Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1882-01-04 / 1. szám

1-sö szám. Előfizetési elek:VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 12trt\ . nraéunrí ... /egész ÍTre 14 frt és POLJU ÚJDONSÁGOK együtt:/félévre ... 6 . / VILAGKKUNlKA-val ^Tre ... 7 , Osnpén a POLIDmAí /egész évre 6 írt/ & yiLÁGKKÓNIKÁ-val é™ * bl ÚJDONSÁGOK : \félévre ... 3 « J ^félévre ... 4 « Kiadóhiv Budapest, IV., egyetem-uteza 4. | Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldij is csatolandó. | Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV., egyetem-tér 6. XXVIH. folyam. SZÜLE. Az elmúlt hétért is a pápaság kér­dése volt a nyilvás politikai beszélgetés tárgya. Igaz, liogy iami foghatóbb, sürgős és veszélyesen kony egyéb tárgy nem is került fölszinre. ovácsevics Stojan krivosczei rémregéhős rablóvezér még min­dig nem emelkedetdáig, hogy a világ figyel­mét kizárólag vemigénybe. Hogy egyátalán emlegetik nálunkannak is a régebbi dél- szlávbarát bécsi pitika granicsár irányadói voltak egyedüli oh Majd meglássuk most az eljárásról, melyet 1 j ub i br a ti c s utódával szemben követníognak, hogy változott-e valamiben az ebbi eltévesztett politika? Az osztrák hadsreg és vitézlő hadvezérei sok vereséget sinvedtek már e földi vilá­gon; de azért eábornokok is föld alá búj­nának szégyenöJen, ha nem volnának képe­sek elbánni e shány száz főnyi bocskoros birkacsenővei. lár tudniillik ha komolyan akarnak. Mert It világos az, hogy a múlt­kor — anno Rdich — nem akartak, és or­szágvilág tudt, hogy nem akartak. Az 1850—55-ki mgyar rablóharcz — a forra­dalom utófájdana— bizony keményebb dió volt; azok a pusztai lovasok sokkal kemé­nyebb fenegyeekek voltak, és mégis eltudott velük bánni ; hadsereg, mikor már igazán dühbe jött. lines olyan hozzáférhetlen fé­szek, melyet kiéheztetéssel be ne lehetne venni. Csak azi kérdés, van-e hozzá elég nagy számú erő, mdy azt bekeritse. A mely tüzet nem lehet oltmi, azon is kifoghat az emberi erő; annak a módja az, hogy el kell foj­tani, megvaava tőle az éltető levegőt. Az Alföld nagy terület volt, sok ember kel­lett hozzá, de hát volt annyi, a mennyi elég volt. Mintegy óriás lepedő terült el rajta százezernyi katona, és az ötven-hatvan főnyi rabló pár hó múlva meg lett fogva. A kri­vosczei terület hozzáférhetlenebb, de sokkal kisebb; elég néhány dandár, hogy egér­fogóvá változtassa azokat a fekete sziklákat. Ha tehát Bécsben nem akarnak zavart, nincs valami mellékczél tervben, megeshetik, hogy pár hét múlva Kovácsevics és bandája ke­gyelemért fog koldulni. A varsói nagy k r a v a 11 sem oly ter­mészetű, hogy megijeszszea világot, ha ez a világ és illetőleg hatalmas intézői csakugyan békés szándékuak. Semmiféle forradalom nem szokott valami véletlenből származni, ha ahhoz nincsen meg az erkölcsi kovász a népelemben. Sextus és Lukréczia esete egé­szen más természetű, mint a varsói templomi vak tűzlárma, és még sem lett volna for­radalom belőle, ha Junius és társaiban meg nem lett volna már előre a kitörés szán­déka. Hiába a szikra, ha nincs elég gyu- anyag. A lengyel szabadság-érzelem és a pánszláv nihilizmus két ellenkező té­nyező, melyek egy czélra aligha fognak egye­sülni. A mi pedig a világ szivét, Pár ist illeti, ott is egyszerre csodálatos csöndesség lett, a mióta Gambetta áll a kormány élén. A közvélemény meglepve áll e tünet előtt és zavarban látszik lenni arra nézve, vájjon jó vagy rossz jelnek tekintse-e e jelenséget? Az ellenzék nem találja föl magát hamarjában, vájjon mely oldalról intézze támadását ellene ? Rosszra magyarázza-e, hogy minden megy a maga rendén, és a világnak nincs oka be­szélni Francziaországról. Hogy nem mutat­koznak fekete pontok a láthatáron, melyek­ből vészt, vihart lehetne jósolni? Egyelőre azt