Rakéta Regényújság, 1987. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-07 / 27. szám
--------------HHES-ffJ KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL HAMIS DIAGNÓZIS Egy ragyogó májusi reggelen Magda arra ébredt, hogy elveszett a hangja. Végigpróbált valamennyi házi gyógyszert, mézes teát ivott, inhalált, abbahagyta a cigarettázást. Teltek a napok, de a torka nem javult, régi hangja helyett rekedtes suttogás tört elő a szájából. Tahi ilyenkor a legvarázslatosabb. A jázmin és az olajfa történetesen együtt virágzott, a kerti asztal mellett egyszerre voltunk mámorosak a virágillattól és a vörösbortól. Nagy nehezen mégis sikerült rávennem Magdát, hogy utazzunk föl Pestre, s hallgassuk meg az orvos véleményét. Magda állandó orvosa egy öreg, fantáziátlan egészségügyi hivatalnok volt, akiben tökéletesen megbízott. Gyakran fordult hozzá mellkasi panaszaival, ilyenkor az öreg EKG-felvételt készíttetett róla. Ezúttal is. - Semmi rendellenesség - mutatott a szalagra. - Ha szorítást érez a mellében, igyék egyegy pohárka konyakot. Az öreg annyira a rutin rabja volt, hogy sem Magda alig hallható hangját nem vette figyelembe, sem kérését, hogy a torkát vizsgálja meg. Elbúcsúztunk a szenilisszimótól, és bekopogtattunk a gégészhez, aki egykettőre megvizsgálta a beteget, torokgyulladást állapított meg, orvosságokat írt föl, tanácsokat adott. Elmúlt egy hét vagy több is, a legcsekélyebb javulás sem mutatkozott. Magda erre kieszközölte, hogy világítsák át a mellkasát. Ezúttal volt eredmény, fekete pontot találtak a bal tüdőlebenyen, az aorta közelében. Magda ijedt kérdésére azt a magyarázatot adták, hogy a folt valószínűleg öregkori tébécé, esetleg egy hajdan lezajlott tüdőgyulladás maradványa, addig, amíg rétegfelvételt nem készítenek, semmi határozottat nem tudnak mondani. - És - hangzott a rekedt kérdés - mikor csinálják a rétegfölvételt? - Hétfőn ekkor és ekkor. - És akkor... Nem fejezte be a mondatot, a kórház előtt taxiba vágta magát, s egyenesen hozzám hajtatott a Berkenye utcába, vadul csöngetett, arcát eltorzította a rémület: - Rákom van... - suttogta, s erőtlenül roskadt a karomba. - Mit csinálunk? Legyünk öngyilkosok. Együtt, édeskéje, együtt! Ugye, nem hagysz meghalni egyedül? Nyunyó, ugye nem? Alig leltem szavamra. - Ki állapította meg? - összevissza hazudoznak, tudod, hogy ez a szokás. Senkinek sem mondják meg az igazat. Csókolgattam, ölelgettem, simogattam, minden igyekezetemmel iparkodtam megnyugtatni. Úgy bújt hozzám, mint védelmet kereső rémült madár. Leültettem a karosszékbe. Egy csomó üres szólam után rátértem a lényegre: - Édes Magda, minden úgy lesz, ahogy te akarod. De mondd el, mi történt. Türelmesen végighallgattam. Egy másodpercig sem hittem, hogy bajban van. Igyekeztem minél mindennapibb hangot megütni. - Amíg nem készülnek el a rétegfelvételek, fölösleges bármibe belefognunk. Addig nemcsak mi, de az orvosok sem tudnak semmi bizonyosat. Addig élvezzük az életet. A konyhából edénycsörömpölés hallatszott s egy-egy mármár hörgésszerű foszlány a dalból, amit félig dúdolt, félig énekelt. ... valami Béla ... ... Manuéla ... ... Manuéla ... A karosszéken ültem, az újságot olvastam. Hirtelen rohant be: - Kész az ebéd! - újságolta a küszöbről. De nem állt meg, hanem hozzám lépett, letérdelt a fotel elé, megtámaszkodott a két karfában, ahogy alulról fölfelé nézett rám, a szeme óriásinak látszott. - Ugye, nem hagysz el? - kérdezte, s a felelet után ölembe fúrta a fejét. Néhány pillanatig így maradtunk, a haját simogattam. Váratlanul egyenesedett ki, kezét nyújtotta, úgy vezetett a konyhába, s ültetett le, mint egy gyereket, megemelte a fedőt, az étel zamatos illata arcomba csapott. Magda diadalmas arccal leste a hatást. A gyuvecset ugyan Juliska főzte, de ő rendelte, mert tudta, hogy kedvenc fogásaim egyike. Jó étvággyal költöttük el az ebédet, Magda lepihent, de a lelkemre kötötte, hogy ekkor és ekkor ébresszem föl, mert sétálni akar. A Gugger-hegyről indultunk a Hármashatár-hegyre, onnan lefordultunk az Óbuda fölött haladó sétányra, s a Gugger-hegy lábánál fejeztük be a túrát. A hosszú úttól kitikkadtunk, pezsgőt bontottunk hát, olajbogyót ettünk hozzá aperitifnek, majd a vacsora következett, végül a tévé. A fotel elé széket tettem, hogy Magda pihentethesse a lábát. A szomszédos fotelből áthajoltam, hogy megcsókoljam a karját. Elhúzódott: - Ne ott! Majd itt. Itt még jó. A könyökhajlatát nyújtotta csókra. Később búsan jegyezte meg: „már itt sem jó”. De azért nem tiltakozott a csók ellen. A krimi előtt rámszólt: - Ne engedj elaludni! - súgta rekedtesen. Alig kezdődött meg a film, feje a mellére bukott. Először csak szólongattam, utóbb simogattam, végül rázogattam, minden eredmény nélkül. Sehogyan sem sikerült életet önteni belé. Átöleltem s az ágy felé kormányoztam, mikor kezdtem lehúzni róla a ruhát, fölébredt, s enyhe szemrehányással illetett: - Miért nem költöttél föl? Kértelek. - Próbáltam, nem ment. - Akkor legalább meséld el, miről szólt a film. Leültem az ágya szélére, a karját, az arcát simogattam, s valamit mondtam a filmből, míg a feje hátra nem hanyatlott, szeme le nem csukódott. Kimondhatatlanul szeretett élni, de nem volt ereje hozzá. Estéről estére elnyomta az álom, a televízió előtt, moziban, színházban ritkábban, koncerten soha. Hétfőn megcsinálták a rétegfölvételt, s megnyugtatták, hogy rákról szó sincs, gomba támadta meg a tüdejét. Fölszabadul