Rakéta Regényújság, 1981. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-06 / 1. szám
Délutános volt, de valahogy nem tudott aludni, az utóbbi időben sokszor előfordult. Hiába magyarázta a benső, megfoghatatlan énjének, hogy ma délutános vagyok, tehát ráérek tízkor, akár tizenegykor is felkelni, valami belül csöngetett, vagy nem csöngetett, de hatkor, fél hétkor felébredt. Az volt az egészben a legfurcsább, hogy nem a délelőtti műszak beidegzettségének megfelelően fél ötkor, hanem hatkor, fél hétkor, teljesen érthetetlenül és értelmetlenül. De ha már egyszer felébredt, nem volt mit tenni, felkelt, ténfergett ébren, bármilyen fáradt volt is, nem tudott feküdni, megpróbálta, semmi jót nem szült, a szívdobogása mintha felerősödött volna, egyszer határozottan az a képzete támadt, mintha ravatalon feküdne. Az piszok dolog volt, nem akart vele többet küzdeni, mihelyst felébredt, már fel is kelt. Ténfergett. Sokszor kérdezték tőle, nem is kis irigységgel, mióta a lakótelepen lakott: no, milyen a lakás, hej, a kutya szerencsétlen, azért a távfűtés, az távfűtés, he? Most már azt mondta: na ja, ja-ja! Mert eleinte hiába próbálta bizonygatni, hogy ő szívesen lemenne a pincébe, elkészítené a gyújtást, s felhozná minden alkalommal a tüzelőt, mert várni, amíg bemelegszik a hatalmas cserépkályha, s hallgatni a fújó-duruzsoló, pattogó mormogását a tűznek, talán többet ér, mint a kész meleg. Kiröhögték, vagy nagyképű, mindent túlmagyarázó hülyének tartották. Na, ja-ja! Kitűnő a távfűtés! Kész! Az északi oldalon mindig behúzta a sárga függönyt, nem szeretett itt kinézni - mindenütt házak, utca sehol, csak térközök, a házak között gyepháromszögek, gyepnégyszögek, gyepötszögek, melyek tulajdonképpen nem is voltak gyepek, mert szinte hetente nyírták őket nagy pattogással és benzingőzzel működő gépekkel, csak sárgultak, kornyadoztak, s telis-tele voltak táblákkal, fényes, ragyogó lakkban, mintegy napfényben fürdő táblákkal - ÁTJÁRÁS TILOS! - A FŐ VÉDETT! - A GYEP KÍMÉLENDŐ! - és így tovább. És mintha minden szemközti ablakból egy hasonló ténfergő pasas nézett volna vele szemközt. A déli oldal más volt. Szabad tér, és mögötte egy kis akácerdő. Már vágták, talán négy-öt sor már, s apró kis bulldózerek harapdálták a „szabad teret” - nyilván hamarosan felépül itt is valami, valami elmaradhatatlan kellék minden lakó-telephez: OTP-fiók. (Tegye a pénzét takarékba! Totó, Lottó! Takarékosság, Biztonság!) Hát akkor majd ezen az oldalon is behúzza a sárga függönyt - több oldal nincs. Megvillant valami a kis akácerdő felett terjengő füstben. Vagy meglebbent, lebegett, úszott? Még korán volt, késő ősz, nem tudta tisztán kivenni. Mint egy ostromlott vár, úgy állt a lakótelepen a gyárak gyűrűjében. Sörgyár, konzervgyár, bőrgyár, az ablakot csak egy bizonyos szélirányból lehetett nyitva tartani a bűzök miatt. Ha csak füst volt, mert a csirizszagot másfele kergette a szél, s az erjedő paradicsomhegyek feldolgozása is befejeződött, hát az szinte magaslati levegőnek számított. Füst mindig volt éjjel a fekete égen fehér (távoli, hófödte hegyek, néhány féldecit belekalkulálva), nappal a szürke égen fekete, ez volt a különbség. Nem látta tehát tisztán, mi villant meg vagy lebegett. Talán egy varjú! Ilyen korán beköszöntene a tél? Vagy egy csészealj? Mért nem lehetne? Hetek óta ezzel van tele minden újság, a rádió csészealj-előadásokat tart, a televízió csészealj-vitát rendez. És milyen jó is, ha az embert megcsalja a felesége, vagy az ember csalja meg a feleségét, vagy a gyerekről végérvényesen bebizonyosul, hogy nem képes a továbbtanuláshoz szükséges legalacsonyabb szintet se elérni, esetleg csak az évek óta tervezett télikabát-vásárlást kell egy újabb évvel elhalasztani, az ember csak előredől a székén, áthajlik a munkapadján, s odaszól a szomszédjához: „Igaz, is, te