetű tüntetést provokálhat. Ez helytelen ellenvetés. Oda megyen ki,hogy a magyar nemzet hallgasson. Hagyja a vészt nya­kába omlani, bárgyún, tétlenül, hallgatagul. Aztán nincs is az ellenvetésben logika, mert vagy nincse­nek nálunk emberek, kik az orosz panszlavistikus törekvéseivel rokonszenveznek, vagy vannak. Ha nincsenek, nincs a­ki provokáltassék. Ha vannak, j­ó őket a sötétből napfényre hozni. Kevésbbé veszé­lyesek, ha ismertetnek. Nem akarni ismerni az ellenséget, nem védelem. A tüntetés folyamában lehettek hibás inci­densek. Ilyen a szultánházi távirat. Nemzetközi politikai ügyekben külfejedelmekkel érintkezni az állam atributióihoz tartozik. Magántestületek ezt nem tehetik, még vármegyék sem tehetnék. Egyes ember, ha elfogadják, beszélhet, levelezhet akárkivel akármiről. De testületi érintkezés, az egészen más. Az is meglehet, hogy a szerkesztvényekben nem minden kifejezés volt szerencsésen választva. Például­ az, hogy a törökök a czivilizáczió őrseinek, vagy bajnokainak neveztettek. Hanem én nem gondolom, hogy a sok zaj, melyet ez fölköltött, méltányosan ítélt önök szándékairól. Előttem legalább világos volt, miként önök csak azt értet­ték, hogy az orosz hatalom terjeszkedése az euró­pai czivilizácziót is veszélylyel fenyegeti; tehát a török birodalom integritásának fentartása s a porta fenhatóságának épsége az európai polgári­­sodásnak is érdekében van, minthogy ama terjesz­kedés ellen védgátat képez. És ez igaz. Csak a kifejezés volt roszul választva, ámbár az épen nem újság a történelemben, hogy nem czivilizált nemzetek is képezhetik a czivilizáczió védbástyáját. Bizony a magyar és horvát sem állottak valami magas fokán a czivilizácziónak azon időben, midőn az akkor a török által (mint most az orosz által) fenyegetett európai czivilizácziónak őrsei, bajnokai, védbástyája voltak, s azt mégis mentették Sziget­várnál. Hanem a kifejezésekre bizony vigyázni kell, nehogy félremagyarázatokra szolgáltassanak alkal­mat. De ezek és hasonlók, sem a tüntetési szándék, sem a színezet helyességén nem vál­toztatnak. Ennyit a múltról. Tartsák meg önök az élet minden viszon­tagságai közt a haza önzéstelen szeretetére az ifjú szív melegét. Ne szálljon soha homály tiszta meggyőződéseik zománcaira sem csábok, sem küz­delmek közt. Fogadja ön barátságos kézszorításomat. Kossuth: Uj-évi üdvözlések. A politikai pártok szokásos uj-évi üdvözlései­kor ezúttal fontos politikai nyilatkozatokat vártak, de a beszédekben inkább jó kívánatokat, szép reményeket és hazafias fölbuzdítást találunk, mint pozitív kijelentést a helyzetről, útbaiga­zítást a követendő irányokról, határozott megjelölését a kormány által követett akc­iónak. A szabadelvű párt tagjai újév napján délelőtt nagy számban gyűltek össze s Gorove pártelnök vezetése alatt Tisza miniszterelnök lakására men­tek, hol Tisza, Széll, Perczel, Szende és Trefort fogadták a párt nevében történt jókívánságokat és bizalmi nyilatkozatokat. Ger­­­ve István a párt bizalmáról bizto­sítván a kormányt, szólt a nehézségekről, melyek megoldásra és tapintatra várnak. Aztán így foly­tatta : „Gondjaink közepette tudjuk s a legmélyebb hálaérzelemmel méltányoljuk, hogy az ország békéje fölött egy igazságos, s népe által szeretett fejedelem őrködik; tudjuk, hogy koronája tanácsá­ban a meggondolás vezeti a béke fentartásának művét s ezen hitben megnyugvással és bizalommal tekintünk fel a fejedelem felé s felétek, kormányunk felé. (Elénk tetszés.) De ha meggondoljuk, hogy sokszor a legmélyebbre ható meggondolásnak s legerősebb akaratnak sincs hatalmában minden válságot kikerülni, lehetetlen rá nem mutatnunk a nemzet azon higgadt és elszánt magatartására, mely máris megmérte a nehézségeket, megmérte az áldozatokat, máris számolt kötelességeivel a haza iránt s lelkesülten fogna csoportosulni fejedelme és kormánya körül, ha elérkeznék a pillanat, vé­delmére kelni az ország jövőjének.