Rakéta Regényújság, 1983. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-05 / 27. szám
ra, egy Chippendale vitrinre és egy antik szekreterre. Különösen a szekretert szerette meg, s esténként azon rakosgatta a passziánszát, amely egyébként sosem jött ki, úgyhogy némi kegyes csalással kénytelen volt egyet-egyet lendíteni a dolgon. Ifjú barátunk másik üzletfele egy utcai exszódavízkereskedő volt. Teodor Bascik úr - mert így hívták az érdemes férfiút - amint a háborús cselekmények elpusztították bódéját, mindjárt a szeptemberi katasztrófa után a tőzsdei ügyletek iránt kezdett érdeklődni, jelenleg pedig magánirodát tartott fenn a Napóleon tér közelében, s számos ügynöke volt, akik mindenféle idegen valutát, briliánst és aranyat vásároltak számára a város területén. Bascik úr egy idő óta azt forgatta a fejében, hogy a háború után könyv- és folyóiratkiadó vállalatot alapít. Egyelőre azonban négyszobás lakása berendezésén fáradozott, s a lwówi ifjú egy csomó képet, egy Steinway-féle hangversenyzongorát, egy pohárszéket, két reneszánsz ládát, némi koppenhágai porcelánt, néhány török faliszőnyeget, két-három óhéber gyertyatartót, valamint egy sorozat angol rézkarcot szállított neki. Bascik úr szabad perceiben szívesen eljárogatott azokba a lokálokba, ahol a pincérek és mixerek munkakörét közismert színészek és színésznők töltötték be, s szívesen játszotta ilyen helyeken a mecénás szerepét. Ebéddel, vacsorával vendégelte meg a művészkörök tagjait, vagy újabb meg újabb „rundokat” rendelt nekik a bárpultnál, s gyakran mondogatta: „Csak kapaszkodjatok Bascikba, s nem vesztek el!” És belé is kapaszkodtak. Így történt, hogy egy szép napon „átmenetileg” magához vett koszt-kvártélyra egy helyes kis színésznőt, s a hölgy karcsú bokájának kényszerítő hatása alatt mindjárt meg is rendelte saját mellszobrát egy meleg tekintetű szobrásznál. Nos, a jövendőbeli könyvkiadó potentát - ugyancsak a „művésznő” rábeszélésére - elhatározta, hogy termeit megnyitja a művészvilág számára, s e célból megfelelő teáskészletet keresett. Lwówi barátunk nyomban értesítette a társaságbeli hölgyet erről az előnyös megrendelésről, aki viszont körtelefonnal azonnal megindította a kutatást, s hamarosan ott is volt lakásán a tizenkét személyes készlet, egy XVIII. századbeli, gyönyörű angol fajanszcsoda. Bascik hajlandó volt megtekinteni - amint ő mondta - a „felszerelést”, s lwówi barátunk meg is beszélte a találkozót a társaságbeli hölgy lakásán; mikor azonban egy félórával a megbeszélt időpont előtt jelentkezett a vevőnél, a művészetek mecénása ily szavakkal fogadta: - No, uram, elbújhat azzal a vacak fajanszával, a felesége már szerzett nekem egy sokkal klasszabb felszerelést. Ifjú barátunknak egyetlen arcizma sem rándult meg a bejelentésre, csak annyit mondott: „Ó, hiszen ez nagyszerű!”, s tűrte, hogy betessékeljék a szalonba, melynek falait Jerzy Kossak ulánusai és lovai, valamint Adam Styka rózsaszínbe s lilába játszó arab női díszítették. A XVI. Lajos korabeli asztalkán sasokkal ékesített óhéber gyertyatartó árnyékában hivalkodott a pompás japán teáskészlet. - Nos? - kiáltotta Bascik. Bielski enyhe fintort vágott. - Tudom is én? A magam részéről, őszintén szólva, nem rajongok a japán porcelánért. Nagyon harsány. - Ohó, ohó, ohó! - fakadt ki a másik. - Bolond lyukból bolond szél fúj! Teához csakis japán „felszerelés” való. Ért is maga ehhez! A feleségének jobb szimatja van az ilyesmihez. - Meglehet - dörmögte az ifjú. - Tudja, kinek szánták a japánok ezt a felszerelést? Stefánia Bielska férje bevallotta, hogy erről fogalma sincs. - Magának a mikádónak! - diadalmaskodott Bascik. - Nézze meg jól, micsoda munka ez... Való igaz, hogy a kézi festésű, gyönyörű madarakkal díszített csészéket a japán kereskedők a mostani mikádónak szánták ajándékul, még trónörökös korában. Tizenkét híres művész egy-egy csészét festett, azonban vagy nem találták elég mutatós ajándéknak a készletet, vagy más okok játszottak közre, elég az hozzá, hogy a mikádó fia más ajándékot kapott, ezt pedig odaadták egy híres tábornoknak, a csuzimai győzők egyikének. A tábornok a csészéket merő udvariasságból egy foglyul esett orosz tábornoknak ajándékozta, aki viszont unokaöccsének adta tovább nászajándékul. A forradalom azonban úgy elkergette a tábornok unokaöccsét, szervizestül, hogy meg sem állt Rómáig, ahol aztán az egész készlet árverés útján egy csikágói konzervgyáros tulajdonába jutott, aki szenvedélyesen gyűjtötte a japán porcelánokat. Sajnos, a gyáros csakhamar autóbaleset áldozata lett, s a készletet fia örökölte, aki merő hazafiságból úgy gyűlölte a japánokat, hogy apja gyűjteményét nyomban árverésre bocsátotta. A japán uralkodónak szánt ajándék így vált egy hollywoodi filmcsillag lakásának méltó díszévé. A filmcsillag azonban hormonzavarai következtében gyors hízásnak indult, s a gyönyörű csészéket hamarosan egy öreg angol márki vásárolhatta meg egy fiatal párizsi parkett-táncos számára. Amikor a márki, egy német ökölvívó kedvéért, túladott a táncoson, a japán teáskészletet egy görög bankár szerezte meg, aki hamarosan csődbe jutván, levetette magát repülőgépéből, s az értékes készlet a párizsi lengyel nagykövetség egyik gazdagon nősült tanácsosához került, aki a tizenkét csészével együtt nemsokára visszatért Varsóba. A tanácsos szeptemberben hanyatt-homlok Romániába menekült, s lakását egyik szegény unokahúgára bízta, aki most áruba bocsátotta a készletet. Igaz, hogy az ostrom alatt az egyik csésze összetört, ámde a szegény rokon gimnazista unokaöccse nagyon ügyesen összeragasztotta. Bascik nagy ékesszólással mesélte el ezt a meglehetősen hosszú és nem kevésbé bonyolult históriát, ámde lwówi barátunk vajmi keveset hallott belőle, mert az egész idő alatt ama szerencsétlen flótás lelkiállapota nyomasztotta, akit váratlanul ismeretlen feleséggel ajándékoz meg a sors. E kínos tűnődésből Bascik kiáltása riasztotta fel: - Ez ám a felszerelés! Olyan geológiája van, hogy Radziwillnek sincs különb! - Az már igaz! - hagyta rá az ifjú. Bascik azonban fogta az egyik csészét, amely oly törékeny volt, akár az emberi boldogság, s ujja bütykével megkongatva folytatta: 4