Rakéta Regényújság, 1979. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-03 / 27. szám
Karinthy Ferenc 1965. járt. 13. vasárnap Ági délután bement Pestre, kettesben maradtunk Zsigával a leányfalui házban. Zsiga sima szőrű tacskó, hosszú és barna, oly görbe és göcsörtös mellső végtagokkal, hogy azok csak a legnagyobb jóindulattal tekinthetők lábaknak. A folyóparti nyári lak is csupán költői túlzással nevezhető háznak. Először is a Dunakanyar, de talán Eurázia legkisebb telkén áll: mindössze hatvannyolc négyszögöl az egész, hegyesszögű háromszög alakú. Felülről a tizenegyes országút határolja, másik oldalán keskeny vízparti sétány, mely épp a háromszög csúcsánál, egy poligonummal befutott diófánál tér le a főútról; a telek egyetlen bejárata is erre, lefelé, szinte a vízre nyílik. A háromszög befogója szomszédaink, Marschalkóék udvarának kőfala, emellett áll a parányi nyaraló, másutt el se férne, kibökné a telek kerítését. Két apró szoba, összesen három fekhellyel, picike konyha, kamra, fürdőfülke. A teraszon Szántó Piri krétarajzai, egy kora nyári látogatás emlékei: e sorok írója, kajakban, a csónak orrán Zsiga, lelógó füllel, a Dunában stilizált halak, még sült fogas is, a kés villa beleszúrva. Továbbá Zsiga kutyánk csaknem életnagyságú portréja, középütt pedig egy bicikliző tigris, sajtó alatt levő kötetem címlapjának vázlata. Mindez, nem tagadom, enyhe személyi kultusz, de hát akinek nem tetszik, sétáljon vagy hajtson tovább, úgyis alig félünk magunk is. Ámbátor, kivált ilyen derűs vasárnapokon, legkevésbé a magánytól kell tartanunk, amint ezt az ajtón sokasodó névaláírások is tanúsítják. Két esztendeje épült kis vityillónk máris amolyan beugró csárdája lett a Duna-kanyar lakosainak, nyaralóinak és kirándulóinak, egy kávé vagy egy pohár bor mindig akad, olykor húszan is tanyáznak a tenyérnyi zöldön, s legszívesebben kitenném a táblát. Megleli. Ma örkényék az utolsó vendégek. De nem bírnak megülni, izgatja őket a nyüzsgés a megduzzadt folyó mentén, az újságok vészhírei, hívnak, hogy nézzünk körül. Beszállok hozzájuk: az úton szokatlanul élénk a forgalom, dömperek, vontatók, teherautók, Árvízvédelem felírással, elkeveredve a hétvégi személykocsi-karavánokkal. Föl, Tahi felé indulunk el, alkonyodik, a beton mellett megmegcsillan a víz, orvul, s a legváratlanabb helyeken, sose láttam még ilyen magasan és közel, itt-ott már a padka szintjén, a járművek kigyúló fényei a Duna tükrén ringanak. A hídon a szigetre hajtunk, átvágunk a Pokol Csárdához, szemben Vác lámpái és sötétbe süllyedő templomtornyai. Ám a vendéglő zárva, ez már árterület, a bejárat előtt jókora pocsolya, fölötte palló, ezen távozhattak az utolsó pincérek. Vissza Tahiba, s onnan tovább, Visegrád felé. A partokon készültség, homokzsákok, munkások, rendőrség, katonaság. Az egyik kanyarban két kővel megrakott uszály, szinte az országúton lebegve. A visegrádi Vár presszó tömve, teljes ütemben, zsúfolt a táncparkett is, s mikor a zene leáll, az ifjúság hangos kiáltozással követeli a folytatást. Novellatéma: egy lassacskán víz alá merülő ország, de a még kiálló csúcsokon, gerinceken vad tisztelés. Közölhetetlen. Haza Leányfalura, Zsiga nagy ovációval köszönt. Először is a partra üget le, izgatja az óráról órára változó vízállás. A kerítésünk előtti sétány még száraz, ám a folyó szintje azóta is emelkedett: még húsz-huszonöt centi, és ezt is ellepi, nem lesz hol ki-be járnom. Marschalkóék megnyugtatnak, hogy az ő udvarukba ötvennégyben se jött be a víz, és a mi telkünkre se, ami akkor még az ő kis gyümölcsösük volt. A halászok a kerítés alatt eveztek el, vettek is tőlük két szép pontyot, úgy adták be a bárkából... Az esti hírek viszont újabb árhullámot jeleznek. A kocsi is itt lenn, az alsó oldalon szokott éjszakázni, a ház mellé beállítva, egyelőre nem viszem el, kabalából. Szemben Pócsmegyer fényei, szüntelen dohogás, motorberregés, a gáton földgépek dolgoznak odaát, reflektoraik a vizet pásztázzák. Telihold, aranyhíd az olajosan sima Dunán. Este még írni próbálok két-három órát, a mozgalmas vasárnap után. Zsiga közben elhelyezkedett a másik szobában, a heverőre terített pokrócon szuszog. Ez az első stáció, később átköltözik Ági jelenleg bevetett ágyára, jól odafészkelődik, mint aki megtalálta a helyét, reggelig moccanni sem óhajt, megtévesztésül még rám is pislant, hogy jó éjt, holnap majd tovább tárgyalunk. Persze, csak azt lesi, hogy mikor fekszem le és alszom el: az ébredéskor okvetlen magam mellett, sőt a takaróm alatt találom. Egy ideig hadakoztam e kéretlen ágyasság ellen, hiába, úgy látszik, ő szívósabb karakter. Lefekvés előtt szoktam kihordani a szemetet, papírkosaram tartalmát a Dunába. Azért ilyenkor, nehogy széttépett jegyzeteim, piszkozataim, melyeket a lassú, eliszaposodott víz néha még órákig a kertünk alatt forgat.