vetik szemére, hogy ő, a ki egész életén át az egyeduralom ellen küz­dött, most valósággal egyeduralkodik. Hogy Francziaország most csak gambettisták és nem-gambettistákból áll. Hogy Roustant nem bocsátotta el, holott a közvélemény el­itélte — azaz hogy a párisi esküdtszék. De vájjon ez az esküdtszék Francziaország köz­véleményéé? Vannak rendkívül népszerű bál­ványok, Garibaldik, Kossuthok, Rákóczyk, Washingtonok, a kik bizonyos ideig — er­kölcsi hatalmuknál fogva — szintén diktá­tor! hatalommal uralkodnak. Mert a nép önként követi őket, mintegy rájuk paran- ; csölja, hogy vezessék őt föltétlenül, korlátla­nul, mert vakon is készek őt követni a pok­lok kapui ellen. De ez csak udvarias frázis a lelkesült nép részéről, mely azért mindig józan marad. Csak ne a pokol, de például az ő mennyországa ellen akarná őket ostromra vezetni, hej, de hamar megfordulnának és ott hagynák a faképnél! Az ilyen diktátorság tehát mégis csak különbözik valamennyire a durva erőhatalom vaseszközeire támaszkodó zsarnokságtól. A meddig Francziaország e sodorban marad, addig nehezen képzelhető, hogy a pápaság világi hatalmának helyreállítására segédkezni vállalkozzék. A pápaság a legkatholikusabb román nemzetekben gyökerez. Hogy plane a pápa­ságot egy protestáns császárság ölelje keb­lére a katholikus birodalmak üldözése elől? — Hisz ez annyi volna a pápaság részéről, mint kapituláczió, mint hivatásának egyenes megtagadása. Ez körülbelül épen olyasmi, mintha mi osztrák-magyar monarkhi a a pán­szlávizmus ellen annak fővédnöke, Oroszor­szág karjaiba menekülnénk, — a krokodiltól féltünkben a krokodil szájába repülnénk. Igaz, hogy ilyenforma furcsa politikát kez­deményezett egy hires államférfiunk, a ki minden áron eredeti és geniális akart lenni, és igaz, hogy ennél ha nem eredetibb, de mindenesetre genialisabb lenne Bismarcktól, a protestáns császárság krokodili ölébe szé­díteni a pápát — de mi mégis csak azt hisz- szük, hogy alighanem puszta manőver és kölcsönös ijesztgetés marad ez a sok beszéd úgy a pápa, mint Bismarck részéről. Ők sem eszik meg a kását oly forrón, mint a hogy főzik. Lehet, hogy a Quirinál és Vatikán között eddig fönnálló viszonyban valami változás történik, a pápaságra nézve valami más megélhetési módot talál ki az európai diplo- máczia, de hogy a pápa világi hatalma hely­reálljon — mi mindennek kellene előbb és ezzel együtt, részint ezt természetszerű­leg követőleg történni ? Olaszország egysé­gének az előbbi darabokra töredezni, és tán Németországénak is — egyátalán az egész ujabbkori nemzetegyesülési alakulások ára­mának visszafolyni: no ez talán mégis csak nagyobb ár, mint a mit földrészünk a pápa­ság világi hatalmáért adhat és adni hajlandó? Már azt hittük, hogy nem történhetik e monarkhiában soha semmi, legkiváltképen a külügyi politika terén, a mi úgy tűnnék föl, mint a közvélemény sürgető követel­ményének teljesitése. Mintha csak meges- küdtetnének minden külügyért, éjfélben, fákljravilágnál, föltétien hűségben elhalt elő­dök ravatalainál, hogy a mit a közvélemény erősen követel, attól irtózzék, mert az nem lehet jó, még ha különben jónak tetszenék is előtte... Tréfa nélkül, túlzás nélkül, hát nem igy volt-e ez nem csupán az aprólékos, de még a főbb dolgokban is majd mindig — igen ritka kivételekkel több századon át? A keleti háború elhatározása, tehát közel egy évtized óta nem mindig barátaink ellen szövetkeztünk-e — ellenségeinkkel? Aztán ha ez ellenségek a kenyérért, melyet rájuk erőtettünk, kővel hajigáltak, ha a párt­fogásért Belgrádban, Bukarestben, Czetinyé- ben gunynyal, macskazenével, puskagolyó­val feleltek — és közvéleményünk önérzete föllázadt, nem megint azzal felelt-e a mo- narkhia, hogy újra megezirógatta a pajkos

Next

/
Thumbnails
Contents