Rakéta Regényújság, 1977. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-05 / 27. szám
Magdi Nagy szemű, fekete lány volt, és sokat mosolygott. Már serdülőkorában, attól fogva, hogy keze-lába megnyúlt, azon ábrándozott a legszívesebben: a férje kicsoda, micsoda, milyen ember lesz vajon? Apja - felvilágosult falusi cipészmester - úgy határozott, szakmára taníttatja, ha kezében az ipar forgandó az élet, nem lesz kiszolgáltatva senkinek. Falun nincs nagy választék: cipész-, kovács-, asztalosmesterség nem lánynak való, a bolti kiszolgálónak keveset fizetnek, s Magdi a helybeli fodrászhoz szegődött el tanulónak. Ott, a borbélyüzletben érett nagylánnyá, s a széles tükörben eleget láthatta, a nap minden percében láthatta, hogy szebb akárkinél, örökölte az apja józanságát, és nem álmodozott az ügyeletes királyfiról, aki hófehér paripán vagy csillogó autón érkezik. Szerény ábrándjait a köznapi életből szövögette, és még arra sem vágyott, hogy a faluból elkerüljön. Később összezavarodott némileg a világról alkotott képe, minthogy a régi és az új rangok furcsa szövevénye összekuszálta a falu társadalmát is; kiderült, hogy a föld, a vagyon se biztos, de még a községházi állásra sem érdemes építeni, nem lehet okos az ember, a segédjegyző az útkaparó lányának udvarol, a tanító az ő apjához - egy suszterhez - jár útbaigazítást kérni a politikától. Ráérzett, hogy a szép lány ma könnyebben boldogulhat, mint akármikor, és kezdte szűknek érezni a falut. A parasztfiúk közt válogathatott volna, de nem volt hozzájuk kedve. Mert a sok föld csak baj meg internáló tábor, húsz holdon alul pedig - az apja mondta - előbb-utóbb a szövetkezetbe visz az út. „Szakmám van nekem - gondolta -, nem vagyok rászorulva, hogy szövetkezeti kukoricát kapáljak, szövetkezeti tyúkot-pulykát neveljek.” Nem talált kedvére valót az iparosfiúk között sem. Dolgozott a községházán egy jóarcú írnok, de semmi fizetésért. S mellette a fodrászatot is abba kellett volna hagyni, mert akármilyet fordul a világ, akkor át nem fordul, hogy egy községházi ember felesége a parasztok képéről a szőrt kapargassa. Élt egy nagynénje Budapesten. A család úgy döntött, hogy Magdi hozzá költözik egy időre, és a fővárosban keres munkát. Vigyáz majd rá a nagynéni (hívta már magához, több ízben), meg ő is vigyázzon magára. Azután meg lesz valahogy. A szövetkezeti fodrászüzlet az útkereszteződésnél nyílt, a sarkon. Közvetlenül mellette a villamos- és autóbuszmegálló, néhány házzal odébb: mozi, vele szemben egy nagy tervezőintézet, aztán a szomszédságban még tucatnyi kisebb vállalat - vagyis forgalomban nem volt hiány. A vendég mindig siet, ám az ide betérő vendégek a szokottnál is jobban siettek. Sokan csak benéztek az üzlet mélyére, s látván a várakozók sorát, igyekeztek vissza a megállóhoz. S az ilyenekről tudni kellett, hogy próbálkoznak talán még egyszer-egyszer a jövőben, de ha nem szűnik ez a zsúfoltság, végleg elmegy a kedvük a próbálkozástól. Végtére a szövetkezetnek sikerült megszereznie egy üres raktárt az udvar felől, s kibővíttette, átalakíttatta az üzlethelyiséget. Akiket ide osztottak be, örülhettek a szép munkahelynek, az ízléses berendezésnek. Csontsárga falak, vállmagasságig krémszínű csempe; az alacsony mennyezeten három fényes csíkban világítottak a neoncsövek végig a hosszú teremben. Ragyogtak a