Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1884-01-02 / 1. szám

1. S7.am. 1884. XXX. évfolyam. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 9 egy nagy hírlappal; az én felőlem való végén en­nek is láttam valami barbaria ungurilor-félét — no épen jó helyen olvasom, gondolám magamban, e czivilizált szép asztalon, s a konyháról beható olajba sült hal bűzétől nagyot prüsszenték rá! Vacsora után, ketten lévén, és a forgó pisztoly a zsebben, elszántuk magunkat rá, hogy bemenjünk a Jegvigabb kávéházba, egy török kávét inni és népet és szokásokat látni. A török világban egy ily kávéházban méla csend uralgott, melyet csak a nargilé és a kávé szörpölése, meg a tüzet hordó legény csipőfogójának ütemes csattogatása zavart meg: most czigány-banda trónol az egyik sarokban s dalol és muzsikál egyszerre torka szakadtából, nyekegően szépséges keleti da­lokat ; a széles padokon ember ember mellett zsú­folva kuporg, egy-egy jobb kedvű vendég bele-bele kurjant, a másik tapsol,tombol, szóval van pokoli lárma. Bementünk, hiszen nem ismert itt senki, aztán országos vásár alkalmával nem válogatós az ember! Itt várt ránk aztán igazi meglepetés, a milyenhez hasonló a széles török birodalomban bizonyosan nincs több. Török bajadérok, czigány lányok szol­gáltak fél; középen egyik piros atlasz bugyogóban, sárga hímzett papucscsal, sötétzöld, aranysujtásos bársony dolmánykában, félrecsapott kis piros fezzel, mely alól hollófekete hajzata vállára göndörödött le, járta a török szóló tánczot. Lábai ugyan alig mozdultak egy helyből, azt az oláhos lassú ide-oda topogást nagy képzelő tehetség nevezhetné táncz­nak, de dereka, melle, feje és karjai annál többet hajlongtak elő-hátra, jobbra-balra, ujjai pedig spa­nyol kasztagnettekkel, réz tányérkákkal s csilingelők- kel ellátott kis szita-dobbal csöngetve pattogtatták ki a táncz ütemeit. Minél szaloniatlanabbak, iilem- sértőbbek voltak mozdulatai, annál harsogóbb tet- szés-rivalgás követte a hallgatóság részéről, a mi viszont őt tüzelte még leirhatlanabb mozdulatokra, mígnem kifáradtan megforditá csörgős szita-dobocs- káját, s összeszedte bámulóitól, 5—10 centimos pénzdarabokban, művészeti bérét. Néhány percznyi szünet után egy másik tánczosnő 'ott ki a síkra, amaz pedig átvette ennek kávé- ögető s vendéglátó szerepét, hol itt, hol ott per,,,, .e-leereszkedőleg egy-egy dandy mellé, ez igy tart estétől éjfélutáriig, s igy tart —- a t a zene,kintorna, hárfa lármájából kivehettük — .^y 4—5 helyen e parányi kis városkában, mely- aligha van 2000 lelket meghaladó lakossága, czivilizálják a hajdani rettenetes hutyafejü - utódjait rumun polgárokká és meg kell val- ■igy ez hathatósabb szer, mint a boszniai • íyos deutsche Ordnuiu/, melynek kiegészítő ma természetesen a «Pulver und Blei b> 'láhi il Allah!» hangzott le a szomszéd 'lyéről a török egyházfinak gyönyörű, bus hangon éji imára hivó éneke, ink az utcaára; mély megindulás vett Láttam épen a haldokló muzulmánt, >e cseng a vallás szolgájának halotti ny tatár!... .. * _ ra ismét a Bekez nevű tatár bérkocsist meg a napi dij itt 20 frank, mint Bo­ában bárhol is — s meghagytuk neki, hogy en olyan helyre, hol sok vad,és ha lehet, valami jyobb birtokos ur van. Azt már hallottuk, hogy