Rakéta Regényújság, 1982. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-05 / 1. szám

VÉSZI ENDRE Kettévált mennyezet­ ­. 1 953 őszének egyik vasárnap délelőttjén két népnevelő indult neki a dombteteji utcának. A szokatlan napsütésben izzó fémbura alá szorultak a villák és kertek, mintegy a meg­hosszabbított nyár szikrázó rendszerébe foglal­va: keményen tündöklő volt ez a rend. A nép­nevelők azzal a célzattal indultak útnak, így szólt a feladatuk, hogy a politikai cikcakk legújabb alakulásában kitudakolják a lakosság nézeteit: mit szólnak az emberek a jobboldali jelenségek ellen kihirdetett pártintézkedések­hez. A kis utca, amelynek kaptatóját meztelenre marta az erózió, a Domb egyik magas pont­jának ráncaiba kapaszkodott, és kanyargott ide-oda, mint egy természet alkotta képződ­mény, amely kénytelen a természet zsarnok­ságához alkalmazkodni. Ebből származott az az optikai hátránya, de egyben vidékies elő­nye, hogy nem lehetett egyetlen jól irányzott pillantással áttekinteni. Nem is ez volt itt a módszer. Sem az ittla­­kók, sem az idegenek nem szorítkoztak egyet­len pillantásra. Az ittlakók mintegy a sejtrend­szerét ismerték az egyes házaknak, és ezeken belül leltározták a családnak és egyénnek helyzetét, az olyan látogatók pedig, nem szól­va az olyanabbakról, mint a két népnevelő, megfelelő iránytűvel érkeztek. Az iránytűt eb­ben az esetben instrukciónak nevezték. Vegyük hát szemügyre a két népnevelőt. Mintha szeszélyes, teljesen véletlenszerű el­gondolás társította volna őket össze. A lány magas, vékony, haja barna, vastag szálú, arca hosszúkás, lefogyottan csontos. De a szem­környéke erősen kidolgozott, mintegy megsok­szorozta a nagy tükrű, barna szem­­hatósugarát. Társa másfajta ember. Alacsony, széles vállú, dereka körül nőies gyűrűkbe sodródott a hús, hajának javát korán elvesztette, húsosan sima arcában apró, okos bogyószem. Ezt a két embert szemmel láthatóan csak a közös feladat kötötte össze. A nő sápadtra fakult, drapp ballonkabátot viselt, a férfi már a testére ráncolódott szürke öltönyt. A körzeti szervezet titkára társította őket, s bár azelőtt nem találkoztak, a mozgalmi il­lemnek megfelelően tegeződtek anélkül, hogy átélték volna a tegeződés bensőséges érzéseit. A férfi a Statisztikai Hivatalban dolgozott, közgazdasági doktor volt, különböző szociális felméréseket készített, minden gyakorlati cél nélkül. Jelentéseit nem használták semmire. A lány jóval távolabb, egy óbudai textilgyáriján dolgozott, a festőüzemben. Ebben az összeté­telben ő volt a proletár elem. Ezt a körzeti titkár nyomatékosan közölte is vele, mintegy aláhúzva felelősségét. Először is azt a megbízható férfit kellett fölkeresniük, aki majd megfelelő tájékoztatást ad a helyi viszonyokról. Ez az ember, foglalkozására nézve szobrász, sokszorosan kitüntetett művész, a kapaszkodó utca közepén lakott, azon a ponton, ahol a Domb szinte kilök magából néhány nagyobb villát a lépcsőzetesen emelkedő házsorok fölé. Itt a kilátás valóban hegyvidéki. Nagy őskerten kellett keresztülhaladniok. A kertet a harmincas évek elején egy ipar­mágnás sznobizmusához méretezték, s kertész és megfelelő befektetés híján elvadult: a ter­mészet furcsa, torz hibrideket, produkált. A ritka növények kipusztulóban voltak, de a te­nyészet önálló élete dzsungelszerű bujaságot eredményezett. Beléptek a hallba, amelynek ablakait nehéz, sárga nyersselyemmel függönyözték el a déli napsütés elől. Maga a házigazda, a szobrász jött eléjük. Magas volt, kócosan ősz hajú, gyorsan és bicegve járt. Beesett arcában für­gén méregető szem. Mostanában a várakozás állapotában élt, türelmetlen izgatottságban. Mikor kibökték végül, hogy csupán a körzeti pártszervezet küldte őket, nyers csalódottság­gal legyintett. Mit neki körzet, népnevelők! Másokat várt, fontosabb embereket.­­ Az utca lakói? Nekem, kérem, erről nincs véleményem. Engem a makrokozmosz érdekel, és nem ez a mikroorganizmus, mond­hatnám bacilustelep. Engem az izgat, kérem .. . - most már fulladásosan kiáltozott, és kes­keny, hosszúkás tenyerével a levegőbe lapá­tolt - engem a művészet sorsa aggaszt! És az, hogy a magunkfajta régi forradalmárokat kiirtják a művészetből! Hogy egyszerre ósdiak lettünk és érdektelenek, korszerűtlenek és te­hetségtelenek! Mi, akik egy életet adtunk a mozgalomnak, a forradalmi művészetnek! Minket neveznek egyes fölkapaszkodott sze­metek, nihilisták falvédőművészeknek. Mert el­vünk a közérthetőség, mert a tömegek helyes művészi nevelése a célunk! Mert a művésze­tünket nem a burzsoá sznoboknak szánjuk! A kiáltozásra előkerült a művész felesége, egy apró, vékony, korán megöregedett, de her­­vadásában is rendkívül mozgékony asszony, furcsán billenő, fehér pitypanghajjal a fején, szinte a feje búbján, mintegy lelkének fehér lángjaként. Első pillantásra is megállapítha­tóan küzdőtárs, egy élet részese. - Mert amit én csinálok, az most egyszer­re naturalista, illusztratív, abba minden kar­rierista polgár beleköthet - ez a sistergő mon­dat még kitódult a férfiból. Szürke, szálkásan ráncolódó bőre vörös lett a méltatlanságtól, amint már nem is a látogatóinak, dehogyis nekik! - saját csalódásainak szónokolt az óriási hall közepén, olyan magányosan, hogy a lány, bár nem értette pontosan a hömpöly­

Next