Politikai Ujdonságok, 1880 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1880-01-07 / 1. szám
, mint aki még most is az olympi bíborfellegek keretében együtt szürcsöli a nektárt a koronaviselő földi istenekkel, és onnan csak hébehóba le-leszáll belevegyülni a trójai harczba és megküzd egy-egy halandó Diomedessel. — Igen is, ő veszi magának ez isteni lux mulatságát, és korcsolyázni tanul a városligeti tavon, és — elragadó szerénységgel sürgönyöz a szabadelvű (kormánypárti) klubb elnök újévi üdvözletére, nyíltan bevallván, hirdetvén urbi et orbi, hogy ő büszkén vallja magát e párt közkatonájának! — És ezzel véget vet a találgatásoknak, hogy mi lesz az a szerep, melyet ő itt, e kicsi, pici szűk magyar Maczedoniában választ magának. Hát nem elég nagy esemény-e e nyilatkozat, nem meglepő e szerénység és nem méltó-e, hogy fontosságra nézve közvetlen a muszkaszáré után említsük meg ? Csak legyünk méltányosak, és igazságosak leszünk. Szép dolog a szerénység, még akkor is, ha nem egészen önkéntelen. Az érdekes exkülüigyér urat ellenei és barátai a történelemnek már sok különböző nevezetességéhez hasonlítgatták. Mi nem akarjuk őt senkihez hasonlítani, és ezzel is jó óráját akarjuk neki egy perccel megnyujtani. Mert hiszen — tudjuk — ő azt hiszi magáról, hogy ő — hasonlíthatta. No hát nem is alázzuk le azzal, hogy valamely már létezett — schon dagenesen — történelmi alakhoz hasonlítsuk. De tán nem rontjuk el jó kedvét, ha annyit bátorkodunk megjegyezni, hogy őt látva, vele szellemileg foglalkozva, nekünk többnyire Alcibiades jut eszünkbe. Nem annyira ugyan ennek nagy tettei, mint inkább csak hajlamai, naturelje, jellembeli sajátosságainak vegyüléke. Ő is minden akart lenni; minden, egymást kizárni látszó tulajdonban is, fölülmúlni óhajtott mindenkit. Az igaz, hogy ő fölül is múlt. Migami Alcibiadunk erre csak — törekedett. No de épen azért hasonlíthatlan. Hiszen — ,,et voluisse sat est.“ Hiszen a görög előd — nagy hadvezér is volt, míg a mi hősünknek eddig még csak a czifra — egyenruhája van meg. Hadvezéri működése eddig csak annyi, hogy — ő találta föl a vörös nadrágot a honvédség és — önmaga számára. Mert ez legjobban áll a «czirkassziai» arczhoz. No de ne folytassuk tovább. Hiszen tudjuk, azért vonul félre a «verebes» Terebesre, hogy ne beszéljenek róla. Tiszteljük ebbeli óhaját, hogy nyugodni akar — «S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni». Lapjaink számítgatják a múlt év botrányainak összegeit, szidják a kormányt, de amelynek bukási esélye még nem jelentkezik. Elemezik az újévi megszólamlásokat, kiki a maga gusztusa szerint. A kormányelnök össze- és kitartásra inté híveit. Czélzott az ellenük folytatott harcz modorára, fegyvereire, emlegeté a sárral dobálózást, s tartózkodásra inté ettől saját táborát. Az egészre csak annyit jegyzünk meg, hogy jó lenne azon lenni, hogy ne találnának az illetők sarat, melylyel dobálózzanak. Az európai uralkodók utóbbi időben gyakran kénytelenek fejükhöz kapdosni. Ha kivált nem az orosz czárra lőnek. Mert annak nem volna európai jelentősége. Azt lehetne a sajátlagos viszonyaival — kancsukájával, Szibériájával — egy magában álló birodalom sajátlagos belbajának tekinteni. De ezek az európai merényletek alkotmányos, többnyire ifjú, semleges lelkületű fejedelmek