Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. január-június (3. évfolyam, 1/1-52. szám)
1837-03-26 / 25. szám
194 merte illetni, —parancsolod-e, hogy lecsonkázzam őt?“ — ,Kölyök, ordíta a’ haramianagy, el innen, mig porrá nem zúzlak!4 — ’s az arczfösteményt kikapta kezéből. ,Hah!4 kiálta fuldokolva, és hosszasan és némán sülyedt annak bámulásába. ,Meghozta-e végre az ördög a’ perczet — folytató idő múlva — mellben illy pompásan, illy buján, mint egy zsarnok sem, kiönthetem boszúmat?! Czudar fattyú! még e’ képet is kezembe kelle kerítned, hogy az üdvnek eltűnt pillanatai minél élénkebben gerjedjenek föl emlékemben, ’s minél kinozóbban támadja meg lelkemet az elvesztett menny utáni fájdalom, mellynek boldogító köréből te martál ki engem, te, átkozott kigyó, ’s tettél engem vihar hányta pozdorjává e’ földön és setét mocsokká az emberiségben!4 — Fájdalom’ és méreg’ nehéz könyei állának a’ haramianagy’ pillái, és keble’ dúló haragviharában nyelvét rágva némúla el. — „Andor, kedves bátyám, ez-e a’ viszonlátási örömnek szava? Tette-e magát méltóvá illy terhes szemrehányásra az, ki ártatlanságában rajtad örökké testvéri szerelemmel csüggött?“szólt Ellária’ fájdalom’ szívolvasztó hangján. De Andor’ szíve már nem valt olvasztható. A’ sok hányatások és a’ szilaj erdei élet, gyakran veszélyteljes napjai, áttörhetlen érczlappá változtatók már szíve’ hártyáját. „Ártatlan! — ártatlan! — szóla gúnynyal, fogát csikorgatva — tudtad, hogy a’ leány, kit szeretek, mindenem, üdvöm, életem volt, nélküle nem kellet napvilág!— láthattad, hogy ha utamba nem állasz, engem boldogitni, véghetetlenül boldogitni, és emberré tenni, hasznos, közre eső emberré, és mégis élőmbe csúsztál ’s ott nyöszörgős, sima szavakkal igyekeztél magadhoz lánczolni az ingatag szivet és hidegitni irántam, és ezzel kitaszítni engem az emberek közül. Ez volt-e hát ártatlan tett? ez volt-e a’ testvéri szeretet’ tette? Nem, te sohasem voltál nekem testvérem. Mosolyogtál szemembe, hátam mögé sátánul vigyorogtál. — Midőn utolszor hozzá menék is veled, hogy az ő választása döntsön sorsot közöttünk, nem orozva szőtt terved volt-e, hogy engem nem csak el ne fogadjon, de meggyalázva utasítson el ? És ő engem elutasított. Mint kibotolt kutya, meggyalázva, szégyenben emésztődve távozom tőle, de erős, nem vngható esküt esküdve, hogy véredben kell letördenem a’ gyalázatot. Te elvetted őt tőlem, és elvetted vele kinézésemet is az üdvösség felé. És itt vagy végre, miután az ország’ minden zugában hasztalan vadásztalak. Mert bujdostál előlem, — gyáva hölgyhódító, és titokba burkolózva hurczolád, kiért én éltem; de most immár menthetetlenül körmeim közt vagy. Meg kell halnod!“ — ,Bátya! — kezde szólni Ellák engesztelőleg — kis csecsemőmtől------4 „Gyermeked is? — vágott szavába —hah, már gyermeked is? — hurczoljátok el a’ bűz’ völgyébe ’s ott lőjjétek agyon!44 Szóla és elfásulva tántorga vissza a’ barlang homályába. V. Uuhito s'ltinse , e mirosa il cavallero Tajitfi viciiwt (illa sun eitrcnm sorté, Giá eomposíasi in atto atroce e fero, Giá tinta in viso ili pallor di morte Da tergo ei se le avventa, e ’1 braccio prtntl», Che giá la fera punta al petto stende. Tasso. Ger. lib. XX. 127. Kapva kapott a’ rőt zsivány, az úgy mondott Baltafok, kapitányának, a’ Rengeteg’ hollójának szívtelen utasításán, hogy kiöntse mérgét arra, ki drága kincsét védőleg őt földre terítni merészkedett. Nagy erőszakkal rohanók meg az elszörnyedt és a’ történet’ véletlenségétől lesujtatott ifjút, kezét hátra szoríták, hogy magát ne védhesse és száját bekötők, hogy az erdőség’ csöndét segélykiáltozásával ne zavarhassa. — Puskáikat vállaikra vetve indulának meg a’ közrefogott áldozattal, — az úgy nevezett bűz’ völgye felé, hol az örvénylő mélységben, a’ világ’ és törvény’ beszúló szemeitől, sziklatornyozatok és százados tölgyek által takartatva, a’ zabolátlan gonoszságnak már számos odahányt martalékai senyvedőnek és hamuhodának. Áldozati bárány’ engedékenységével indúlt Sólyomkövi. Azonban a’czigány aggdada felszólala: „Emlőim sárkányai, megálljatok e’ halál’ falatával, ő nem a’ bűz völgyébe szándékozott.44 — ,Csöndre, hűngereblye, — riad ellene Baltatok, — hát a’ többiek, kik már ott atyafiságosan hevernek, oda igyekeztek-e? előre, fiúk, előre!” És menőnek. „Nem úgy, rőtek, nem úgy, ő csakugyan mindenestől miénk, hogy a’ halálé legyen. De ő jó fiú, regémért jól fizetett, és még jobban is fog fizetni. Hanem ő a’ hegytetőre vágyott, hogy onnan szétnézhessen. — Vigyük oda, mutassuk meg neki még egyszer a’ világot, mellytől el kell válnia.44 :Vigyük