személybiztosság (a vagyon az már talán más .ovat alá esnék) e vidéken kielégítő; az igaz, hogy a bu halta őröket- 1° lelövik — ki tudná: ki? — supe nemzeti gyűlöletből, de a magán utast nem szók inig ________• t-ü. lm herrel kiköt Bár ho gyis legyen, nekünk bizony eszünkbe sem juiuii rablókra gondolni. Medzsidiétől délnyugati irányban indultunk.A ro­mán lapok tele jajgatták volt a világot, hogy a Dobrudzsa semmit érő, mocsáros, álló vizekkel, posványokkal teljes egészségtelen lapály; már előre számítottam a sok vadludra, réczére e posványok- ban, képzelni se tudtam másként, mint a hajdani Sárrétet az alföld közepén. Hát ime közvetlen a vá­ros szélén jó meredek, ille Aleg állandóan emelkedő talajt találunk s mikor felérünk a tetőre, akkor lát­juk, hogy a meddig a szem lát, mind hátas, hullámza- tos fensik terjed előttünk a Dunától a tengerig; mo­csárnak, az egykori Duna medrét kivéve, melynek közepén halad a vasút, hire sincs; ellenkezőleg, 15—20 ölnyire kell ásni a kutat, mig ivóvíz akad s még a mély völgyek fenekén sincs viz avagy mocsár. A föld szürkés, porhanyó homok- és iszap-keverék, melynek felső rétegei századok óta korhadozó nö- JAIRól, televénynyel vegyülvén, ' • -i minden félórajárásra egy-egy mély völgy akad utunkba, melynek partjai átlag oly meredekek, hogy csak kígyózva lehet le és felhajtatni a következő újabb tetőre. Van e völgyeknek egy sajátsága, melyet sehol Romániában nem találni, nevezetesen az, hogy az átlag mintegy 18—20 méternyi magas partok fél­magasságában vízszintesen végighúzódik s kifehér- lik egy két-három méter vastag kőréteg; e kő csupa ; kagyíóhéj-kövület, néhol lazán, néhol malomkő­keményen összeforva mészszel s magában ismét í egy-két arasznyi vastag, de mindig vízszintes fek­vésű kisebb rétegekre oszolva. Pompás, könnyű építő anyag, kár, hogy ott hever, jóformán haszná­latlanul, ámbár Medzsidiében a templomok, nagyob- j bacska házak, a város otromba durva kövezete s j kinn a pusztán a juhkarámok, látom, mind ebből telnek ki. Földniivelésnek itt jóformán nyoma sincs, egész j nap utazva sem láttunk 5—600 hold felszántott földet, mind csupa legelő, és pedig olyan, hogy még ' október végén is térdig érő, sűrű fű áll rajta, lehetne kaszálni. A birka, mi itt bitangol, oly kevés, hogy csak ösvényeket tapos benne, de leenni nem bírná tán tízszer annyi sem. Daczára a váltakozó mély völgyeknek és szép hullámos domboknak, ez a végtelen, fakó fű-tenger, melyet sem folyók és tavak tükre, sem erdők lom- : bozata, sem zöldelő őszi vetések táblái meg nem | szakítanak, hamar unalmas lesz, csak a végtelen vad-bőség nyújt kárpótlást az erdők, rétek, viruló j falvak hiányáért. Minden lépten-nyomon nagy csa­pat örvös pacsirták röppentek fel az útról, s szál­longták körűi csicseregve kocsinkat. E madarak hozzánk soha nem vándorolnak fel, a Dunát északra alig 4-—5 mérföldnyire haladják túl, tökéletes pa­csirták, hosszú hátulsó karommal, de vastag orruak, s szürke tollazatukat fehér szegélyű, feketés barna j nyaköv ékíti, nagyságra minden más pacsirtát jóval fölülmúlnak s igen kevéssel kisebbek egynyári fürj- nél. Mily boldog volna itt egy olasz vagy franczia vadász, ki még a czinegének vagy ökörszemnek sem i kegyelmez? Mi persze nemhogy ezekre, de még a