Pobisch Rudolf (szerk.): Proletár, 1920 (1. évfolyam, 1-18. szám)
1920-09-16 / 12. szám
2 Utolsó kísérlet. Fel-felbukkan a hír, mindég makacsabbul, de mind hihetőbb formában: a halálos ellenségek megbékélnek, a magyar és a román nemesi csőcselék szövetségre készül. Egyéves uralmukat mindenfelől veszély fenyegeti, — a veszély elől a „gyűlölt” ellenség karjaiba készülnek menekülni. Mi az a veszély, amely Horthy-Héjjas uralmát fenyegeti ? Minden osztályt elvesztettek maguk mellől — oly veszély ez számukra, mellyel egyedül megbirkózni nem képesek. Jöttek, mint valamennyi ellenforradalmi osztály képviselői. A proletárforradalom összekovácsolta a magyar burzsoázia uralkodó rétegeit, kisgazda és kispolgár, bankár és földesúr, gyáros és zseniriegyek voltak a hőhajtásban, hogy a proletárdiktatúra összeomolják és a kizsákmányolás szabadsága helyreálljon. Szövetségesük, a szociáldemokrácia és a szakszervezeti bürokrácia megtette nekik a szívességet, hogy elhagyta a kizsákmányolás szabadsága programmból a dzsákmányolás szót és csak a szabadságdemokrácia nevében folytatta érdekükben az agitációt. Sikerült a munkásság félrevezetése. A szociáldemokrata kormány meghozta ezt a „szabadságot“ a magyar népnek. Friedrich rendőrei gondoskodtak azután a félreértés felderítéséről: román bajonettek védelme alatt ők most már a szabadság szót hagyták el a frázisból és csak a kizsákmányolást tartották meg, mint lényeges magját. Bosszú és kizsákmányolás: ez volt a Horthy-uralom és a magyar burzsoázia közös programmja. Eleinte. Mert csakhamar megoszlott az eredetileg közös programm értelmezése. A burzsoázia úgy értelmezte ezt a programmot, ahogy régóta megszokta: én, burzsoázia, kizsákmányolok és te, Horthy vagy Héjjas, általában: állam, erőszakszervezet bosszút állsz. Bosszút állsz a nevemben és helyettem azokon, kiket én, burzsoázia, a te urad, kijelölök a szánodra. De Horthy-Héjjas másképp értelmezte: én, Horthy, vagy Bibó, vagy Salm vagy általában : erőszakszervezet, nem azért vagyok a világon, hogy másoknak kikaparjam a gesztenyét a tűzből. Nélkülem nem lehetne megfékezni a „vörös bitangokat“, nélkülem nem lehet herélni, szemet kitolni, akasztani és internálni, vagyis nélkülem nem lehet kizsákmányolni, az enyém tehát mindaz, amit kizsákmányoltak. Én vagyok az úr, az egyetlen úr, mindenki más engem szolgál. Ez, mint látjuk, igen komoly nézeteltérés, mely alkalmas arra, hogy komoly zavarokat támasszon az oly szépnek gondolt és oly egyöntetűnek szánt munkamegosztásban. A zavarok jelentkeztek is, mégpedig nem vitatkozások formájában, hanem tettekében. Aminthogy ez nem is várható másképp ott, ahol a tettek emberei, a Horthy-Bibók, a munkaprogramm egyik magyarázó fele, ami ebben az esetben végrehajtó féllel is egyértelmű. Bibóék nemcsak hozzák, de végrehajtják is a törvényt, ők igazán nem parlamenti, fecsegő, hanem dolgozó testület. Ez egyelőre a burzsoázia baja volt csak. A burzsoázia csalódott: neki a saját bosszúját hűtő és saját fenntartását biztosító Héjjasok is csak termelési költség, mely bár éppoly elkerülhetetlen, mint a proletárnak fizetett munkabér, de amely lehetőleg éppen olyan kicsinyre fogandó, mint a munkabér. De a magát egyedüli és korlátlan urnak érző rablóbanda nem sokat törődik a burzsoázia profitszempontjaival és ott rabol, ahol éri. A burzsoázia arca, mely vigyori mosolyra fintoréit, amíg munkásokat heréstek és korbáccsal hajtottak a bányákba, a földekre, a gyárakba, az arc, amely a bosszú és a kizsákmányolás kettős élvezetében ragyogott, csakhamar megnyúlt, savanyúra