Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1884-03-26 / 13. szám

13-ik szám. .f Csupán a POLITIKAI I egész évre 6 frt I viLÁGKRÓNIKÁ­val I ÚJDONSÁGOK : \ félévre ... 3 « I ____________________| egész évre 8 frt félévre ... 4 « Szerkesztőségi iroda : Budapest, IV., egyetem-tér 6. XXX. folyam. Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG jegész évre 12 frtl VTT XmrRnwTTT - val | egész évre 14 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK egytttt: I félévre ... 6 . [ ^AbKKUmKA-Vai j félévre _ ? , Kiadóhivatal, Budapest, IV., egyetem-utcza 4. | Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldij is csatolandó.­­ Előfizetési föltételeink. Lapunk azon t. előfizetőit, kiknek előfizetése márcz. hó végével lejár, fölkérjük az előfizetés mi­előbbi megújítására, nehogy a lap küldésében fenn­akadás álljon be. Negy­edévre (ápril/június) A Politikai Újdonságok..................................l frt 50 kr. A Politikai Újdonságok a „Világkróniká“­val együtt.....................................................2 a — a A Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok 3« — « A Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok a „Világkrónika“-val együtt . . . 3 « 50 « Félévre (ápril—szeptember) A Politikai Újdonságok...............................3 frt — kr. A Politikai Újdonságok a „Világkróniká“­val együtt ....................................................4 frt — kr. A Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok 6 frt — kr. A Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok a ,,Világkrónika“-val együtt .... 7 frt—kr. A «Politikai Újdonságok» újabban két­heten­ként megjelenő gazdasági melléklappal van bő­vítve. A «Világkrónikát» a «Vasárnapi Újság» elő­fizetői félévre 1 frt., negyedévre 50 kr. pótdíj beküldése mellett még folyvást megrendelhetik. T. előfizetőinket fölkérjük, hogy szíveskedjenek az elő­fizetés megújításánál, vagy a «Világkrónika» megrendelésénél czímszalagjukból egy példányt a posta-utalványra ragasztva beküldeni, s minden reklamácziót és egyéb a szétküldésre vonatkozó közleményeket a kiadó-hivatalhoz küldeni. A Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok kiadó-hivatala (Budapest, egyetem-utcza 4. sz.) SZEMLE. Egy kerületben, a hontmegyei Ipolysági­ban, olyan heves választási küzdelem folyt le a hét utolsó napjaiban, hogy csaknem az egész ország gyönge lázt kapott tőle. Egy ilyen magános választás olyan, mint a magán­­beszéd a színpadon, a közönség figyelme ki­zárólag reá tapad, nem lévén szeme előtt több szereplő a világot jelentő deszkákon. Azon­­fölül pedig így, a föloszlatás és úz egyetemes választások küszöbén szokatlanul nagyobb jelentősége is van egy ily külön választásnak. Egy hadjárat kezdetén roppant fontosságú az első benyomás, melyet a hadseregre az első ütközet kimenetele gyakorol. A babonás hit nagy tényező a hadak erkölcsiségét föl- vagy lehangoló befolyások között. A taktika legfőbb törvényei közé tartozik egy ilyelőleges össze­csapásban a diadalt, mint «jó jelet» biztosí­tani a jövőre nézve. Az ellenzék teh­át elkövetett minden tőle telhetőt, hogy a győzelmet kivívja, minda­mellett a kormánypárt jelöltje győzött, még­pedig kétszeres átalános szótöbbséggel. Ez valóban meglepő, sőt voltaképen megle­hetősen csodálatos eredmény. Ha az em­ber körutat tesz az ország bármely tája felé, főleg a­hol magyar a lakosság, még ha nem szenvedélye­­s a politizálás, ha bármint kerül is minden vitát, lehetetlen észre nem vennie, hogy a közvélemény, úgy a vezető, mint a vezetett elemekben, közép és alsó osztályban, határozottan ellenzéki. Elannyira, hogy az ember, ha egyátalán meg akar férni vidéki rokonai, barátai körében s a társalgás vidám hangját, a viszony melegségét tönkre tenni nem akarja, szóval kedélyesen óhajt mu­latni, hát ha történetesen kormánypárti hajla­mokat táplál is, el kell titkolnia, mert különben vége a barátságnak. E személyes tapasztalatok után azt gondolná a naiv ember, hogy ebben az országban a közeli választásoknál legfölebb is­­magul kerül elő egy-két kormánypárti