csapatokban el-elhuzódó galambokra sem lőttünk. Törökországban — s a divat itt még nagyon török — komoly emberhez illetlennek tartják, hogy apró­ságokra puskázzon. De nem soká kelle várni na­gyobbakra, a kocsis figyelmeztetett, hegy az útfélen túzokok vannak. Ilyenkor az a szabály, hogy az a vadász lő, a kinek oldalán van a vad; most ez ; felőlem történt. Előre leereszkedtem a kocsi hágcsó- ! jára, s a nélkül, hogy az igen mérsékelt ügetésü j kocsit megállítottam volna, szépen eszálltam a földre. Mintegy 80 lépésnyire előttem sétált vagy 15 ! darab túzok, s más körülmények között az én le­szállásomra okvetlenül azonnal felrepült volna mind, s én csakugyan erre is voltam előkészülve, de nagy rnegleptésemre csak megállt a csapat s ma­gasra emelt fővel nézett rám. Volt időm kiválasztani a legizmosabbikat s csak söréttöltényem lévén, nyakon czélozni; lövésem eldördült és ez az egy nagy kan vergődés nélkül összeesett; a repülő csa­patra tett második lövésem azonban eredménytelen maradt. A kocsis leugrott, töröktől nem várt gyor­sasággal futott a túzokhoz, kirántotta kését és keleti szokás szerint elmetszette a még vonagló szegény állat torkát. Ez elmetszés náluk oly elmaradhatat­lan, hogy e nélkül a vadat nem is eszik meg. Nem sokára még oly vadakra is bukkantunk, me­lyeket sok hires magyar vadász megirig' !! ■!’ husz-harmicz, sőt egy helyt 50—60 főnyi ban zudult fel mellőlünk a házi kakas r . törpe tuzo. egyszeri bele puskázásra négyei ej tét. tünk i-l, s 1 okkal ivznekkel fogolyéval megtölt­hettük vol 1 sin kát, ha czélunk valóban az lett volna, s ha mindenféle tölténynyel s jó kutyával ellátva jövünk, mert e vidék eddig meg­kímélve maradt a rumun vadirtástól, noha már ez sem egészen, mert már visszatértünkben bocskoros parasztvadászokat találtunk, kik éhes, sovány vizs­lákkal barangolják be e senki földjét, s százszámra lövik rakásra az eddig háboritlan itt élt vadakat s hordják a bukaresti vad-piaczra. Másfél órai barangolás után, Kacsamák nevű nyomorult tatár mokány falucskán át a Pestere völgy mentén hajtatva, Mahmud Kuju nevű na- | gyobbacska faluba értünk. A völgy mentén idáig 4—5 csapat fogoly madarat találtunk, és csak a j kocsiból lőve ejtettünk 6 vagy 7 darabot el, pedig a lelőtteknek legalább fele oda veszett a vizsla hiányá­ban az övig érő fűben, bozótban. Ez a falu is nyomorult kis tatár falu, egy szál élőfa nem ad életet a sár és durva kőkerítések mögé Mt nyomoríts."' ^ viskóknak. Csak két nagyob- -űnosan ' ú házat találtunk benne, egyik a román kormány által épített faluháza, a másik — a szebbik — a tönkre jutott földesur lengyel tiszt­tartójának úri háza. Ezzel szemben, túl a völgyön, van a pusztuló fél­ben álló urasági ház, tiz láb magas kőkerítéssel övedzett nagy udvar, épületromokkal, melyek közt alig 3—4 szoba maradt lakható, a többit lehúzták, elégették a bulgár hősök, tőből kivágták a szép gyü­mölcsfákat s nagy epres kertet, a mi e kovák haj­dan i dísze volt. Rossz gebéinket pihentetni keltvén, megálltunk a falu korcsmájánál, mert korcsma van ám még az ilyen csupa tatár faluban is, most már iszik bujában a török is, még pedig pálinkát. Hallván, hogy a hej itthon van, átküldtünk hozzá kél pár foglyot, és megkérdeztettük, elfogadja-e látogatásunkat. Igenlő