torzult, mikor munkások után bankárokat, zsidókat (még pedig gazdag zsidókat) stb. kezdtek a keresztény uralom hatáskörébe vonni. De ez csak a burzsoázia baja volt. Egyelőre. Még annak is csak egy részének a baja. A városi burzsoáziáé. A nagybirtokosok és a „kisgazdák” pl. igen jól érezték magukat mellette. Ám semmiféle herélő késsel sem lehet kenyeret termelni. Még komiszkenyeret sem. Ami egy ilyen komisz tisztibagázsnak igen nagy baj. Mert így minden keresztény testvériség és rokonszenv ellenére, amellyel a „kisgazda“-társadalom iránt viseltettek, ki kelett terjeszteni működésüket erre a nemzetfenntartó elemre is. A ló- és gabonarekvirálások, a sorozások, a pénzügyi csőd, a bankjegyek lebélyegzése és az újak kibocsájtásának folytonos réme, a földbirtokreform elhalasztása és vitézi birtokokká zsugorodása annál inkább lehűtötték ennek az osztálynak is a jókedvét, mert még egyéni rablások is fűszerezték őket, melyeket a tisztibanda a gazdák rovására s a maga zsebe javára „foganatosított.“ Ez a hamisítatlan „keresztény-keresztyén“ osztály is megunta őket. Ezzel aztán minden osztály megvonta megbízólevelét tőlük. Ma már csak az erőszak tartja fenn őket. Gazdasági és pénzügyi csőd fenyegeti őket és elfogy a rabolni való is. Az Ébredők keserű valóságra ébrednek: a kurzus még mindég csak álkurzus, a bankárok kilopják tőkéiket a külföldre, a kapitalizmus szabotálja őket, a gazdák pedig — mint Gál Gaszton kifejtette a parlamentben, — nem hajlandók 250.000 tisztviselőt és negyvenezer tisztet potyán eltartani, mikor egy tiszt 120.000, egy altiszt pedig 46.000 koronába kerül. Ez pedig nemcsak papírkoronát jelent, hiszen azt nem lehet" megenni! Erőszakkal lehet rabolni, de nem lehet a termelést „felépíteni* és a katasztrófa előtt áll a Horthy-csőcselék. Hiszen a hivatalnokok és a katonatisztek ellenforradalma ez, — hogyne állnának katasztrófa előtt, ha a rablott 120.000 és 46.000 koronákon már nem lesz mit vásárolniok. És itt kezdődik számukra a baj. Először egy kis bolseviki háborúval akarták a figyelmet magukról elhárítani, azután meg akármilyen külső háborúval. Ausztria gyengesége könnyű győzelmet biztosított volna számukra és — új rablási területet. A kis antant ennek — egyelőre — gátat vetett. Most azután minden szövetséges jó nekik és komolyan gondolnak a románokkal való perszonálunióra. Utolsó kísérletük ez. Mert ha ezt a perszonáluniót sikerül valamilyen formában nyélbeütniök, ez komoly megerősödésüket jelentené. Egy csomó erdélyi mágnás visszakapná erdélyi birtokait, egy csomó tisztviselő elhelyeződhetnek Erdélyben. A román karhatalom megerősítené a magyar tiszti banda helyzetét és elnyomhatnának minden lázadást, mely ellenök támadna. A termelést ugyan rendbehozni nem tudnák, a csődöt sem tudnák feltartani sem pénzügyi, sem gazdasági téren, de ideig-óráig tartanák még magukat tisztán az erőszak segélyével. Lucifernek nem félelmetes szövetséges Belzebub. Elképzelhető volna, hogy Bibó megegyezik a román bojárral, akit csak az különböztet meg tőle, hogy nem a Dunántúlon, hanem Besszarábiában ver szöget a román paraszt körme alá. De meg tud-e egyezni Horthy Ferdinánddal, akik viszont abban egyeznek meg, hogy mindketten királyok szeretnének lenni, mely megegyezés ebben az esetben nagyobb akadály, mintha bármily nagy különbség volna közöttük. És meg tud-e egyezni a magyar intelligenciával az erdélyi román intelligencia, amely végre elhelyezkedett Erdélyben és nem lesz hajlandó megint kihelyezkedni a nagyonlakó sáskahad kedvéért. PROLETÁR szeptember 16