Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. július-december (4. évfolyam, 2/1-52. szám)
1838-07-15 / 4. szám
26 „Hallod Doom! — szól a mosollyal Beringer — mint szól az írónő.“ „Mi ez?“ kérdé bámultan Otill. „Hogy Otill keze nem Doorné — felele a’ férjes iróné— fő okságod, és munkáid fölött fénylő irat.“ Mától változatva igy hangozzék, — mondá tréfásan a’ nő: „Ti teremtétek egész létem szépségét, adátok férjet kedvem szeréntit , megmennétek egy lelkem ellenitől. Jó lesz igy Doom?“ „Jó, csak fogadja el a’ hagyományt.“ Legyen — viszonzá Otill kis vártáivá — egy föltét alatt. ..’S az ?“ kérdé apa, férj és Doom: „Mennyi rabszolgának szabadság vásárolható rajta, vásároltassák, ön szabadulásunk emlékére , igy a’ pénz egyikünké sem, a' jutalmazó érzet mindnyájunké.“ A* föltét Doom lelkéből szakasztott, ragadtatva rohanék Otill nyakába a’ tűz ifjú, *s csókkal hinté. „Ho-hó! — szóla tréfásan Beringer — abba szólásunk van nekünk is. Vagy talán neked csak a’ birhatatlanok tetszenek.“ Doom tudta, hogy tréfál barátja, még is pirulva vonult vissza, mert érzé, hogy még igy nem érzett Otill iránt, mint e’ perczben. Az egyezkedések lefolytak, Mayer rá hagyá magát beszélni jószágát tulajdonának tekinteni. Otill munkáival megajándékozta közben igy szóla Doomhoz : „Legyen ezzel büntetve, a’ nő írókat gyűlölő.“ „Hogy büntetésem egész legyen — viszonoztatok hasonló tréfával — el is olvasandom.“ Doom mindennapos látogató volt Beringer házánál, ’s hogy mennyire enyészteté el Otíliái és munkáival társalkodás a’ nő irók iránti ítéletét, halljuk az összekelés után nehány hétre történt beszédéből. Doom naponkint komorodék, annyira, hogy a' szorgos barát kérdést tőn baja iránt. Mint elbámult a’feleletre, nem szükség festenem, midőn a’ kérdezett igy tön vallást: „Sebemre nincs ír, nődet szeretem, miata irományit olvasom.“ „Te! irónét? hallatlan, mulattató.“ „Ne űzz tréfát, valóbb ez indulat mint eltréfálhatnánk: nem ez emészt engem hogy ő számomra beirhatatlan, őt és vétkezést kerülésre elég erős vagyok. Az öl meg, hogy a’ tőle távozás, tőled elszakadás. Akkor egész csak vesztő szív pokla, ha annak szenvedési panaszai ön magára esnek vissza. Mi könnyite eddig a’ bánattal terhelt mellen ?barátságod. Ezután fosztva leszek e’ nyugparttól, vele téged is veszteni kell.“ Beringer rémülve némult el barátja nyilatkozásán , nem lelt szót marasztalására, vigasztalására. Egyedüli igazgató sorsunk fölött a’ vak történet? ! A’ barátok még némán, tanácsot nem lelve ültek egymás mellet, midőn a’ komornyik egy halom hirlappal lép be. Beringer kedvetlenül üté föl az első kezébe akadtat. Arcza az olvasónak megvirradt, és kérdé Doomt: „Megvizsgáltad e nem iránti indulatodat, csupán munkái élesztette lángok e ezek?“ „Különös kérdés.“ szóra bámulva Doom. „Nem különös, olvasd ezen hirdetést.“ „Minden nevemet ismerő olvasókkal köteles vagyok tudatni, hogy Mayer Otill név alatt kijött munkák szerzője nem én vagyok, hanem Putsowszki Mária, ’s a’ jövendőben ezen név alatt megjelenők, az én nevemmel jelöltekkel egy agy szülötti. Ezen sorok alatt utoljára jelenik meg nevem világ előtt, hogy eddig mért jelent, ’s épen idegen mű alatt, az ezt kérdőknek szívesen felelek lakomon. Mayer Otill. Az első tudakozó Putsowszki Mária kiléte iránt Doom jön. Otill igy beszélé: „Most éve egy leány jelenté magát nálam, be volt fogva, játékszínben indulandó valók, a’ nevezetes darabot elmulatni nem akaró, másnapra rendelém, sürgető könyörgése kihallgattatásra erőltető, ’s én maradtam. Az alak igen szép ’s igen szegényesen öltözött volt, szemérmes megjelente kérőt sejtete.