Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1985-07-02 / 27. szám
aranymedál himbált. Ruháján vastag arany melltűt viselt. Meglepett, hogy még vannak, akik ennyi ékszert hordanak. Ha sétám másodrangú ékszerészek vagy zálogházak mellett visz el, meg szoktam állni egy-egy pillanatra, elnézni a különös, régimódi holmikat. Milyen szolidak, értékesek, milyen csúnyák! Ilyenkor bánatos mosollyal a rég halott nőkre gondolok, akik a maguk idejében büszkélkedtek velük. Eszembe juttatják azokat az időket, mikor a fodrok és sallangok kiszorították a krinolint, a kerek kalapok a főkötőt, mikor megbízható, szolid dolgokat kedveltek az angolok. Vasárnap délelőtt templomba mentek, templom után a Hyde Parkban sétálgattak. Tizenkét fogásos ebédeket adtak, a házigazda maga szeletelte fel a marhahúst meg a szárnyast, ebéd után a zongorázni tudó hölgyek Mendelssohn Dalok szöveg nélkül-jének valamely darabjával boldogították a társaságot, s a szép baritonnal rendelkező férfivendég elénekelt egy óangol balladát. A fiatalabb hölgy háttal ült felém. Eleinte csak annyit láttam belőle, hogy alakja karcsú és fiatalos. Dús barna haja gyönyörűen volt fésülve. Miközben halkan beszélgettek egymással, elfordította a fejét, úgyhogy arcélét is megpillanthattam. Meglepően szép volt. Egyenes, finom orr, előkelő metszésű vonalak. Megállapítottam, hogy Alexandra királynő módjára fésüli haját. Elkészültek az ebéddel, felálltak. Az éltes hölgy mereven maga elé nézve kivitorlázott, a fiatalabb követte. S megdöbbenve megállapítottam, hogy nem fiatal. Tulajdonképpen egyszerűen volt öltözve, szoknyája hosszabb volt az akkori divatnál, szabásában is volt valami ódivatú tisztesség - jobban kiemelte a derekát a szokottnál, de leánynak való ruha volt. Magas volt, mint Tennyson nőalakjai, karcsú, hosszú lábú, kecses alakú. Orrát ismertem, egy görög istennő orra volt. Szája szép volt, szemei nagyok és kékek. Áttetsző bőre kissé nagyon is láttatta arccsontjait, homloka s szeme környéke ráncos volt, de fiatal éveiben elbűvölően szép lehetett. Az Alma Tadema festményeiről ismert kifogástalan, szabályos arcú római nőkre emlékeztetett, akik antik ruházatuk ellenére csökönyösen angolok. A nőnek az a hűvösen tökéletes típusa volt, amely huszonöt évvel ezelőtt kipusztult, kiveszett, mint az epigrammák divatja. Úgy éreztem magamat, mint valami régész, aki régóta eltemetett szobrot fedezett fel, izgalomba jöttem, egy eltűnt kor maradványával összeakadva. Semmi sem annyira halott, mint a tegnapelőtt. A férfi felállt, mikor a két hölgy kivonult, majd újra elfoglalta a helyét. A pincér egy pohár nehéz portáit hozott neki. Megszagolta, megkóstolta, ízlelgette a kortyot. Figyeltem. Zömök ember volt, kisebb, mint impozáns felesége, jól táplált, de nem elhízott. Szép feje volt, hullámos, őszülő haja. Arcán sok volt a ránc, s ez enyhén humoros jellegűvé tette. Ajkai vékonyak voltak, álla szögletes. Mai fogalmak szerint szokatlanul öltözködött. Fekete bársonykabátot viselt, puha inget alacsony gallérral, széles, fekete nyakkendőt és bő szmokingnadrágot. Ruházata kissé jelmeznek hatott. Kényelmesen megitta borát, aztán felállt, és kisétált a teremből. A hallba kikerülve elkértem a vendégkönyvet, mert izgatta kíváncsiságomat, kik ezek a különös alakok. A könyvben, szögletes, nőies írással negyven évvel ezelőtt tanították ezt az írást a divatos leánynevelő intézetekben - ez állt: Mr. és Mrs. St. Clair, Miss Porchester. Lakhelyük 68, Leinster Square, Bayswater, London. Ez hát az érdekes emberek neve és lakcíme. Megkérdeztem a fogadósnétól, mi a foglalkozása Mr. St. Clairnek, mire azt mondta, tudomása szerint üzletember. Átmentem a biliárdterembe, egy darabig lökdöstem a golyókat. Majd, vissza akarván vonulni, még egyszer átmentem az előcsarnokon. A két pirospozsgás arcú úr az esti lapokat olvasta, az éltesebb hölgy regénye felett bóbiskolt. Ők hárman egy sarokban ültek. Mrs. St. Clair horgolt, Miss Porchester hímzésén dolgozott, Mr. St. Clair pedig halk, de csengő hangon felolvasott nekik. Mikor elmentem mellettük, megállapítottam, hogy egy Dickens-regényt olvas fel. Másnap a nap java részét olvasással és írással töltöttem, délután pedig sétálni mentem, s hazafelé tartva leültem egy pillanatra a tengeri sétány mentén elhelyezett kényelmes padok egyikére. Nem volt olyan hideg, mint előző nap, a levegő enyhe volt. Jobb elfoglaltság híján szemügyre vettem egy felém közeledő alakot. Férfi volt, s mikor közelebb került, megállapítottam, hogy meglehetősen szánalmas külsejű, alacsony termetű ember. Vékony fekete felöltőt viselt, s meglehetősen horpadt keménykalapot. Kezeit zsebébe mélyesztette, mintha át volna fázva. Mikor elment előttem, rám nézett, folytatta útját, majd habozni látszott, megállt és visszafordult. Mikor odaért a padhoz, amelyen ültem, kihúzta kezét a zsebéből, és kalapjához emelte. Kopott, fekete kesztyűt hordott. Szűkös viszonyok között élő özvegyember lehet, gondoltam, vagy valami lábadozó, aki, mint én, influenza után van. - Bocsánat, uram - kezdte -, kaphatnék egy szál gyufát? - Hogyne. Mellém telepedett, és miközben gyufát kerestem a zsebemben, ő cigarettáját akarta előkotorni. Elő is húzott egy Goldflake-csomagocskát, de arca megnyúlt. - Ez aztán bosszantó. Elfogyott a cigarettám. - Engedje meg, hogy megkínáljam - mondtam előzékenyen. Kihúztam a tárcámat, s feléje nyújtottam. - Arany? - kérdezte, megkopogtatva körmével a cigarettatárcát, miközben vissza- 4