Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-03 / 27. szám
Ed McBain A fogoly Még mindig ugyanazokat a lestrapált vicceket mesélték az őrszobán, mikor Randolph belépett a foglyával. Odakint a rácsos ablakok mögött az októberi nap egy rézpénz talmi csillogásával fénylett, sugarai éppen csak megvillantak a padlón. Az évszakok változtak, de a viccek soha. A helyiségben vágni lehetett a cigarettafüstöt és a férfitestek izzadságszagát. Randolph egy hosszú pillanatig úgy érezte, mintha a szobában megállt volna az idő, teljesen változatlan és mozdulatlan, és ő még aggastyán korában is ugyanezeket az arcokat fogja látni és ugyanezeket a vicceket fogja hallani. Fölvezette a lányt a bejárat előtti lépcsőkön, elhaladt vele a himbálózó zöld lámpaburák alatt, végigment a kapualjon, hanyagul odabiccentett a pultnál ülő ügyeletes őrmesternek. Elment a fehér tábla előtt, amire fekete betűkkel azt írták: NYOMOZÓ CSOPORT, s még egy kinyújtott mutatóujjú kezet is mázoltak rá, majd fölmászott a második emeletre, anélkül hogy egyetlen pillantást is vesztegetett volna a mögötte lépkedő lányra, tudva, hogy az rémülten és bizonytalanul követi őt. Mikor odaért a detektívek szobáját a folyosótól elválasztó korlát csapóajtajához, meghallotta, hogy Burroughs már megint a kedvenc viccét meséli. Talán ez a vicc volt az oka, hogy olyan nyersen mozdult a lányra. - Ülj le - mondta. - Oda, arra a padra. A lány összerezzent ettől a hangtól. Vékonyka lány volt, egyszerű szabású szoknyát és kifakult zöld kardigánt viselt. Festett szőke haja a tövénél már bámulni kezdett. Nagy kék szeme volt, amely egyébként jellegtelen arcára vonzotta a tekintetet. Száját vastag, rikító vörös vonallá változtatta az elkent rúzs. Mikor Randolph ráreccsent, a lány hátrahőkölt, aztán megfordult, odament a fából készült padhoz, és leült, szemben a férfi vécével. Randolph egy futó pillantást vetett rá, olyan közönyösen, mintha csak egy bálra szóló meghívót látott volna az őrszoba hirdetőtábláján. Belökte a fakorlát ajtaját, és lecövekelt Burroughs íróasztala előtt. - Telefon? - kérdezte. - Hello, Frank - mondta Burroughs. - Nem kerestek. Félbeszakítottad a viccemet. - Bizonyára piszokul mulatságos. - Szerintem egész jó - védekezett Burroughs. - Az első néhány száz alkalommal nekem is tetszett - mondta Randolph. A magas, kefefrizurás, fénytelen barna tekintetű férfi Burroughs asztala fölé tornyosult. Az orrát egy utcai verekedésnél összetörték. Ez az orr, és szájának kemény, konok vonala az aljasság érzetét keltette. Tudta, hogy megfélemlíti Burroughst, de ez egy fikarcnyit sem érdekelte. Szinte sóvárgott rá, hogy Burroughs megsértődjön, és felkeljen a székből egy kis verekedésre. Semmit sem kívánt jobban, mint hogy jól seggbe rúghassa. - Ha nem szereted a vicceket, nem kell ide figyelned - mondta Burroughs, de nem volt meggyőződés a hangjában. - Köszönöm szépen. Nem is fogok. A szomszédos íróasztalnál Dave Fields felnézett a gépelésből. Fields nagy darab, éles tekintetű, kék szemű, barátságos hekus volt. Ha nagyon akarta, ezzel a mosollyal azt is el tudta hitetni, hogy ő a legvagányabb hekus az egész körzetben. - Mit kekeckedsz, Frank? - kérdezte mosolyogva. - Én semmit. De te mit kekeckedsz? Fields továbbra is mosolygott. - Hiányzik egy kis bunyó, mi? - kérdezte. Randolph rámeredt. Látta már Fieldset akcióban, és nem volt nagy kedve provokálni. Vissza akart vigyorogni, és valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy „frászt hiányzik. Csak éppen egy kissé kiborultam”. Ehelyett felülkerekedett benne valami, amit már régóta nem érzett. Farkasszemet nézett Fieldsszel. - Bármikor, ha benne vagy - mondta, és nem vigyorgott. - Ez begőzölt - mondta Fields. - Ebben a körzetben átlag havonta begőzölnek a zsaruk. Az a sok bűnöző az oka. Randolph megértette Fields manőverét, és hálás volt érte. Fields elkente a dolgot. Fields nem akart balhét, ezért elhülyéskedte a dolgot, és annak vette az egész marhaságot, aminek kellett. Randolph nagyon is jól tudta, hogy kettejük közül ki az erősebb, ezért roppant elégedett volt, hogy nem ő fújt takarodót. Ez az elégtétel mégis megfeküdte a gyomrát. - Adok neked egy tanácsot - mondta Fields. - Érdekel, Frank? Egy jó tanács, ingyen és bérmentve. - Bökd ki. - Ne hagyd, hogy elkapjon a gépszíj. Az a szar egy ilyen körzetben, mint ez is, hogy az ember lassan azt hiszi, a világon mindenki tisztességtelen. Pedig ez nem igaz. - Tényleg nem? - Hidd el, tényleg nem. - Kösz - mondta Randolph. - Nyolc éve vagyok hekus ebben a körzetben. Nincs szükségem tanácsra ahhoz, hogy tudjam, milyennek kell lennie egy hekusnak ebben a körzetben. - Én nem is ezt mondtam neked. Csak azt mondtam, hogyan legyél ember, ha elhagyod a körzetet. - Még sohasem volt panasz rám. - Frank - csillapította Fields. - A legjobb barátaid sem fogják megmondani. - Akkor nem ők a legjobb ... - Gyerünk, befelé! - csattant egy hang a folyosón. Randolph megfordult. Először Bogliót pillantotta meg, aztán a Boglio mellett álló férfit, egy alacsony, cingár, vékony bajuszú fickót, akinek barna szeme és egyenes szálú barna haja volt. - Oda! - süvöltötte Boglio. - A falhoz! • - Kit szedtél össze, Rudy? - kérdezte Randolph. - Egy szemetet - felelte Boglio. Megint odafordult a férfihoz, és ráordított.