Rakéta Regényújság, 1987. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-06 / 1. szám
cyprusi nedű mámorától édes elszédülésben élt a két fiatal jó barát, mert alig voltak túl a harminc éven. Albertus alacsony, zömök fiú, szelíd jó arccal, nevető kék szemekkel. Balduin magas atléta férfi, olyan fejjel, mint egy bikáé. Hanem mind a kettő olyan jó ember volt, hogy kenyérre lehetett volna őket kenni, mint a puha vajat. Albertus semmi titkot se tartott Balduin előtt, mindenüvé elvezette, szobáit, pajtáit, ládáit, írásait megmutogatta, csak egy kis lakba nem vezette be, mely a tündérkert legvégében állott narancsfák között eltakarva, kúszó folyókával befutva, melynek a faláról ezer színes folyókaharang csilingelte, ha a szél megrázta a kis harangokat, hát itt mi van, ugyan mi van? Egyszer egy sétánál Balduin is megkérdezte: - Hát ebben a kalitkában mit tartasz? (Mert éppen úgy nézett ki a kerti filagória, mint egy kalitka.) - Hja, az titok. Oda én magam se lépek be. Abban a kalitkában, barátom, egy galamb van. De ne beszéljünk róla többet. Balduin hát nem beszélt róla többet, de azt már meg nem parancsolhatta magának, hogy ne is gondolkozzék róla, s ha reggelenként néha korábban kelt barátjánál, rendesen a filagória felé vette útját. Ott a sűrűségekben több madár dalolt, s a nárcisbokrok közt több bogár zümmögött. Egyszer ott találta őgyelegni az ősz öreg kertészt, Guidót. - Éppen az urat várom - szólt a kertész. - Mit akarsz, jó ember? - A kis unokámnak kificamodott a lába, mondá Gvidós minthogy az új orvos, talán segíthetne rajta. Az orvos bement a kertészlakba, mely a kalitkaszerű házikó mögött volt: egy kilencéves fiú jajgatott, ordítozott az ágyon fekve. Körülötte egy csomó öregasszony. Az egyik éppen kezelte is már a gyermek kificamodott lábát, ama kor szokása szerint ráolvasással, ezeket mormogva: - Krisztus urunk elméne kőhídjára, kínhelyére, megcsuszamodék szamarának a lába a kősziklába, arra méné Szent Péter, szent kezével tapogatja (s itt megnyomkodta az öregasszony a fájós helyet). - Jaj, jaj, jajt - ordított a gyerek, rúgva, kapálva a másik egészséges lábával. De az öregasszony oda se ügyelt, folytatta a mesterségét nyugodtan. Szent szájával huhogtatja (itt rálehelt a fájós helyre) és ezeket mondogatja: Csont a csonthoz, hús a húshoz, vér a vérhez, szent Názáretbeli Jézus, tedd helyre a gyerek lábát! Balduin elkergette a javasasszonyokat haragosan: - A Názáretbeli Jézus nem ér rá az effélékre, hanem majd én végzem el helyette! Helyreigazítván a fiúcska lábát, megkente, bekötözte, mire az öreg Guidó hálálkodni kezdett, hogy mivel szolgálhatná meg a jóságát? - Egyetlen szóval, öreg barátom. Mondd meg, mit tartogat urad abban a kis házikóban? - Egy rózsát - felelte a kertész -, ámbár azt se lett volna szabad elárulnom. - Egy rózsát! Tehát nem galambot, hanem rózsát! Valami nagy értékű unikumot, Rodope egy csodanövényét. Ej, ej Albertus, te selyma!” E fölfedezés lehűtötte. Barátjának szívessége, szeretete egyszerre értéktelen lett. „Válassz rózsáim közül” - mondá, de a legbecsesebb rózsát elrejtette előle. E ravaszság fölháborító (négyszáz év előtt még igen apprehenzivusak voltak az emberek, bement a szobájába és csomagolni kezdett. - Miféle készületek ezek? - támadt rá az odaérkező háziúr. - Hazautazom - felelte ez hidegen. - Az lehetetlen! - riadt föl Marosini. - Ilyen váratlanul nem hagyhatsz itt! Annyira megszerettelek, Balduin,hogy el nem viselhetem távozásodat oly rögtön, meg kell előbb szoknom a gondolatot. - Még ebben az órában kell indulnom. - De legalább mondd meg, miért? - csengett Marosini. - Nem jól érzed itt magadat? - Miért, miért? - felelé Balduin kelletlenül. - Te jól ismered a mitológiát. Jupiter megjelent Numa előtt és egy embernek a fejét és lelkét kérte. Numa ekkor fej helyett egy hagymát, lélek helyett egy halat adott, és a jó Jupiter mosolyogva kinyilvánította, hogy ezzel is meg van elégedve. - Hát aztán? Nem értem. - Én rosszabb vagyok Jupiternél. - Szavaidban szemrehányás rejlik, Balduin. Fáj nekem, de nem tehetek róla, hidd meg, ha már menned kell, maradj reggelig legalább. Nini, hiszen még a rózsát sem választottad ki magadnak. - Ejh, hagyj békét! Te hozod elő nekem a rózsáidat. Ám jól van tehát. Válasszak, mondod, rózsáid közül. - Nos, én a galambházban lévő rózsádat választom. A nápolyi kereskedő hátratántorodék ijedtében. Kezdte már érteni a mitológiát. - Titkolóztunk, ugye - pirított rá Balduin gúnyosan. - Igen, el akartam előtted rejteni - felelte a nápolyi sóhajtva -, mert tudtam, hogy megszereted. Önző voltam, tagadhatatlan, mert én is szeretem, de ám legyen a tied, vidd magaddal! A veronai ifjúnak ajkán lebegett már a szó (mert a veronai is nagylelkű fickó volt): „Te ideadod, hát én lemondok róla”, de annyira erőt vett rajta a kíváncsiság, milyen lehet az eltitkolt rózsa, hogy türtőztetvén elérzékenyülését, hagyta a jelenet végére. Hadd legyen csattanósabb. Most tehát ott maradt még Balduin reggelig. Albertus egész nap szomorú volt, egész nap alig lehetett szavát venni. Egyszer-egyszer némán borult Balduin nyakába, majd elfordult, bezárkózott mellékkamrájába és sűrűen hullatta könnyeit. Mégis csak sok bánat egy rózsáért! Az estét, a szép nápolyi estét, vérvörös egével, bűbájos méla csendjével, midőn a falombok mozdulatlanok, csak az anyaföld piheg édesen, lágyan s a Pána sípjának andalító hangja zsong a sötétkék űrben, együtt töltötték a verandán. (Igen uraim, az olasz esték akkor is szépek, ha két ifjú ül egymás mellett: a lányka nem okvetlenül szükséges.) A virágokról beszélgettek: a mirtuszokról, a georginákról, az azaleákról, idegen világrészek csodálatos növényeiről, amiknek a híre a nagy utazók révén elszivárgott persze megcifrázva. A két szenvedélyes kertész elmerült a gyönyörűségbe. Balduin elmondta az eszmét, hogyan lehetne a tulipánoknak tetszés .