Politikai Ujdonságok, 1880 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1880-01-07 / 1. szám

, mint a­ki még most is az olympi bíborfel­­legek keretében együtt szürcsöli a nektárt a koronaviselő földi istenekkel, és onnan csak hébehóba le-leszáll belevegyülni a trójai harczba és megküzd egy-egy halandó Diome­­dessel. — Igen is, ő veszi magának ez isteni lux mulatságát, és korcsolyázni tanul a város­ligeti tavon, és — elragadó szerénységgel sürgönyöz a szabadelvű (kormánypárti) klubb elnök újévi üdvözletére, nyíltan bevallván, hirdetvén urbi et orbi, hogy ő büszkén vallja magát e párt közkatonájának! — És ezzel véget vet a találgatásoknak, hogy mi lesz az a szerep, melyet ő itt, e kicsi, pic­i szűk magyar Maczedoniában választ ma­gának. Hát nem elég nagy esemény-e e nyilat­kozat, nem meglepő e szerénység és nem mél­tó-e, hogy fontosságra nézve közvetlen a muszka­száré után említsük meg ? Csak legyünk méltányosak, és igazságo­sak leszünk. Szép dolog a szerénység, még akkor is, ha nem egészen önkéntelen. Az érdekes exkülüigyér urat ellenei és barátai a történelemnek már sok különböző nevezetességéhez hasonlítgatták. Mi nem akarjuk őt senkihez hasonlítani, és ezzel is jó óráját akarjuk neki egy perc­c­el meg­­nyujtani. Mert hiszen — tudjuk — ő azt hiszi magáról, hogy ő — hasonlíthatta. No hát nem is alázzuk le azzal, hogy valamely már létezett — schon dagenesen — törté­nelmi alakhoz hasonlítsuk. De tán nem ront­juk el jó kedvét, ha annyit bátorkodunk meg­jegyezni, hogy őt látva, vele szellemileg fog­lalkozva, nekünk többnyire Alcibiades jut eszünkbe. Nem annyira ugyan ennek nagy tettei, mint inkább csak hajlamai, naturelje, jellembeli sajátosságainak vegyü­­léke. Ő is minden akart lenni; minden, egy­mást kizárni látszó tulajdonban is, fölül­múlni óhajtott mindenkit. Az igaz, hogy ő fölül is múlt. Migami Alcibiadunk erre csak — törekedett. No de épen azért hasonlíthat­­lan. Hiszen — ,,et voluisse sat est.“ Hiszen a görög előd — nagy hadvezér is volt, míg a mi hősünknek eddig még csak a czifra — egyenruhája van meg. Hadvezéri működése eddig csak annyi, hogy — ő ta­lálta föl a v­ö­r­ö­s nadrágot a honvédség és — önmaga számára. Mert ez legjobban áll a «czirkassziai» arczh­oz. No de ne folytassuk tovább. Hiszen tud­juk, azért vonul félre a «verebes» Terebesre, hogy ne beszéljenek róla. Tiszteljük ebbeli óhaját, hogy nyugodni akar — «S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni». Lapjaink számítgatják a múlt év botrá­nyainak összegeit, szidják a kormányt, de a­melynek bukási esélye még nem jelentkezik. Elemezik az új­évi megszólamlásokat, kiki a maga gusztusa szerint. A kormányelnök össze- és kitartásra inté híveit. Czélzott az ellenük folytatott harcz modorára, fegyve­reire, emlegeté a sárral dobálózást, s tartóz­kodásra inté ettől saját táborát. Az egészre csak annyit jegyzünk meg, hogy­­ jó lenne azon lenni, hogy ne találnának az illetők sarat, melylyel dobálózzanak. Az európai uralkodók utóbbi idő­ben gyakran kénytelenek fejükhöz kapdosni. Ha kivált nem az orosz czárra lőnek. Mert annak nem volna európai jelentősége. Azt lehetne a sajátlagos viszonyaival — kancsu­kájával, Szibériájával — egy magában álló birodalom sajátlagos belbajának tekinteni. De ezek az európai merényletek alkotmá­­­­nyos, többnyire ifjú, semleges lelkületű feje­delmek