“ (Átalános tetszés.) Majd az Ausztriával folytatott alkudozásokra térve át, így szólt: „Lehetetlen nem látni azon törekvés jeleit, hogy jogos igényeink daczára elzárassanak ha­zánkra nézve azon források, melyekből minden nép meríti anyagi jólétének elemeit. Keserű a tapasz­talás minden komoly hazafinak, keserű a közelebb, a távolabb fekvő következmények miatt, — az, — mert megvan az ok aggódni a felett, hogy ily tö­rekvés megingathatja nemzetünkben a hitet, hogy a százados nyílt és alattomos súrlódások valahára véget értek s a megnyert egyetértés alapján fej­lődhetik a jólét úgy a két félnek, valamint az összes monarchiának javára s aggódnunk kell a felett, hogy megingathatja az összetartozás erős hitét, mely a nemzetben mélyebb nem volt soha, mint a közelmúltban. A mi kormányunk feladata és a mienk nem engedni rést ütni az összetartozás ez erős hitén, nem engedni gyöngülni, enyészni azt, de másrészt a mi kormányunk feladata és a mienk, megóvni a nemzet fejlődésének életfel­tételeit.“ Tisza Kálmán néhány szívélyes, a meg­tiszteltetést megköszönő bevezető megjegyzés után így szólt: „Én magam is a legnagyobb biztosítékot azok­ban keresem, a­miket tisztelt barátunk elmondott, mert én legalább azt tanultam történelmünk lap­jairól, hogy ez országot, nagyobb baj még sohasem érte, mikor egyfelől oly szerencsés volt, hogy együtt érezhetett fejedelmével (Nagy tetszés) és mikor másfelől a hazafiak kebelében megvolt a higgadt elszántság : szembeszállani a hazáért, ha kell, minden bajjal. (Elénk tetszés.) Bár gondolnák is meg azok, kik bajainkat, a létező bonyodalmakat túlságos nagyoknak festik, s kik isten tudja már minő veszélyeket látnak bekövetkezni, hogy ha ez által nem zavartatik is meg — a nemzetnek lelki nyugalma, de vannak bizonynyal, kik egyfelől nem veszik maguknak a fáradságot ez ország s e monarchia viszonyait kel­lően tanulmányozni, s vannak mások, kik a magunk által hirdetett gyengeséget, a mindenben veszély­látást öntudatosan zsákmányolják ki. Pedig bár­miképen vélekedjék is valaki, a gyakorlati politi­kában barátai, s ha a veszély persze csakugyan eljön, szövetségesei csak az erősnek vannak. A gyengét az egyik rideg közönynyel, a másik kár­örömmel, a nemesebb lelkűek sóhajjal és köny­­nyezve, de elesni hagyja mindenki. (Tartós helyeslés.) A­mi a kormányt illeti, feladatának tekinti eddig, tekinti ma is, megóvni az ország érdekeit úgy, hogy megóvassék az ország békéje is (Tetszés) és ezentúl is nem remény nélkül fogunk ezen czélra törekedni. Teszszü­k ezt pedig annyival inkább, mert én legalább azon erős meggyőződésben vagyok, hogy egy nemzet vérét és vagyonát nem szabad igénybe venni sem dicsvágyból, sem türelem­vesz­tésből, sem még az igen méltó felháborodásból sem. (Tetszés) hanem ezt igénybe venni csak akkor lehet, midőn a nemzetnek, az államnak jogait, érdekeit máskép megvédeni lehetetlen. (Tartós tetszésnyilvánítások.) Azt hiszem, nem csalódom abban, hogy men­nél inkább meggyőződik valamely ország vagy nemzet arról, hogy kormánya mindent megtett arra, hogy vérét, vagyonát ne kelljen rendkívüli eszközökkel igénybe venni, annál készségesebben fogja azután meghozni az áldozatokat, mert tudni fogja, hogy ezt már nem más­okon, hanem egyes egyedül és kizárólag saját érdekében kell tennie. (Zajos helyeslés és tetszés.) Hála istennek, ezen idő nem érkezett el, s van reményünk, hogy igyekezetünket siker koroná­­zandja abban, hogy ne is érkezzék el. De ha elér­keznék, öntudatában annak, hogy elkerülésére mindent megtettünk, teljes bizalommal fogunk hivatkozni a nemzetre. (Tartós élénk tetszés.) A­mi a másik bajt, a másik bonyodalmat illeti, melyet tisztelt barátunk megemlített, isme­retes előttetek a kormánynak ez irányban követett eljárása; ismeretes előttetek a czél, melyet magá­nak kitűzött. E czél nem volt más és nem más ma sem, mint minden lehetőt elkövetni a végett, hogy hazánk érdekeinek megfelelőleg intéztessenek el az itt szóban levő kérdések a nékül, hogy e miatt meglazulniok kellene a tisztelt barátunk által is hangoztatott összetartozandósági érzelmeknek. Részünkről, teljes lelki nyugalommal merem mon­dani, hogy ez irányban minden megtörtént; merem mondani, hogy ezentúl is ezen kérdésekkel szem­ben, melyeknek már igen rövid idő múlva egy vagy más irányban okvetlenül meg kell oldatniok (Zajos helyeslés) mi földadatunknak most is azt tartjuk, hogy mérséklettel, kímélettel, higgadtsággal, kerüljünk mindent, a mi által ama jelzett bajra okot mi adhatnánk. De érezzük másfelől ama el­­utasíthatatlan kötelességünket: megvédeni, meg­óvni hazánknak mind jogait, mind érdekeit. (Zajos helyeslés). És én nem zárkózhatom el azon remény .

Next