Rakéta Regényújság, 1980. július-december (7. évfolyam, 26-53. szám)
1980-07-29 / 26. szám
vatása magaslatán ezt a helyzetet Ronald H., a jeles literátor; nem, nem a mostani, a férfi a nagy kaland után, hanem ama korábbi Ronald H., akitől nem napok, hanem fényévek választották el. Egy pillanatra odaállni annak a hajdani, már nem létező rutinos drámaírónak a helyére - mindenesetre tanulságos lenne. Az ezt a felpingált sztorit a még fiatal lány első rossz arcképével kezdené, azon talán tíz évvel fiatalabb lehetett, mint amikor Párizsban összeismerkedtek - akkoriban házasodhattak össze Christopherrel. Itt ez a két kép, egyik a mezítelen, akkoriban készülhetett, amikor náluk járt, s amikor bejött a szobájába, odaát a folyosó másik végén. És ilyen lehetett tehát az asszony, miután elment tőlük - se levél, se egy képeslap, úgy elfelejtette. Nyilvánvalóan itt éltek az egész háború folyamán, mialatt ő! ... Vagy mégsem így van? Lehet, hogy ez a kép és a következő között teltek el a háborús évek - nem voltak itt a háború alatt, majd visszaköltöztek -, talán egy egész évtized is lehet a két kép közt. Egy asszony nem öregedhet tíz évet egy képen, legfeljebb ha az, aki megfestette, rossz festő. Ezen hány éves lehetett? Negyvenöt talán. Tizenöt-húsz évvel azután, hogy Ronald H. drámaíróval találkozott - itt hevert tehát ezen a nyomorúságos, fölötte szakszerű fali képen, furamód ismét fűzöld háttér előtt. Ez volt az utolsó előtti kép. Utána már csak egy következett: üldögélt valami öreganyámos öltözékben, amit a festő nyilván a molyzsákból húzott elő. Epigonötlet. Talán a festő maga is érezhette, ezért nem fejezte be a képet. És főleg nem az arcot. Ilyen arc nélküli ez az aszszony sosem lehetett. Az utolsó kép, aztán elköltöztek. „A rendre.” Még csak a falat se meszeltették be, csak el innen! Nem hagytak mást hátra, egyedül, ezt a falat és a mennyezetes ágyat. En somme - életrajz, fél tucat sgraffitóban spenótzölden felfestve. Ronald H. - a mostani - alaposan beleélhette magát ez alkalommal a hajdani Ronald H. helyzetébe; simábban ment, hogysem kellemes lett volna számára, így valahogy láthatta volna ama hajdani Ronald H., ha - tegyük fel - három héttel ezelőtt vetődik ide, és lehetőleg egyedül. Megnézi - s ha dramaturgiailag nyélbe lehet ütni, egy magányos éjszaka itt s aztán hoppiá! Néhány hétre a szomszéd faluban telepszik meg, és néhány héttel később a titkárnő már gépeli is a kéziratot. Ilyen egyszerű lett volna annak a hajdaninak! Ronald, a mai, nevetni kezdett. Egyszer már, friss szemmel, kegyelet nélkül, el kéne olvasnia a hajdani Ronald H. összegyűjtött drámai műveit - az derülne ki, netán, hogy valamennyi ilyen angolnasima és gyanús volt? Megrázta magát, és most teli torokból nevetett. Héléne szólalt meg mögötte. - Milyen disznók az ilyen férfiak! - Az „ilyen férfiak” nyilván én vagyok. De miért vagyunk disznók? - Most meg kinevetik szegényt. - Héléne nagyon fel volt háborodva. - Csak amiért kicsit ferde a popsija! Holott a szeretőd volt, és valószínűleg már elhalálozott. - A szeretőm? Butaság. Nem volt az. - De amikor az volt! - kiáltott fel. Majd, mintha annak a szerencsére már hajdani Ronald H.-nak feltételezett melodrámájából lépne elő, azt mondta: - Még mindig szereted. Fél óra múlva továbbutaztak, egy kanál vízben megfojtották volna egymást. A lány úgy nekikeseredett, hogy engedte, hadd vezesse a férfi a kocsit. - St. Tropez? - kérdezte Ronald jegesen, az ajka alighogy mozdult. - Kegyeskednél-e ide a szomszédba, abba a porfészekbe vinni engem? Hogy hívják? Ratatouille? - Ramatuelle. - Muszáj volt kijavítania. - Köszönöm - felelte udvariasan, annyira dühös volt. - Miért akarsz éppen Ramatuelle-be? - Meg akarom kérdezni, hol az első vasútállomás. - Én tudom. - De engem nem az érdekel. Inkább én kérdezem meg. Szakszerű útbaigazítás. - A szememre hányod, hogy én szakszerűtlenül ... - Semmit sem hányok a szemedre. Ha nem óhajtasz Ratatouille-be vinni, akkor állj meg, kérlek. Megyek gyalog. - Kérlek, ahogy kívánod. Akkor - Ramatuelle! - Túl gyorsan hajtott a göröngyös úton, rázkódtak mind a ketten. Hát csak rázkódjanak. Négy kilométer. És a porfészek. - Ecco. Ramatuelle. - Köszönöm - és a lány méltóságteljesen kiszállt. - Beülhetsz a kávéházba - mondta távolodóban, foghegyről. Átvágott az üres téren, egy ház felé. A házon tábla: „Agence”. Amikor eltűnt az ajtó mögött, felcsilingelt a boltcsengő. Mikor újra előkerült, a férfi huszonkét perccel lett idősebb. Megjelent odaát az Agence ajtajában, egy idős úrtól búcsúzkodott, mellette az a fiatalabbik nyilván átkísérte volna a téren, vagy kísérte volna, ahová csak megy, de Héléne mindent ígérő mosolyokkal árasztotta el, majd faképnél hagyta, és a mosolyát akkor kattintotta le, akár egy villanylámpát (akinek van egy kis fantáziája, hallhatta a kapcsoló kattanását), amikor beszállt a kocsiba. Ronald H. megitta a maga café filtre-jét - reggelit nem kapott -, és újra ott ült a volánnál. - Kérlek, indulj. - Most hová? A lány tétova mozdulatot tett, ebbe belefért az országút, de körülöttük akár az egész táj - pontosabban nem közölte. Indított, Ramatuelle eltűnt mögöttük. - Melyik pályaudvarra? - kérdezte. - Vasúti jegyre - micsoda dáma! - Münchenbe vagy Lübeckbe, nincs pénzem. Meg sem állt, előhúzta a pénztárcáját, s két ujjal könnyedén a lány ölébe hajította. - Tessék. - Tőled egy centime-ot se fogadok el - dobta vissza. - De nem ám. - És kölcsönbe? - vetette oda könnyedén. - Azt meg főleg nem. - És most már járt a szája. - Az kéne neked, hogy megjátszd a nagylelkűt. Nagyon jól tudod, hogy addig semmit sem fizethetek vissza, amíg nem rendeztem az életkörülményeimet. - Ezek szerint nem a pályaudvarra. - Nyugodtabban vezetett. - Ismersz, gyűlölöm az adósságokat. - Dúltfúlt, ahogy csak dúlni-fúlni képes volt. A melle, amekkora csak volt, megremegett. - Te csak légy nyugodt. Már gondoskodtam róla, hogy megváltozzanak az életkörülményeim. 4