Rakéta Regényújság, 1979. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-03 / 27. szám

Karinthy Ferenc 1965. járt. 13. vasárnap Ági délután bement Pestre, kettesben marad­tunk Zsigával a leányfalui házban. Zsiga sima szőrű tacskó, hosszú és barna, oly görbe és göcsörtös mellső végtagokkal, hogy azok csak a legnagyobb jóindulattal tekinthetők lábak­nak. A folyóparti nyári lak is csupán költői túlz­ással nevezhető háznak. Először is a Duna­kanyar, de talán Eurázia legkisebb telkén áll: mindössze hatvannyolc négyszögöl az egész, hegyesszögű háromszög alakú. Felülről a ti­zenegyes országút határolja, másik oldalán keskeny vízparti sétány, mely épp a háromszög csúcsánál, egy poligonummal befutott diófánál tér le a főútról; a telek egyetlen bejárata is erre, lefelé, szinte a vízre nyílik. A háromszög befogója szomszédaink, Marschalkóék udvará­nak kőfala, emellett áll a parányi nyaraló, másutt el se férne, kibökné a telek kerítését. Két apró szoba, összesen három fekhellyel, picike konyha, kamra, fürdőfülke. A teraszon Szántó Piri krétarajzai, egy kora nyári láto­gatás emlékei: e sorok írója, kajakban, a csó­nak orrán Zsiga, lelógó füllel, a Dunában stilizált halak, még sült fogas is, a kés­ villa beleszúrva. Továbbá Zsiga kutyánk csaknem életnagyságú portréja, középütt pedig egy bi­cikliző tigris, sajtó alatt levő kötetem cím­lapjának vázlata. Mindez, nem tagadom, enyhe személyi kultusz, de hát akinek nem tetszik, sétáljon vagy hajtson tovább, úgyis alig félünk magunk is. Ámbátor, kivált ilyen derűs va­sárnapokon, legkevésbé a magánytól kell tartanunk, amint ezt az ajtón sokasodó név­aláírások is tanúsítják. Két esztendeje épült kis vityillónk máris amolyan beugró csárdája lett a Duna-kanyar lakosainak, nyaralóinak és kirándulóinak, egy kávé vagy egy pohár bor mindig akad, olykor húszan is tanyáznak a tenyérnyi zöldön, s legszívesebben kitenném a táblát. Megleli. Ma örkényék az utolsó vendégek. De nem bírnak megülni, izgatja őket a nyüzsgés a megduzzadt folyó mentén, az újságok vész­hírei, hívnak, hogy nézzünk körül. Beszállok hozzájuk: az úton szokatlanul élénk a forga­lom, dömperek, vontatók, teherautók, Árvíz­védelem felírással, elkeveredve a hétvégi sze­mélykocsi-karavánokkal. Föl, Tahi felé indu­lunk el, alkonyodik, a beton mellett meg­megcsillan a víz, orvul, s a legváratlanabb helyeken, sose láttam még ilyen magasan és közel, itt-ott már a padka szintjén, a járművek kigyúló fényei a Duna tükrén ringanak. A hídon a szigetre hajtunk, átvágunk a Pokol Csárdához, szemben Vác lámpái és sötétbe süllyedő templomtornyai. Ám a vendéglő zár­va, ez már árterület, a bejárat előtt jókora pocsolya, fölötte palló, ezen távozhattak az utolsó pincérek. Vissza Tahiba, s onnan tovább, Visegrád felé. A partokon készültség, homokzsákok, munkások, rendőrség, katonaság. Az egyik kanyarban két kővel megrakott uszály, szinte az országúton lebegve. A visegrádi Vár presszó tömve, teljes ütemben, zsúfolt a tánc­parkett is, s mikor a zene leáll, az ifjúság hangos kiáltozással követeli a folytatást. No­vellatéma: egy lassacskán víz alá merülő ország, de a még kiálló csúcsokon, gerinceken vad t­isztelés. Közölhetetlen. Haza Leányfalura, Zsiga nagy ovációval köszönt. Először is a partra üget le, izgatja az óráról órára változó vízállás. A kerítésünk előtti sétány még száraz, ám a folyó szintje azóta is emelkedett: még húsz-huszonöt centi, és ezt is ellepi, nem lesz hol ki-be járnom. Marschalkóék megnyugtatnak, hogy az ő ud­varukba ötvennégyben se jött be a víz, és a mi telkünkre se, ami akkor még az ő kis gyümölcsösük volt. A halászok a kerítés alatt eveztek el, vettek is tőlük két szép pontyot, úgy adták be a bárkából... Az esti hírek viszont újabb árhullámot jeleznek. A kocsi is itt lenn, az alsó oldalon szokott éjszakázni, a ház mellé beállítva, egyelőre nem viszem el, kabalából. Szemben Pócsmegyer fényei, szüntelen dohogás, motorberregés, a gáton földgépek dolgoznak odaát, reflektoraik a vizet pásztázzák. Telihold, aranyhíd az olajosan sima Dunán. Este még írni próbálok két-három órát, a mozgalmas vasárnap után. Zsiga közben elhelyezkedett a másik szobában, a heverőre terített pokrócon szuszog. Ez az első stáció, később átköltözik Ági jelenleg bevetett ágyára, jól odafészkelődik, mint aki megtalálta a he­lyét, reggelig moccanni sem óhajt, megtévesz­tésül még rám is pislant, hogy jó éjt, holnap majd tovább tárgyalunk. Persze, csak azt lesi, hogy mikor fekszem le és alszom el: az ébredéskor okvetlen magam mellett, sőt a takaróm alatt találom. Egy ideig hadakoztam e kéretlen ágyasság ellen, hiába, úgy látszik, ő szívósabb karakter. Lefekvés előtt szoktam kihordani a sze­metet, papírkosaram tartalmát a Dunába. Azért ilyenkor, nehogy széttépett jegyzeteim, pisz­­kozataim, melyeket a lassú, eliszaposodott víz néha még órákig a kertünk alatt forgat.

Next