Rakéta Regényújság, 1987. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-06 / 1. szám
szerinti színt adni. Albertus pedig egy titkát közölte vele, amely szerint a levendula illata annyira fokozható, hogy a fölötte repülő madarak elkábulva potyognak a levendulabokrokra. Szegény kis madarak! Csak a kérdéses rózsát nem említette egyik se. Balduin gyöngédségből nem szólt róla, Marosini pedig nyilván azért, mert fájt a szíve érte. Éjfélre járt bár az idő, amikor lefeküdtek, tovább álmodni a növényekről, az anyaföld csodálatos hajzatáról. Ah, milyen sületlenség az írótól! - fogjátok mondani nyájas olvasók. - Két kamaszt beszéltet a növényekről szép nápolyi estén, amibe belelocsog a tenger messziről. Hát igaz lehet ez? Hát nem a politikáról beszélhgettek? Nem azon törték a fejüket, hogy a velencei dogen most mit csinál? Két művelt ifjú, az egyik pláne nagy vagyonnal, hát nem akarnak ezek semmik lenni? Hát volt idő, mikor nem voltak a világon stréberek, „akarnok”-ok? Bolondság, fantázia! A növényekről beszélgettek, hahaha. Ha már legalább föl lett volna találva Gálocs és Verpelét híres növénye, amivel kiadta magából az anyaföld legbecsesebb gondolatát. A tulipánjait akár meg is tarthatja magának, ha akarja. Az író leteszi pennáját egy percre ilyenkor, s ő maga is kétkedve kérdezi: „Igaz lehet-e ez?” Esh, ha a krónika regéli!... Hess, együgyű skrupulusok,10 a realizmus apró incselkedő manói, takarodjatok ki a tintatartómból. Hadd menjek tovább a színes fonalon ... Reggel Marosini kelte föl Balduint. - Ébredj, barátom és öltözz föl. A hajó indul, nemsokára útra kell immár kelned. Az öszvér ott vár, mely a hajóig visz. Balduin megdörzsölte a szemét, s valóban hallotta kívülről az öszvér csengőjét. Hamar fölrángatta ruháit, megölelte barátját és kisietett. A tornácajtó előtt hét félszerszámozott öszvér várt; az egyik üres nyereggel, a másikon egy szép leány ült, de milyen szép, délceg, hajlékony termetének gyönyörű hattyúváll a folytatása, arcának a színe a legszebb rózsáé, hajának a színe a legfeketébb éjszakáé. Hát még a két szeme, ha nem volna lesütve, ha a két szempilla be nem árnyékolná. Balduin újra megdörzsölte a szemét s elragadtatva mintegy önfeledten kérdé: - Nem álmodom-e? - Nem, Balduin, legyen a tied, minthogy kívántad - szólalt meg Albertus reszketeg hangon. - Én? - Őt? Mit beszélsz? - dadogta a veronai ifjú zavartan. - Hát ki ő? Marosini egy szót se tudott kiejteni, szemeit elborították a könnyek. A vén kertész, ki a Balduin öszvérét tartotta, felelt helyette: - Ő a kis házikó rózsája. - És te őt nekem adod! - kiáltott föl Balduin lelkendezve. - Ezt a tündért! A paradicsomkertnek ezt az ékességét. Óh, bocsáss meg, Albertus! Vétkeztem barátságodban. De nem, nem! El nem fogadhatom tőled. Az igéző leányzó lesütött szemei megnyíltak most, ránézett Balduinra és rámosolygott. Ah, milyen mosoly volt az! A virágok nem tudnak így nevetni. - Hogyan, te nem akarnád őt? - kapott e szavakon mohón Albertus. - Nem veszem el tőled, ha a szívednek kedves. Nem követeltem volna tőled, ha tudom, hogy a kalitkában galamb van és nem rózsa. Én egy igazi rózsát hittem, Albertus. Sem én nem láttam őt soha, sem engem - arra esküszöm. - Ne esküdj, - szólalt meg az öszvér hátáról a leány, s hangja édesen csengett-bongott - mert én akárhányszor láttalak az ablakhasadékokon át. És újra rámosolygott. (Óh a nők! azok nem változtak meg, azok négyszáz év előtt éppen olyanok voltak, aminek ma.) - Balduin! - szólt a nápolyi jóbarát feddő szigorral. - Te föl akarod áldozni boldogságodat miattam. Látom a szemedből, hogy szereted Estét, de irántam való kíméletből megtagadod lelkedet. Én már átestem a lemondáson. Rettenetes huszonnégy óra volt ez, de már készen vagyok. Szívem megkeményedett, mint a kő. Csak bátran vidd magaddal. Balduin félrevonta barátját a tornác oszlopai mögé. - És ki ő voltaképpen? - Este egy génuai kereskedőnek a lánya, apja rám bízta őt még kis korában, halálos ágyán engem nevezve ki gyámjául. Itt rügyezett, növekedett a szemem előtt, mint egy rózsabimbó. Óvtam a napfénytől, a széltől, óvtam még magamtól is. Nemsokára betölti tizenhatodik évét, s akkor én terveztem őt leszakítani, de az isten másképp akarta. Hanem most már induljatok is, mert a hajóról elkéstek. - Nem, istenemre! nem fosztalak meg tőle. Nem viselném el a bánatot, hogy a szíved megszakadjon. Inkább én legyek tönkretéve, mert nem tagadom, hogy első pillantása is már nyilat vert a szívembe. - Az csak természetes - felelte Marosini. - S én még kevésbé tűrhetném sorsomat, szerencsétlennek tudva téged és a leányt. - Igaz! Megállj! Erre nem is gondoltunk - kiáltott föl élénken Balduin. - Pedig azon kellett volna kezdeni, hogy a leány döntsön vitánkban. - Este már döntött - mondá Albertus szomorúan. - Beszéltem vele tegnap. - És? - Ő el akar menni. - Mily boldogság! - tört ki a veronai ifjú s arcát az öröm fénye önté el. - Tehát menjünk! - Ne, még egy percig - szólt Albertus, s egy kis sípot fújt meg, mire megnyílt a mellékudvar kapuja s tizenkét szamarat vezettek elő, málhákkal megrakva. - Ez, barátom, az Este hozománya, ezt át kell adnom: e málhákban pénz, drágaságok, arany-, ezüstneműek vannak és értékes szövetek. Este gazdag leány, a leggazdagabb egész Nápolyban. - Óh Albertus, a te jóságod mindeneket fölülmúl. Erről valaha regényt fognak írni a költők. (Ez a fickó már akkor énrám gondolt.) Szégyenlem magamat, hogy mindezt elfogadom most. Marosini elhárító mozdulatot tett a kezével. - Te jobban megérdemled őt nálamnál, mert én tudtam, hogy gazdag, szerelmem tehát nem volt olyan tiszta, mint a tied, kinek sejtelme sem lehetett kincseiről. De isten veled, Balduin, isten veled, Este! Legyetek boldogok egymással! Balduin ezután hazautazott szép zsákmányával. A tizenkét szamár vitte utána a kin- t