Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. január-június (3. évfolyam, 1/1-52. szám)
1837-02-23 / 16. szám
Pest. Február4 S3kio Megjelen e’ divatujság hetenkint 2szer, esztendő alatt legalább 64 képpel. Helyben félévi díja: 4 fr., egész évi 8 fr. Postán 5 fr. és 10 fr. pengő. A’ TÁRSAS ELET ÉS DITAITILÁGBÓL. igaz. lp it szám* Előfizethetni helyben a’ kiadónál uj-világ utcziban Kei I inger házban 554 ik szám alatt. Pesten kivül pedig minden cs. k. posta-hivatalnál. Harmadik év: A’ dicsőség ténysligára Lengjen a’ Iznevarhazára Első fele. TÁTRA’ CSUDÁJA. NOVELLA. (Vége ) 5. Char ni Saw. (Fekete tó.) Death by your theme in every place and hour! Y o u n g. Szemedben nap ragyog, Ajkidrol rizsa int, Kebled’ hulláimról A’ bérezi hó tekint. Névtelen. Én nem tartozom azok közé kik az idézett komor angol költővel, mindig ezen egyhangú szomorú panaszt ismétlik, sőt inkább azoknak egyike vagyok, kik élet elveik közé számítják Voltairenek e’ szép mondását: „La pensée habituelle de la mort nous trompe, etle nous empéche de vivre !‘ — ’s felette ritkán szoktam a’ halálról gondolkozni; midőn azonban másnap hajnal’ hasadtakor remetémmel a’ fekete tó’ partján állok, első gondolatom is halál volt, az embernek porszemnyi parányisága, ’s Tátra’ csudája pillanatra felejtve. A’ teremtőnek illy nagyszerű munkáit látván, nemem ’s életem’ annyira megvetendőnek találám, hogy éltemben most először kivánok meghalni, lelkemnek csak egy óhajtása volt: ahoz juthatni, kinek akaratja illy' teremtést tuda alkotni. Az előttem, alattam, ’s fölöttem nyíló látványok’ leírása emberi erőt haladó munka. Az iszonyúan feltornyozott szirttömegeken nem bámulható eléggé szemem, mind megannyi ragyogó tűzoszlopoknak látszottak azok. Elragadtatólag hintó varázs színvegyületét a’ hajnal a’ torkolatok ’s ormok közé, villám’ világosságától leghomályosabb árnyéklatig változtatva bájhatását. Az óriási bérezek’ évét tejszín köd’ könnyű leple takaró, míg felső kúpjaik nap’ fé- 1887. nyében lángolónak. E’ felséges látványról most fordítsuk mélységbe szemeinket ’s hajszálink éghez meredendnek. Fekete szirtek nyuladoznak föllegekbe végtelen ’s számlálhatlan ágas bogas egymásra hömpölygött óriási sziklatömegekkel, mellyeknek rémitően tátogó üregeiből örökös hó fehérük; ’s ezen szirtek úgy környezik e’ tavat, mintha mindentől elválasztva, csak a’ borzasztónak ’s vadnak akarnák martalékul hagyni. A’ tó’ fölületét soha el nem olvadó vastag jéghártya borítja. Különböző mondák ’s regék keringnek erről a' nép’ ajkin, kettőt elmonda már remetém, de hallatlanul sikamlanak el füleim mellett, annyira el valék ragadtatva a’ borzasztóan nagyszerű látványtól. Föllengző ábrándimból most egy mandolin’ ömlengő hangjai csapák füleimet. „Tátra’ csudájaíz — suttogó a’ remete, egy magosan emelkedő szirtkúpra mutatva, hol a’ szírt’ keskeny földrétegéből nyiló havasi rózsa bokor’ tövében egy angyali leányt pillanték meg. Több tökéletes szépséget látok már, de ennyi kellemet, ennyi bájt a’ legremekebb szépségben összesülve még soha sem. Csak most kellett imádságát kegyért a’ mindenhatóhoz végeznie, mert arany fürtöktül környezett magas homlokán olly menynyei megelégedettség trónolt, miilyent csak szent bizalom ’s ártatlan tiszta lélek nyújthat, homlokon szokott legtartósabban mutatkozni a’ lélek’ érzeménye, a’ hölgynek égszín ragyogó szemeiben már földiség csatázott a’ túlvilági szent érzettel, ártatlan de vágyó láng gyújtá ezeket, titkos vágy lángja, minőt minden leány érez, midőn tizenhatodik tavaszára virul; ’s félig nyílt bíbor ajkin a’ szerelmi csók’ első bimbaja virított, remegve várva azon boldog pillanatot, mellyben álmaiban látott kedves rablója érkezend; arczai vetélkedőji valónak a’ pirosló hajnalnak , ’s a’ fehér hó szégyenülve jéggé olvasztatá fölületét a’ kelő nap által, mert fehérségét sokkal felül mulá a’ hölgy’ nyakának ’a erőteljes huliimzással (16}