Rakéta Regényújság, 1987. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-06 / 1. szám

szerinti színt adni. Albertus pedig egy titkát közölte vele, amely szerint a levendula illata annyira fokozható, hogy a fölötte repülő madarak elkábulva potyognak a levendula­­bokrokra. Szegény kis madarak! Csak a kérdéses rózsát nem említette egyik se. Balduin gyöngédségből nem szólt róla, Marosini pedig nyilván azért, mert fájt a szíve érte. Éjfélre járt bár az idő, amikor lefeküdtek, tovább álmodni a növényekről, az anyaföld csodálatos hajzatáról. Ah, milyen sületlenség az írótól! - fogjá­tok mondani nyájas olvasók. - Két kamaszt beszéltet a növényekről szép nápolyi estén, amibe belelocsog a tenger messziről. Hát igaz lehet ez? Hát nem a politikáról beszélh­gettek? Nem azon törték a fejüket, hogy a velencei dogen most mit csinál? Két művelt ifjú, az egyik pláne nagy vagyonnal, hát nem akarnak ezek semmik lenni? Hát volt idő, mikor nem voltak a világon stréberek, „akar­­nok”-ok? Bolondság, fantázia! A növények­ről beszélgettek, hahaha. Ha már legalább föl lett volna találva Gálocs és Verpelét híres növénye, amivel kiadta magából az anyaföld legbecsesebb gondolatát. A tulipánjait akár meg is tarthatja magának, ha akarja. Az író leteszi pennáját egy percre ilyen­kor, s ő maga is kétkedve kérdezi: „Igaz le­het-e ez?” Esh, ha a krónika regéli!... Hess, egy­ügyű skrupulusok,10 a realizmus apró incsel­kedő manói, takarodjatok ki a tintatartóm­ból. Hadd menjek tovább a színes fona­lon ... Reggel Marosini kelte föl Balduint. - Ébredj, barátom és öltözz föl. A hajó in­dul, nemsokára útra kell immár kelned. Az öszvér ott vár, mely a hajóig visz. Balduin megdörzsölte a szemét, s valóban hallotta kívülről az öszvér csengőjét. Hamar fölrángatta ruháit, megölelte barátját és ki­sietett. A tornácajtó előtt hét félszerszámozott öszvér várt; az egyik üres nyereggel, a mási­kon egy szép leány ült, de milyen szép, dél­ceg, hajlékony termetének gyönyörű hattyú­­váll a folytatása, arcának a színe a legszebb rózsáé, hajának a színe a legfeketébb éjsza­káé. Hát még a két szeme, ha nem volna le­sütve, ha a két szempilla be nem árnyékolná. Balduin újra megdörzsölte a szemét s elra­gadtatva mintegy önfeledten kérdé: - Nem álmodom-e? - Nem, Balduin, legyen a tied, minthogy kívántad - szólalt meg Albertus reszketeg hangon. - Én? - Őt? Mit beszélsz? - dadogta a ve­ronai ifjú zavartan. - Hát ki ő? Marosini egy szót se tudott kiejteni, sze­meit elborították a könnyek. A vén kertész, ki a Balduin öszvérét tartotta, felelt helyette: - Ő a kis házikó rózsája. - És te őt nekem adod! - kiáltott föl Bal­duin lelkendezve. - Ezt a tündért! A paradi­csomkertnek ezt az ékességét. Óh, bocsáss meg, Albertus! Vétkeztem barátságodban. De nem, nem! El nem fogadhatom tőled. Az igéző leányzó lesütött szemei megnyíl­tak most, ránézett Balduinra és rámosoly­­gott. Ah, milyen mosoly volt az! A virágok nem tudnak így nevetni. - Hogyan, te nem akarnád őt? - kapott e szavakon mohón Albertus. - Nem veszem el tőled, ha a szívednek kedves. Nem követeltem volna tőled, ha tu­dom, hogy a kalitkában galamb van és nem rózsa. Én egy igazi rózsát hittem, Albertus. Sem én nem láttam őt soha, se­m engem - ar­ra esküszöm. - Ne esküdj, - szólalt meg az öszvér hátá­ról a leány, s hangja édesen csengett-bongott - mert én akárhányszor láttalak az ablakha­­sadékokon át. És újra rámosolygott. (Óh a nők! azok nem változtak meg, azok négyszáz év előtt éppen olyanok voltak, aminek ma.) - Balduin! - szólt a nápolyi jóbarát feddő szigorral. - Te föl akarod áldozni boldogsá­godat miattam. Látom a szemedből, hogy szereted Estét, de irántam való kíméletből megtagadod lelkedet. Én már átestem a le­mondáson. Rettenetes huszonnégy óra volt ez, de már készen vagyok. Szívem megkemé­nyedett, mint a kő. Csak bátran vidd magad­dal. Balduin félrevonta barátját a tornác oszlo­pai mögé. - És ki ő voltaképpen? - Este egy génuai kereskedőnek a lánya, apja rám bízta őt még kis korában, halálos ágyán engem nevezve ki gyámjául. Itt rügye­zett, növekedett a szemem előtt, mint egy ró­zsabimbó. Óvtam a napfénytől, a széltől, óv­tam még magamtól is. Nemsokára betölti ti­zenhatodik évét, s akkor én terveztem őt le­szakítani, de az isten másképp akarta. Ha­nem most már induljatok is, mert a hajóról elkéstek. - Nem, istenemre! nem fosztalak meg tő­le. Nem viselném el a bánatot, hogy a szíved megszakadjon. Inkább én legyek tönkretéve, mert nem tagadom, hogy első pillantása is már nyilat vert a szívembe. - Az csak természetes - felelte Marosini. - S én még kevésbé tűrhetném sorsomat, sze­rencsétlennek tudva téged és a leányt. - Igaz! Megállj! Erre nem is gondoltunk - kiáltott föl élénken Balduin. - Pedig azon kellett volna kezdeni, hogy a leány döntsön vitánkban. - Este már döntött - mondá Albertus szo­morúan. - Beszéltem vele tegnap. - És? - Ő el akar menni. - Mily boldogság! - tört ki a veronai ifjú s arcát az öröm fénye önté el. - Tehát men­jünk! - Ne, még egy percig - szólt Albertus, s egy kis sípot fújt meg, mire megnyílt a mel­lékudvar kapuja s tizenkét szamarat vezettek elő, málhákkal megrakva. - Ez, barátom, az Este hozománya, ezt át kell adnom: e mál­hákban pénz, drágaságok, arany-, ezüstne­­műek vannak és értékes szövetek. Este gaz­dag leány, a leggazdagabb egész Nápolyban. - Óh Albertus, a te jóságod mindeneket fölülmúl. Erről valaha regényt fognak írni a költők. (Ez a fickó már akkor énrám gon­dolt.) Szégyenlem magamat, hogy mindezt elfogadom most. Marosini elhárító mozdulatot tett a kezé­vel. - Te jobban megérdemled őt nálamnál, mert én tudtam, hogy gazdag, szerelmem te­hát nem volt olyan tiszta, mint a tied, kinek sejtelme sem lehetett kincseiről. De isten ve­led, Balduin, isten veled, Este! Legyetek bol­dogok egymással! Balduin ezután hazautazott szép zsákmá­nyával. A tizenkét szamár vitte utána a kin- t

Next