Katolikus főgimnázium, Pozsony, 1917
t Christian János dr., iskolaorvos és egészségtantanár. 1878-1917. A reménytelen kétségbeesés hangja sajánl fel abból a gyászkeretes „A Hét" című lapból, mely Preszcsanka szibériai fogolytáborban (Csita mellett) 1917. október 24-én, orosz fogságba jutásának épen a harmadik évfordulóján siratja el boldogult iskolaorvosunkat és 1906 szeptembere óta egészségtantanárunkat, mint az ottani fogolytábor magyar orvosát, ki még a fogságban, sőt komoly betegségében sem tagadta meg önmagát, vele levő honfitársai betegségének enyhítését. Szóval még ott is és akkor is a nemzeti, a közérdeket tartotta szem előtt, mert ha csak magát kereste volna, elkerülhette volna a vészes fertőzést, sőt már rég idehaza lehetne jó egészségben szerettei, barátai és kedves tanítványai között, kikhez oly megértő lélekkel ragaszkodott, kiknek szellemi fejlődését ideiglenes, rideg otthonában is szem előtt tartotta: intézetünk pénz- és éremgyűjteményét saját gyűjtésével növelni akarta. „Az ember — így ír ,A Hét — sokat felejt. Pillanatnyi öröm elég ahhoz, hogy legszomorúbb napjaink is csak mint rossz álom térjenek vissza emlékezetünkbe. A véres csatamezők zaja régen elült lelkünkben, itt-ott csillan csak fel egy-egy emléke a múltnak. Miért felejtettük el oly könnyen a megrázó tragédiákat? Talán mert örömeink voltak? Oh, nem ! Mi még ebben is szerencsétlen kivételt képeztünk a mai borzadalmas korszak nemzedékei között. Bennünk a Múlt emlékeit a még gyászosabb Jelen nyomta el. Megtörve testben, lélekben kóválygunk a nekünk idegen világban és dőre ábrándnak tekintjük a Reményt. Szörnyű Jelen ! . . . A véres csatamezők halottjai nem szenvedték át azt a lelki kínt, melyet a mi halottjainknak kellett átélniök. A mi prolongált életünk százszorta kínosabb, mint az az egyetlen pillanat, melyet az ellenség láthatlan acélcsöppje szánt nekik! ... És mennyi, de mennyi társunknak kellett ezt átélnie! . . . A sírok megszámlálhatatlan tömege égbekiáltóan vádolja azt a Szellemet, amely idejuttatott minket, amely a sárga, minden életet kizáró homokot szánta örök nyugalmunk helyének! . . . Ma a szám egy újjal szaporodott. Meghalt egy orvosunk, elköltözött a rideg pusztaság többi néma lakói közé dr. Christian János is. S bármily nagy a szibériai halott-katonák tragédiája, az övé százszorta nagyobb. . . . Minden raborvos halála mártiromság, mert végelemzésben !*