Katolikus főgimnázium, Pozsony, 1876
Emlékezzünk tehát kegyeletesen régiekről! Lobogtassuk a fáklyát, melyet a Múzsák legkedvesebbikétől itt e falak közt nyertünk, mely csodálatos napot derít a múltak sötét éjjelén, mely nélkül a jelen élet legragyogóbb útja csak sötét barlang, veszélyes labyrinth. Emlékezzünk régiekről, a Scythiából, az ázsiai rideg, vadon állapotból, a történelem előtti nyomorult ziláltság, állati zengelet, társadalmi haos pusztaságából kijött eleinkről, azoknak vitézségéről, önfeláldozó erényéről, szelleméről, dicsőségéről, azon dicsőségről, melytöbbé nem késik, nem késhetik az éji homályban“, mert nekünk, hálás utódoknak hazát s e hazában szellemi örökséget, vallást, jogot, törvényt, alkotmányt adott! A magyar dicsőség igen régi. A költő üstököshöz hasonlítá mondván : „Üstökös vagy, oh Magyar dicsőség, mely jött s távozók, hogy századok múltával ismét lássák fényét a népek s rettegjék !“ Első feltűnését ezelőtt másfél ezer évvel észlelte rémülettel a forrongó Europa, midőn Balambér száguldó daliái, ama nagy barbár népszövetséget a Don és Dnyeper síkjain szétrobbantották s a haldokló nyugoti birodalmat a szétszórt népcsordák vad hullámai alá temették. — De én kétféle ragyogását különböztetem meg a magyar dicsőségnek: az egyik vészterhes égi tűzhöz hasonló, múlékony lidérczfény, mely iszonyt és rémületet keltve tombolt végig a népek látkörén, pusztulást és halált terjesztve irtózatos nyomain, kelettől nyugatig , a Tiszától a Seines Loirig s Adriától Sz. Péter sírjáig suhogtatta az Isten ostorát, mint egy bősz daemon, mely a keresztről lesugárzó új világeszmét megérteni nem bírta , de előtte megszégyenülve ázsiai vadságába visszahúzódott s Európa idegen talaján, mint nem honos növény, önmagát emésztette meg. A másik, az igaz magyar dicsőség szelíd fényben lobogó vezér csillag, mely ezer év előtt a kis Betlehem fölött tűnt vala fel, mint uj emberi kornak hajnalfénye, ríj szellemi életnek hírnöke, mely a kannibál Bél, Moloch, Aszarótok istenszörnyeinek, a kalandor Zeuszok frivol istenkörének, két életerős a világi nép erkölcsi megmérgezésének végét jelezte s a valódi emberi méltóságnak, az igaznak fenséges eszméjét, az emberszeretet, testvériség nemes érzelmeit , a megfoghatatlan és kifürkészhetetlen utakon őrködő gondviselésnek igaz Istenét hirdetve az emberi nem vándorújának új, nemes és biztos irányt jelölt ki, — ez a magyar dicsőség, ez a biztos társadalmi fény 900 éves. Midőn Gejza, mondjuk Győző herczeg, mert e hason hangzású szép nevet valóban megérdemli az, aki minden vitéz ősénél nagyobb győzelmet vívott ki, mert békeszerető lelkében az ázsiai vadságot legyőzte, — midőn Győző herczeg fenséges öngyőzelmében a keresztény eszme szelíd hatalmának meghódolva Hadúr véres katakombáitól az evangéliumi szeretet Istenének békeoltárához, a vérrel töltött kupák s gőzölgő barom áldozatok szilaj cultusától a kereszt vizéhez fordította nemzetét s utódait a hunrokonok catastrophájától megmentette. Apja nagy szellemét s századokra ható magas gondolatát öröklötte s megvalósította még nagyobb hja, a Gondviselés csodálatra s tiszteletre