Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. július-december (4. évfolyam, 2/1-52. szám)

1838-11-08 / 37. szám

290 Pálffy csoportjában volt Ottlik György is. A’ spahik vezére, iszonyú erővel ’s vak döhösséggel szóra mindenfelé halálos csapásait, szüntelen ordítva, ’s a’ legbátrabbat hívatására. Csak ő tartá fenn a’ csatát, — mert hanyatló , ’s több ízben hátráló harczosi őt látva újra neki bátorodtak, é s mintegy ihletett vakmerőséggel újíták meg a’ vérengetést. ’S midőn az aga óriási csapásai alatt minden elterülne , vad dagálya gúnynyal kezdé mocskolni az elleneket, ’s gyáváknak kiáltani. E’ szóra felpattant Ottlikban a’ megsértett hősi büszkeség; — a’ legsűrűbb csoporton át utat vágva neki ugrat az agának, ’s mintegy különválva a’ többi harczolóktól borzasztó viadal közben, az ozmánok közös rémülésökre, az agát egy iszonyú csapással lenyakazza. Ezen perez határzá el az ütközetet, — a’ milly vakul harczolt előbb az ozmán, vitéz vezérének erőpajzsa alatt, olly vakuli ramlott most futásnak. Ottlik a’ futamodók üldözéséből egy nyert zászlóval tért vissza. A’ szent Gellért oldali tábornak főparancsnoka Bajor Maximilián hallván e’szerencsés merényt, Ottliknak sátorába egy aranynyal tölt ezüst tányért kühte. De György ezt megköszönvén illy szavakkal kiddé vissza: „Vérnek nem lehet pénz a’ jutalma; dicsőbb érzet bírt engem életem áldozására, sokkal szentebb tárgy buzdítja vérem’ erőit, ’s a’Haza, a’ drága haza, ’s a’ Király!“ — A’ September idiki első hat ágyulövés, mint a’ végső ostromnak fele hős tűzre lobbantá azon tizennégyezer magyart is, kik az anyaváros körül táboroztak. Midőn az ostromlók a’ vár helyébe nyomulnának, Ferneházy volt az első a’ főtéren, ki „dühös oroszból kint“ harczolva mindig tovább vivé fegyverével a’ halált. Nem sokkal utána ott termett Ottlik is, ’s a’ rémülő ozmánok őt is, mint számos más vitézt, a’ sors büntető angyalának tekinték, ki rendkivüli erővel szaporitá a’ holtak halmait. —Megemlité hősünknek e’ kettős vitézségét Bajor Maximilián Leopold előtt, — ki is ezért maga elébe Bécsbe hivatván Ottlikot, méltányold cselekedetit ’s ő lelke diadalmában vágtatott családja’ lakja felé. III. Nyitra vármegyének egy határ csárdája mellett zivatar éré el Györgyöt, ’s a’csapszékbe betérni kénszernté a’ siető lovagot. Paripáját a’ lovászra bízván egy hosszú asztal mellé telepedék a’ sötét füstös vendégszobában. Minden gondolati családján, ’s azon örömön központosúltak mellyet haza jötte annak körében támasztand. Mi nyugtalanul vár engem most Ozoróczon kedves Annám, ’s nekem itt kell vesztegelnem ! Oly gondolat emelé gyakrabban vágyait, de magába fojtá sóhaját, nehogy a’ jelenvolt néhány ember figyelmét még inkább magára vonja, kik beléptekor félrevonulván suttogni kezdének. Ugyan is egy izmos alakot von azok közt észre, kinek arczvonalaira csak homályosan, de eléggé kellemetlen benyomással emlékezék. Ugyanis, ha másnemű gondolatok annyira el nem foglalják’őt, hamarább jövendett tisztába az iránt, milly'viszony hozá őt egykor azon sihederrel összeütközésbe. Ám most szeretett hitvese, Julcsi, Pali, Sándor fiai, (Endre fia csak utóbb született) a’ felledező hősfiak állván képzelete előtt, szükségkép félre kelle tolniok ama sötét — komor tekintetű embert szemei elől. A’ zivatar egyre dühöngött, ’s azzal biztató Ottlikot, hogy az éjét alkalmasint itt kellend töltenie. — Borongó elmélyedéséből egy gyöngéd vállcsapás ébreszté fel. Azon emberek mind elhagyák a’ szobát, — ’s előtte álla egy testes nőszemély. Rendetlen fürtéi két nagy fekete szemet árnyékolónak körül, mellynek sajátnemű vad-tűzét a’ kéjvágy mintegy árnyékfátyol alá leplezé. Habzó melldombjai hánykolódó belsőjét árulók el, — egyébiránt egész öltözete ’s magailletgetése kalandorlányt gyanítatának. „Ismersz-e még, György?“ igy szólitá meg a’ vitézt, ’s reszketeg hangyában