ellen, a­kik, úgy­szólván, csak hogy a királyság czímét, méltóságát viselik, s uralkodnak, de nem kormányoznak — az ezek ellen ismétlődő merényletek átalános európai kórjelenség tünetei. Annál inkább, mert nem lehet azt puszta véletlen esetleg­nek venni, hogy pár év óta majd minden monarkhiában ismételve is előfordulnak. Lehetlen nem föltételezni, hogy ez egy euró­pai szövetkezet ténykedése, mely saját er­kölcsi világnézettel, közös politikai tannal bir, a­honnan a nemzetiség eszméjét kikü­szöbölte, nemcsak, de a lovagiasság, a nőnem iránti gyöngédebb tekintetek s egyéb vele járó fogalmakét is. Föltűnő és e felekezet tantételeire jellemzetes körülmény ugyanis, hogy az európai uralkodók elleni merényle­tek többnyire azok fiatal nejei vagy nőroko­nai jelenlétében, tehát azok veszélyeztetésé­vel is, hajtottak végre. Ez a szövetkezet fanatizmusának kérlelhetlenségére és arra mutat, hogy az illetők előtt a személy kö­zömbös, ők a dolog, az intézmény ellen esküdtek össze. Sajátságos, hogy míg az öreg Európa merényletek útján akarna szabadulni a mo­­narkhia intézményétől, É­s­z­a­k - A­m­e­r­i­­kából épen annak hírét veszszü­k, hogy van ott egy párt, mely a császárságot sze­retné fölállítani, s in petto jelöltje Girant Ulysses, a volt elnök, a­ki most azon van, hogy harmadszor is megválasztassa magát elnöknek, a­honnan aztán könnyebb lesz fölkapaszkodni az amerikai­­ császári trónra. Talán ezért járt nemrég az angol Ulysses Európában, hogy tanulmányozza az udvari szokásokat és fejedelmi manérokat? POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. Keleti ügyek. A biblia-ügy, mint előre látni lehe­­­­tett, simán folyt le. Anglia csakis egy pilla­natnyi alkalom gyanánt használta föl, hogy emlékezetbe hozza, miszerint neki is van szava Konstantinápolyban. Layard angol követről az a hír jár, hogy az ultimátum átadására nyert utasítás után zavarba hozta őt kormányának egy későbbi utasítása, mely már enyhébb volt. Beszélték, hogy lemondását is beadta volna. Anglia azonban minden követelését megnyerte a portától, s ekkor az eredménynyel Layard tel­­j­­esen meg lehet elégedve. Valószínű, hogy e hít onnan származott, mert Layardnak a szultán által való fogadtatása deczember 30-án elmaradt, Layard betegeskedése miatt. Az angol nagykövet január első napján­­ jelent meg a szultán előtt, s mint egybehang­zón jelentik minden oldalról, a kérdés ki­­egyenlíttetett. A porta kiadatja a missionáriusoknál lefoglalt iratokat és nyomtatványokat. Az eretnek ulemát, Ah­med Tevfiket, ki az an­gol hittérítőknek segédkezet nyújtott, meg­büntetik ugyan, de akkép, hogy ne nagyon fájjon neki. Ideiglenesen száműzik Kon­stantinápolyból, hogy eltávolítsák a nép in­gerültsége elől. Tartózkodási helyének meg­határozásába az angol követnek is be­leszólása lesz. Mindezek után a török rendőrminiszter levélben fog felvilágosítást adni eljárása felől. Layard elismerte, hogy sem Szaid pasa, sem a rendőrminiszter nem rendelték el a térítők elfogatását. Anglia­i nagykövete különben már ki is jelentette a portának, hogy az elégtétellel meg van elé­­­­gedve, s annak teljesítése után a hivatalos összeköttetés a porta és angol követség közt újra fölvétetik. Ez az ügy tehát elintéztetett. A­míg füg­gőben volt, addig a porta a görög határ­rendezésben kiküldött görög biztosok­kal sem újította meg a tárgyalásokat, hanem