ellen, akik, úgyszólván, csak hogy a királyság czímét, méltóságát viselik, s uralkodnak, de nem kormányoznak — az ezek ellen ismétlődő merényletek átalános európai kórjelenség tünetei. Annál inkább, mert nem lehet azt puszta véletlen esetlegnek venni, hogy pár év óta majd minden monarkhiában ismételve is előfordulnak. Lehetlen nem föltételezni, hogy ez egy európai szövetkezet ténykedése, mely saját erkölcsi világnézettel, közös politikai tannal bir, ahonnan a nemzetiség eszméjét kiküszöbölte, nemcsak, de a lovagiasság, a nőnem iránti gyöngédebb tekintetek s egyéb vele járó fogalmakét is. Föltűnő és e felekezet tantételeire jellemzetes körülmény ugyanis, hogy az európai uralkodók elleni merényletek többnyire azok fiatal nejei vagy nőrokonai jelenlétében, tehát azok veszélyeztetésével is, hajtottak végre. Ez a szövetkezet fanatizmusának kérlelhetlenségére és arra mutat, hogy az illetők előtt a személy közömbös, ők a dolog, az intézmény ellen esküdtek össze. Sajátságos, hogy míg az öreg Európa merényletek útján akarna szabadulni a monarkhia intézményétől, Észak - Amerikából épen annak hírét veszszük, hogy van ott egy párt, mely a császárságot szeretné fölállítani, s in petto jelöltje Girant Ulysses, a volt elnök, aki most azon van, hogy harmadszor is megválasztassa magát elnöknek, ahonnan aztán könnyebb lesz fölkapaszkodni az amerikai császári trónra. Talán ezért járt nemrég az angol Ulysses Európában, hogy tanulmányozza az udvari szokásokat és fejedelmi manérokat? POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. Keleti ügyek. A biblia-ügy, mint előre látni lehetett, simán folyt le. Anglia csakis egy pillanatnyi alkalom gyanánt használta föl, hogy emlékezetbe hozza, miszerint neki is van szava Konstantinápolyban. Layard angol követről az a hír jár, hogy az ultimátum átadására nyert utasítás után zavarba hozta őt kormányának egy későbbi utasítása, mely már enyhébb volt. Beszélték, hogy lemondását is beadta volna. Anglia azonban minden követelését megnyerte a portától, s ekkor az eredménynyel Layard teljesen meg lehet elégedve. Valószínű, hogy e hít onnan származott, mert Layardnak a szultán által való fogadtatása deczember 30-án elmaradt, Layard betegeskedése miatt. Az angol nagykövet január első napján jelent meg a szultán előtt, s mint egybehangzón jelentik minden oldalról, a kérdés kiegyenlíttetett. A porta kiadatja a missionáriusoknál lefoglalt iratokat és nyomtatványokat. Az eretnek ulemát, Ahmed Tevfiket, ki az angol hittérítőknek segédkezet nyújtott, megbüntetik ugyan, de akkép, hogy ne nagyon fájjon neki. Ideiglenesen száműzik Konstantinápolyból, hogy eltávolítsák a nép ingerültsége elől. Tartózkodási helyének meghatározásába az angol követnek is beleszólása lesz. Mindezek után a török rendőrminiszter levélben fog felvilágosítást adni eljárása felől. Layard elismerte, hogy sem Szaid pasa, sem a rendőrminiszter nem rendelték el a térítők elfogatását. Angliai nagykövete különben már ki is jelentette a portának, hogy az elégtétellel meg van elégedve, s annak teljesítése után a hivatalos összeköttetés a porta és angol követség közt újra fölvétetik. Ez az ügy tehát elintéztetett. Amíg függőben volt, addig a porta a görög határrendezésben kiküldött görög biztosokkal sem újította meg a tárgyalásokat, hanem