képvi­selő, hiszen az érzület és hangulat az irányadó magyarságban mindenütt ellenzéki. Hát aztán nem csodálatos-e, hogy mégis csaknem az ellenkező történik? Már most, hogy mennyi a való a vádak özönében, melyek a kormány közegeit jogta­lan nyomással, hatalmaskodással vádolják, azt mi itten,­nem lévén szemtanúk, el nem dönthetjük, de nem is szükséges egyes esetek részleteibe bocsájtkoznunk, az majd meg lesz hányva-vetve még ez ülésszakban, az or­szággyűlésen. De a fönnebbi egybevetés már magában úgyis elégséges arra, hogy átalában megállapodhassunk abbeli véleményünkben, miszerint: mégis csak kell valaminek lenni e vádakban, mert különben hogyan eshetnék meg az, hogy a kormány nagy többségre tud szert tenni a képviseletben, holott a közhan­gulat és vélemény országszerte oly határozot­tan ellene van ? És valóban nagyon erősnek, erőszakosnak kell lenni annak a nyomásnak, mely ez eredményt eléri, midőn a közvéle­mény már az ingerültség azon sokáig jutott, hogy a pártok és közlönyeik már-már nem is alkotmányos képviseleti ellenpárt, hanem egy­mást megsemmisítni törekvő ellenség hangján beszélnek egymással. A végső tanulság pedig az, hogy ha így van, hát annyival több oka van a közönség­nek meg nem ijedni az erőszakoskodásoktól, s el nem fogadni a nyomás nyájasabb eszkö­zeit, szóval: a mai verébért a holnapi túzokot, egy tál lencséért drága örökségét el nem adni. Semmi téren sem kedvez a szerencse a mai ivadéknak, s ez már szintén a mellett tanúskodik, hogy vagy nem bírunk kiváló te­hetségekkel, vagy a helyzet­i viszonyok olya­nok, hogy azok­ban a legkiválóbb tehetségek nem érvényesülhetnek. Mert képzelhető ez utóbbi is, noha némelyek tagadják, s azt állítják, hogy a tehetséget nem lehet elnyomni. Pedig dehogy nem lehet, sőt nem is kell hozzá épen elnyomás, csupán csak a kellő ápolás, a mű­kertészeti gond hiánya, és a legékesebb, leg­drágább virágok nem tenyésznek. A művé­szet, a magasb fajtájú költészet is ilyen világ, és ez hazánkban a politika mellett mostoha gyermeke a hazának. A föld mindenféle hatalmasai közt a politiku­sok viseltetnek legkevésb jóakarattal, hogy ne mondjuk legtöbb ellenséges indulattal a költők, művészek iránt, mintha csak irigyel­nék dicsőségüket, hírek, nevük sokkal tartó­­sabb, maradandóbb voltát, míg az övék tény­leges szereplésükkel véget ér. Mióta a száraz politika emberei döntenek irodalmi, művészeti kérdésekben, nem egy maradandó emléket állítottak e tekintetben fölfogásuk, ízlésük korlátoltságának. Több­nyire megfordítva cselekesznek mindent. A csöndet kedvelő komoly tudománynak oda­adták a legzajosabb forgalom terét, a város központját, a színházakat, melyek virágzása a közönség látogatottságától van függővé téve, száműzték a város végeire. A legna­gyobb magyar szellemnek, a­kit a világ ismerni és csodálni fog, mikor a parlamenti vezérek rég feledés homályába merültek, a magyar nemzet, sőt a világ egyik legnagyobb költőjének szobrát a dinnye-, ugorka- és vörös­hagymakofák közé helyezték. A legnagyobb magyar szobrának talapzatán pirongó alakok nyomorékságain falusi bognárok, fazekasok és vályogvetők nevetnek. De legalább még ezek nem kerültek sok milliókba. Hanem az új országház tervezett költségén meg lehetne épülni a hiányzó népiskolákból vagy hatszáz darabot. Ennek már csak illő volna olyannak lenni, hogy ne szégyeneljük magunkat benne és miatta­ Országházra van szükség, és a magyar nemzet meg is érdemli, hogy mint kiválón alkotmányos és szabadságszerető nemzet az ő képviselete díszes impozáns palotában végezze hivatalos foglalkozásait. Azt az elvet mind­­azáltal, hogy hozzunk gazdaságunkba helyes arányokat, itt is szem előtt lehetett volna tar­tani, s nem kellene ama nemzet parlament­háza mérveivel versenyezni,mely nemzet negy­venszer akkora terület fölött uralkodik, mint Francziaország, és egyátalán kimondhatlan­­szor gazdagabb nálunknál. Vetélkedhettünk volna vele inkább abban a mi csak ízlés, belátás dolga, és nevezetesen a dolog mivol­tához illő építészeti modor megválasztásában. De épen itt van eltévesztve a dolog. Alud-

Next