Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-05 / 1. szám
Amikor Arábiát a csúfosan elvesztett háborúk, a hosszas éhínségek és az alattvalók elkeseredett lázadásainak sokrendbeli csapásai érték, a hatalmas Harún al-Rasid, minden igazhívő kalifája - hazug tanácsosaitól nem tudván meg az igazságot - titokban elhagyta székvárosát, és elvegyült a nép között hogy saját szemével győződjék meg a bajok forrásairól. Az Ezeregyéjszaka meséinek egyik rövid története ez, az utódok okulására. Mikor az éj sötét sátorával beborította a sivatagot és a sakálok rákezdtek esti dalukra, Seherezád - szokása szerint - barátai körében kiült palotája erkélyére és így szólt: - Tegnap elmeséltem, hogyan tört ki és szökött meg a nagy Harún al-Rasid a bélpoklosok kórházából. Hallgatói szótlanul bólintottak s a végtelen égbolt csillagaiként ragyogó szemébe néztek, ő pedig mesélni kezdett: - A szultán száguldva menekült, mint a vihar s mint egy őrült rontott be a pályaudvarra. A vonat már ott állt a peronon, de az ajtóban egy ember állta el útját. - Kérem a jegyet! Rasid rámeredt, mert nem értette a kérést. - Jegyet? Minek? Ember, könyörgök, mondd meg, mi az? Mondd hát! - dadogta, és rimánkodva akarta átölelni, de az ököllel mellbe vágta, hogy tántorogva esett a falnak. - Pasol von, részeg disznó, vagy csendőrt hívok! A kalifa tanácstalanul húzódott vissza, szemét ellepte a könny, de a kínzó talány annyira feszegette az agyát, hogy így suttogott magában: - Ó, Allah, mily nehéz is az élet iskolája! Majd kissé lecsillapodva félénken kérdezősködött az emberektől, hogy a kapus miért követel tőle jegyet? És mit jelent az, hogy jegy? Úgy néztek rá, mint egy őrültre s kinevették, de végül egy jótét lélek hosszú embersorra mutatott, akik keskeny ablakok felé nyomakodtak, és szelíden szólt: WLADYSLAW REYMONT Harún al-Rasid a nép között - Ott árusítják a jegyet! Rasid lázasan furakodott a sorba, de oldalvást állt egy kékburnuszos magas férfi, és fenyegetően rákiáltott: - Hová mászol? - s fölényes mozdulattal lökte a terem közepére. Rasid megállt, mintha villám sújtotta volna, de szerencséjére egy fiatal egyiptomi férfi lépett hozzá, akinek dús, göndör hajtincsei két füle mellett lógtak lefelé, s halkan suttogta: - Megveszem én a jegyet, a nagyságos úr csak adja ide a pénzt, rögtön hozom. Én nem félek attól a paraszttól! - mutatott óvatosan a kékhumuszosra. - Megmentem! - áradozott Rasid, és egy csomó aranypénzt nyomott az egyiptomi markába. - Első osztály a nagyságos földesúrnak, látom én, kivel van dolgom ... S kis idő múlva a szultán érdeklődve nézegette a jegyet, az egyiptomi pedig anélkül, hogy a visszajáró pénzt átadta volna, alázatosan hajlongva ömlengett: - Szerencsés utat, méltóságos gróf úr! - Allah fizessen meg - sóhajtotta Rasid, és bizonnyal a szívéhez is szorította volna, sőt valami könnyítést is ígért volna az összes egyiptomiaknak, de egy újabb emberhullám magával ragadta, tehát csak magában sóhajtotta : - Valóban nem csekély fáradságot vállaltam alattvalóim boldogításáért. Végre bent volt a pullmannkocsiban, újságpapírba göngyölt szerény poggyászát letette a díványra, s megállt az ablakban. Csodálkozott s tele volt nyugtalansággal, mert a peronon nagy tömeg hömpölygött s egymás hegyén-hátán kapaszkodott a vonatra. A csarnok üvegteteje alatt zúgó zsivaj gomolygott, mintha a tenger harsogott volna, az emberek rohammal foglalták el a vasúti kocsikat, de ő ebben a hömpölygő, szürke tömegben hiába keresett legalább egyetlen oltalmazó egyenruhát! Hiszen ismerte hűséges alatt