január 6-ikára tűzött ki újabb tanácskozási időt. Ekkor újra megkezdték a régen és minden eredmény nélkül tartó, már anynyiszor megakadt alkudozásokat. Montenegró isehenikát jelölte ki mint utolsó határidőt, Gusinye és Práva átadására. De az albánokat nem tudta megnyugtatni Mukhtár pasa csillapítása, és nem tudta megfélemlíteni Montenegró fejedelmének fegyveres hatalommal való fenyegetése sem. Az albánok fegyverrel készen akarnak ellenállni a montenegrói okkupácziónak. Bolgárországban a zavar csak nő Sándor fejedelem körül. Az új választások sem kecsegtetnek józanabb és mérsékeltebb elemekkel. Hir szerint a fejedelem Berlinből, Pétervárról kéri a tanácsot, hogy mit tegyen. Emlegetik, hogy még lemondási szándékát is felhozta. A berlini szerződés tehát, melyet a béke művének kereszteltek, megszületése után másfél év múlva sem képes rendet hozni a Balkán országaiba. Görögország és Montenegró iránt még nincs végrehajtva, Bolgárországban és Ruméliában pedig fenekestül felfordult minden. Tehát ahol végrehajtották és ahol nem hajtották végre, mindenütt csak bajt és zűrzavart látunk. A törökök ingerültsége az angolok ellen Konstantinápolyban a legfőbb fokra hágott. Az ulemák rendkívüli izgatást vittek véghez Ahmed tette miatt a nép között s a fanatikus tömeg az angolok ellen a legnagyobb elkeseredéssel tölt el. Mutatja ezt a következő eset, melyről a kölni lapot értesítik . Néhány napra azután, hogy Achmed elfogatott, négy angol tengerészkatona a Galatábran partraszállott, hogy bevásárlásokat tegyenek. Egy török a katonákat szidalmazta, mit az angolok ugyanígy fizettek vissza. Erre a muzulmán oly kiabálást vitt véghez, hogy a szomszéd házakból valamennyi török kifutott s botokkal kezdték verni a katonákat, kik fejszéjüket oldották le s ezzel védték magukat. A négy tengerész meghalt, hősi küzdelem után, de 25 törököt sebesített meg. Ezen alkalomból 400 törököt fogtak el. Az angol nagykövet a meggyilkolt tengerészek családjai számára megfelelő vérdíjat követel. A bibliafordításért halálra ítélt Achmed ügyével kapcsolatban érdekes fölemlíteni egy hasonló esetet, s idézni az 1876. deczember 23-ikán kelt török alkotmánynak ide vonatkozó czikkét, mely igy szól: «Az államvallás az izlam. Ezen elv teljes figyelemben tartása mellett, az állam védelem alá veszi a birodalomban elismert vallások szabad gyakorlatát, azon feltétel alatt, ha ez által a közrend és a jó erkölcsök nem veszélyeztetnek.» A török kormány nézete szerint Ahmed effendi a vallásos iratok lefordításában nyújtott segédkezése által a közrendet és a közerkölcsiséget sértette meg, és pedig oly súlyosan, hogy halált érdemel. Ez nem első eset az újabb időkben. A porta 1843-ban, daczára az európai diplomáczia tiltakozásának, egy az izlámra áttért örmény vargát, ki korábbi hitére később ismét visszatért, e miatt Konstantinápolyban lefejeztetett. Akkor is az angol nagykövet, Sir Canning járt közbe, sőt az összes többi nagykövetek támogatták, de sikertelenül. Az albán-montenegrói viszály ki egyenlítésén főkép monarchiánk külügyi kormánya buzgólkodik. Montenegro fejedelme pedig eltökélte, hogy ha kell, fegyveres hatalommal is birtonsába veszi Plávát és Gusinyét. Az albánok azonban lecsillapithatatlanok s Mukhtár pasának szemébe 1. SZÁM. 1880. XXVI. ÉVFOLYAM.