Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)
1835-11-21 / 41. szám
lan gyönyörű látvány ébreszté föl figyelmét. Egy asszonyi alak, ottani szokás szerint mélyen elleplezve, egy szolgaleánytól kísértetve, hihetőleg észrevétlenül és kiváncsilag közeledett hozzá, ’s most, midőn Byron hirtelen oda nézett, sietve és megdöbbenve az oszlopok’ egyike mögé vonúla, ’s aztán könnyű madárléptekkel az olajerdő felé lengett, melly még a’ városon túl is tart. A’ hölgy hihetőleg már hosszabb ideig szemmel tartá őt, ’s távozása lassúnak,majd akartalannak látszott. Öltözete és módja elárulák előtte, hogy ezen fiatal sugár alak is gyűlölt néphez tartozik, a’ leplen keresztül egy pár égő fekete szemet fedezettfel, mozdulatinak mindegyike könnyű és kecses vala , — Byron’ kíváncsisága fölingerelteték, — ki lehete az, ki őt szemlátomást nagy figyelemmel szemlélte? — találgatásokba sülyedt, de ezzel nem boldogúlt ’s végre önmagán is mosolygott. Tanulásit ’s magányos sétáit folytatván, több nap múlt el, mióta a’ csekély kaland eszébe sem juta, midőn a’ Bazárnál elmenvén ugyan azon fehéren leplezett alakot egy előkelő házból látá kilépni ’s feléje lőni. Könnyen sejthető kíváncsiság tartoztatá lépéseit, a’ hölgyet most is egy öreg szolgaleány követé, ’s mellette közel mentében, egy kissé fölemelkedett a’ könnyű lepel, a’ keletföldinek sötét tüzű, villogó szeme, villámsujtás gyanánt hulott a’ meglepettnek lelkébe és érzelmibe, a’ hollófekete tömött hajfürtök a’ szemfényvesztő, bárha kevéssé látható nyakon kígyózva, meggyőzhetlen szerelmi háló’ cseleit látszanak fonni, és egy perez elég vala , Byronnak ezen táj egyik leggyönyörűbb alakját meg mutatni. A’ hölgy ismét lassan ment tovább, azonban a’ szolgáló még egyszer visszafordult, ’s tüstént kérdezé a’ nép’ nyelvén már meglehetősen szóló Byron: — mond, mikint hijják szép parancsnokaédat? „Zaida, Alinak a’ gazdag kereskedőnek nem régi neje, ki most és naponkint ezen órában az olajerdőcskébe Kephissus’ partján fördőbe sétálgat,’ volt a’ rövid de sokat jelentő felelet. Byron érté azt, a’ szépei kisérőnéjével együtt rájok nem ügyelve hagyá utjokat folytatni, hirtelen egy öregszakálu törökfőt vön észre, roppant pipával a’ házi ablakon kinyulót, ’s mint látszott, részvétlenül fordult ellenirányú utczába. De a’ környékkel ösmerős lévén ’s tán hajló is, a’ komor gondolatokat, ’s már a’ fiatal lélekben kitünőleg uralkodó életunalmat nehány pillanatra mámorosító jelen’ tengerébe sülyeszteni, elhatároza az ajánlkozó ingerlő kalandot egészen meg nem vetni ’s legalább közelben látni a’ szépet, kit a’ történet — vagy tán ennél is több elébe hozott. Tekervény-utakon az akadémia’ kertein keresztül Kephissus’ partaira jutott, hol a’ vadonság’ daczára is buja növénytermés mutatá a’ jeles éghajlat’ kimerithetlenségét. Myrthus- és narancsbokrok , még a’ levágott törzsökökbül is kihajtók , mellyeket a’ barbarusok tűzifául használtak , változva mutatkoztak az olajfák’ sötét lombjaival ’s egyes, idegen nemű virágok’ színes pompájával , a’ sűrű fűből felemelkedőkkel ’s egyes fehér oszlopromok körül virágzókkal, mellyek durva erőszak vagy az idő által ledöntetve földön hevertek; gyöngeszellő suhogott a’fák’ tetői közt, számtalan fülmisék feleltek egymásnak, ’s némelly helyütt alig birt a’ nap’ sugára a’ hely’ regényes sötétjén áttörni. Byronban különös érzés támadt, midőn egy felséges karyatide alatt, mellynek fehér márványa a’ zöld lombboltozaton átsugározva, Göröghon virágkorát bus komolyan látszott visszainteni, a’ gyönyörű Zaidát félülő, felfekvő, igen festői helyzetben pillantá meg, — fátyola hátraöltve volt, nagy fekete szemei a’ félig elfejtett virágbokron nyugodtak, mellyet fehér kezében tarta, arcza égett ’s a’ könnyed öltözet a’ legszebb formájú tagokat mutatta. A’ folyam habjai csöndes szerelmi dalokat susogtak, szivkábitólag vonult a’ meleg szellő a’ sziszegő levelek közt ’s csábítva inte a’ bölcs Epikur’ tanítására, a’ jelennek semmi nem tiltott éldeletét, ha az előakad, meg nem vetni, — Byron sokáig’s nevekedő elragadtatással nézte a’ szép képet, végre , hatalmas érzetektől üldöztetve, tovább nem tarthatá magát, hirtelen kilépe a’ bokrokból ’s a’ gyönyörű alak előtt termett, — gyönge kiáltás fakadt a’ virágzó ajkakon, már futó félben álla, de Byron által rögtön akadályoztatva, karjaitól öleltetve, elenyészett a’ futó föltétel. Szemérmesen vallá meg neki a’ hölgy, hogy őt kertjéből már többször megpillantá ’s azon találkozástól fogva Theseus’ templománál el nem feledé, hogy csak ő róla gondolkozott, hogy szolgálója lépteit követé, ’s előtte azóta a’ férj’ közel volta, kit neki atyjának akaratja adott, egészen kiállhatlan. E’ kecses szavaknál átölelé a’ hevülőt, ki szépségének ’s kelleminek ezen hirtelen diadalmát titkolatlan örömmel éldelé, mert uj és boldogító vala rá nézve illy lángoló önátadás, mint a’ szép keletinénél tapasztalt.