tükrök, ragyogtak a nikkelezett csapok a fehér porcelán kagylókon, ragyogtak a kis szekrénykék metszett üvegablakai. A tükrök fölött erős gömblámpák, mind külön kapcsolásra, alul konnektorok a villamos hajnyírónak, hajszárítónak. Az üzlet végében kis térség hajszárítókkal és nagy teljesítményű vízmelegítő, százliteres tartállyal. - Elvtársak, tagtársak - mondta nyitáskor, kis házi ünnepségükön Próka, a művészfrizurájú fiókvezető most már siethet a vendég, ha akar, nálunk nem lesz torlódás! Ki kell érdemelnünk ezt a szép munkahelyet, tehát javaslom, mindent bele! ... Nyerjük meg a fiókok munkaversenyét, sőt! Az egyénit is, igaz, Szontágh elvtárs? Váltóban dolgoztak, tizenöten férfiak s két nő: a manikűröslány és a pénztároskiasszony. összeszoktak, kezdték egymást megismerni, s ahogy múltak a hetek, úgy tudtak meg többet-többet egymásról. Az egyik tükör sarkánál közben átütött a nedvesség a csontsárga falon, hátul a szép csempét kellett megbontani csőrepedés miatt - de még ezek a közös bosszankodások is közelebb hozták őket. Kialakult lassan a napi munka harmóniája, s ehhez hozzátartozott a véget nem érő, hétről hétre fellobbanó vita a Kinizsi- és a Vasasszurkolók között, hozzátartoztak a szokásos apró tréfák, csipkelődések s a két nő külön sugdolózásai. És Szontágh bravúrjai, természetesen, róla hamarosan kiderült, hogy mestere a szakmájának, és már fodrászversenyt is nyert (igaz, csak oklevelet, állítólag a rossz sorsolás miatt). A gyors kezű és hajlékony derekú, pakompartos Szontágh munka közben (hogy a vendég is hallja) gyakran mondogatta a fiókvezetőnek: „Nagyfőnök, kár a benzingőzért, itt átszállóhely van, mindenki siet, itt nem lehet váró vendégre számítani.” Nem lett igaza, mert a környező hivatalokból, lakóházakból - sőt a naponta erre utazók is - sokan megkedvelték a szép fodrászüzletet, s hétről hétre szaporodtak a törzsvendégek. Szaporodtak a Szontágh váró vendégei is, akik továbbot intettek, ha szólították a sorszámukat, s megvárták, míg az ügyes kezű fiatalember székénél kerül rájuk a sor. (Az ilyen váró vendégek sorszámát csatolni kellett a blokkhoz, s a pénztárosnő minden este öszszeszámolta a cédulákat, mert az egyéni versenyben azt pontozták a legbőkezűbben, kinek hány várója volt. Megbízhatóan jelezte ez a jó minőséget, a jó munkát, hiszen a vendég nyilvánvalóan csak akkor vár tovább is, mint ahogy sor kerülne rá, ha nagyon meg van elégedve valakinek a munkájával.) A két nő különben nem sok vizet zavart. A pénztárosnő már asszony volt, és egyébként is csúnyácska, a lenszőke manikűröslányt pedig egy dzsessz-zongorista kísérgette - bár az igaz, nem vette nagyon komolyan az udvarlót, és mindig volt sugdosnivalója a férfiakról, legkivált a táncosan izgó-mozgó-hajladozó Szontághról. Nem zavarta ez a sugdolózás a fodrászüzlet rendjét, hiszen mindnyájan természetesnek vették, hogy annyi férfi közt két nőnek van miről sugdolózni egymással. Bár a fióküzletek versenyében az előző versenyszakasz végén csak a tisztes negyedik helyet érték el, közös büszkeségük volt, hogy az egyéniben Szontágh második lett, száznegyven szövetkezeti fodrász között. Kis, háromszögű selyemzászlót kapott, egy drága töltőtollat és sok buzdítást, hogy az új szakaszban kétheti ingyenes üdülés az első díj, már csak azért is érdemes igyekeznie. FEKETE GYULA Három Grácia —1953