válasz után átmentünk. Az őszbe csavarodott, kato­nás magatartásu efendit divánján ülve találtuk, mi pedig, egészen a török divatot követve, egyenest a minket megillető divánra telepedtünk s aztán üd­vözöltük egymást a szokásos «hozott Isten» s felele­tül «boldogul találtalak iégyen»-nel. Ezt követte mindjárt a kimaradhatlan fekete kávé és szivarka, csak ez után áll elő az ember vele, hogy mi járat­ban van. A nyelvvel azonban láttam, hogy elakadunk, sem a bej, sem két-három semmit tevő inasa, tit­kára nem beszélnek egy európai nyelvet sem, s az oláhot még majd ezután tanulják meg. Előszedtem azért harmincz év előtti török nyelv tudományomat s bemutattam neki magunkat, azt mondván, hogy mi egyszerűen utasok vagyunk, illetőleg egy pár napra kalandozók, kik időtöltésből egy-két utunkba eső vadat le-lelövünk. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, és meggyőződött, hogy utitársam bennünket nem ért, ott tarta délebédre, s megeredt szava. Lát­szott, hogy rég nem volt alkalma kibeszélgetni ma­gát bizalmasabban. Elmondá, hogy ő őrnagy volt Karszban, a Murad bej (Kmetty) keze alatt, mind ismerte az ott szolgált .magyarokat, elbeszélé rész­letesen, mint vágták át magukat a magyarok az orosz táboron, mikor Karsz föladta magát, tele volt hálával, szeretettel az egykori magyar fegyvertársak iránt. Aztán áttért az 1877-ki háborúra, ebben már mint katona nem vett részt. «Európai nyelveket, — úgymond — nem tudok tanulni, idős vagyok, aztán gyermekeim vannak, s mivel itt ez a birtokocskám volt (28,000 hektár egy tagban), és házam, szőlőm Konstantinápolyban, reméltem, hogy megélek to­vábbi törődés nélkül ebből is. A sors másként akarta! A háború alatt elpusztult több mint 4000 darab tehenem, ökröm, közel 2000 nemes lovam, több ezer birkám és selyem gyapjas angora-kecs- kém. A háború után birtokomat a román kormány állambirtokká czimezte, beszedte a legeltetésből folyó csekély jövedelmeimet is, s nagynehezen csak most kaptam vissza valahára belőle egy harmadot; de mit ér a puszta föld, állatok, gazdasági eszközök nélkül? Pénzem pedig nincs, hisz 5 év óta kölcsön­pénzből élek. Eladom e földet úgy a hogy tudom, és elmegyek innen oda, hol az én nemzetem még ur, Auatoliába, igy hozza magával a fátum !» És a mit ez a hajdan dúsgazdag, ma szegény bej érez, azt érzi az utolsó tatár is; nem azon jár esze, hogy ekét, igavonó barmot szerezzen, hanem eladja a mije még eladható és ül fel hetenként 50—100 család a Stambul felé menő hajóra s költözik a ke­resztény uralom alól Anatoliába. Dobrudzsa azonban nefn 1 -okaié . <'**•' k az elköltözött talárok, bulgárok helyére vi katona-szökevények, mokányok; másfelől a «.mm.t’ . Wildet osztat '•'!< az ifjabb • nr.-.edérnek, kiknek 1864-ben, mint kis gyerme­keknek, ni lehete törvény szerint adni, s igy Dobrudzsa husz-harmincz év alatt teljesen romani- zálódik s egészen beolvasztja a románság* "■’el nem költözhetett, akkorra már azonban ségben maradandó tatárt és bulgárt. uj tartomány, melynek bulgár, tat sága szemünk láttára változi! változott át — Hunfalvy szc által kipusztitott Erdély nép''" szigetről oda szivárgók által, Balesetei*? A czár h-í 10-ikén törtér' nap múlva tle­lépni, a L; * szánt. - f a r

Next

/
Thumbnails
Contents