január 6-ikára tűzött ki újabb tanács­kozási időt. Ekkor újra megkezdték a régen és minden eredmény nélkül tartó, már any­­nyiszor megakadt alkudozásokat. Montenegró isehe­n­ikát jelölte ki mint utolsó határidőt, Gusinye és Práva át­adására. De az albánokat nem tudta meg­nyugtatni Mukhtár pasa csillapítása, és nem tudta megfélemlíteni Montenegró fejedelmé­nek fegyveres hatalommal való fenyegetése sem. Az albánok fegyverrel készen akarnak­­ ellenállni a montenegrói okkupácziónak. Bolgárországban a zavar csak nő Sándor fejedelem körül. Az új választások sem kecsegtetnek józanabb és mérsékeltebb elemekkel. Hir szerint a fejedelem Berlin­ből, Pétervárról kéri a tanácsot, hogy mit tegyen. Emlegetik, hogy még lemondási szándékát is felhozta. A berlini szerződés tehát, melyet a béke művének kereszteltek, megszületése után másfél év múlva sem képes rendet hozni a Balkán országaiba. Görögország és Monte­negró iránt még nincs végrehajtva, Bolgár­­országban és Ruméliában pedig fenekestül felfordult minden. Tehát a­hol végrehajtot­ták és a­hol nem hajtották végre, mindenütt csak bajt és zűrzavart látunk. A törökök ingerültsége az an­golok ellen Konstantinápolyban a legfőbb fokra hágott. Az ulemák rendkívüli izgatást vittek véghez Ah­med tette miatt a nép között s a fanati­kus tömeg az angolok ellen a legnagyobb elkesere­déssel tölt el. Mutatja ezt a következő eset, mely­ről a kölni lapot értesítik . Néhány napra azután, hogy Achmed elfoga­­­­tott, négy angol tengerészkatona a Galatábran partra­­szállott, hogy bevásárlásokat tegyenek. Egy török a katonákat szidalmazta, mit az angolok ugyanígy fizettek vissza. Erre a muzulmán oly kiabálást vitt véghez, hogy a szomszéd házakból valamennyi tö­rök kifutott s botokkal kezdték verni a katonákat, kik fejszéjüket oldották le s ezzel védték magukat. A négy tengerész meghalt, hősi küzde­lem után, de 25 törököt sebesített meg. Ezen alka­lomból 400 törököt fogtak el. Az angol nagykövet a meggyilkolt tengerészek családjai számára meg­felelő vérdíjat követel. A bibliafordításért halálra ítélt Achmed ügyével kapcsolatban érdekes fölem­líteni egy hasonló esetet, s idézni az 1876. deczem­ber 23-ikán kelt török alkotmánynak ide vonat­kozó czikkét, mely igy szól: «Az államvallás az izlam. Ezen elv teljes figye­lemben tartása mellett, az állam védelem alá veszi a birodalomban elismert vallások szabad gyakor­­latát, azon feltétel alatt, ha ez által a közrend és a jó erkölcsök nem veszélyeztetnek.» A török kormány nézete szerint Ah­med effendi a vallásos iratok lefordításában nyújtott segédkezése által a közrendet és a közerkölcsiséget­­ sértette meg, és pedig oly súlyosan, hogy halált érdemel. Ez nem első eset az újabb időkben. A porta 1843-ban, daczára az európai diplomáczia tiltakozásának, egy az izlámra áttért örmény var­gát, ki korábbi hitére később ismét visszatért, e miatt Konstantinápolyban lefejeztetett. Akkor is az angol nagykövet, Sir Canning járt közbe, sőt az összes többi nagykövetek támogatták, de sikerte­lenül. Az albán-montenegrói viszály ki­­ egyenlítésén főkép monarchiánk külügyi kormá­nya buzgólkodik. Montenegro fejedelme pedig eltö­kélte, hogy ha kell, fegyveres hatalommal is birton­s­­ába veszi Plávát és Gusinyét. Az albánok azonban­­ lecsillapithatatlanok s Mukhtár pasának szemébe 1. SZÁM. 1880. XXVI. ÉVFOLYAM.

Next