Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-05 / 1. szám
valóit, tudta, hogy a testőrség fehér köpenyt visel, a könnyűlovasságnak aranyzsinóron függő nagarkája van, hogy a tábornokok nadrágját pedig széles vörös sáv díszíti; tudta, hány gombja van a közlegénynek, milyen hímzés ékesíti a miniszterek egyenruháját, milyen színű a szolganép ruhája és mindenki másé, akik körülveszik - mert hát mindezt nem csekély fáradsággal ő maga szabta meg u házaiban, és szigorúan ellenőrizte. De hát mi ez a tömeg! - töprengett lázasan. - Ezek lennének az én hűséges alattvalóim? Az én népem? Ez a nyomorúságos szürke csorda az én népem? Most már értem a zavargások és lázadások forrásait - suttogta, s elmaradhatatlan noteszét előkeresve, gyorsan feljegyezte: „U házban elrendelni, hogy mindenki érdemeinek és rangjának megfelelő egyenruhát viseljen! Az egyenruhák színét és nemét hűséges szenátusom határozza meg!” Megkönnyebbülten lélegzett fel, s szívét a jó cselekedet isteni öröme töltötte el. „Ez majd biztosítja a társadalmi rendet! Az egyenruha nélküli ember olyan, mint a névtelen ember, vagyis nulla! Az elégedetleneket majd elő lehet léptetni, s a rangokra kirótt csekély adóból a kincstárnak is lesz bizonyos haszna” - gondolta a megszámlálhatatlan tömegek sorsa fölötti buzgó gondoskodás atyai érzésével, s bizonyára ismét valami örök érvényű feljegyzés került volna a noteszébe, de a folyosón rengeteg óriási bőrönd, kosár, dunyha, batyu, kalitka madarastul, egy pompás gramofon, öblös teáskannák, csecsemők, nevelőnők, egy sárga nyersselyemben és fehér fátylakban pompázó kövér, vörös asszonyság zúdult egyenesen a nyakába, végül a tiszteletre méltó férj lépkedett, sapkáján csillaggal s szépen kivirított, hivatalos ábrázattal. Mindez az ő fülkéjébe tört be, s elárasztotta, mint a vihar. - Allahra, ez kétségtelenül valamelyik főtisztviselőt! suttogta magában Rasid, a férfi rendkívüli tekintélyétől bátorságát veszítve, de nem volt ideje tűnődni, mert a pályaudvaron mint a hangyaboly, s a minden harsant a zene, a nép nyüzsgött, mint a hangyaboly s a minden irányba vergődő tömeg között buzgón munkálkodott a kancsuka és puskatus, úgy, hogy minduntalan embertelen üvöltés hallatszott, és meg-megvillant egy-egy véres arc. - Mi történt? Miért verik őket? - érdeklődött Rasid mindenfelé. - Helyet csinálnak a katonaságnak!- felelte egy utas föníciai nyelven. S valóban csakhamar feltűntek a zárt sorok, s csillogó szuronyerdő alatt meneteltek keményen, hogy a föld is nyögött bele, a zene szólt, sarkak verték az ütemet, de az arcok mind komorak, szomorúak voltak, a tömegben pedig egyszerre rémült csend támadt, csak itt-ott hallatszott felcsukló sírás. - Vágóhídra viszik őket! - suttogta valaki. - Mennek a hitetlenek ellen! Győzelemre! Győzelemre! - kiáltotta Rasid lelkesen. - Győznek ám a fegyvertelenekkel szemben! Ismerjük mi az ő győzelmeiket! A szultán kedveszegetten húzódott félre, s amint a katonaság elvonult az utolsó kocsikba, gyorsan feljegyezte noteszébe: „A főníciaikat megfosztom az egyenruha-viselés kegyétől, a Kalifátus ellenségei.” A vonat elindult, de hirtelen megállt, a kocsikban futkosni kezdtek bizonyos személyek, s gondosan átvizsgáltak mindent. Hátha engem keresnek? - gondolta Rasid, s gyorsan behúzódott a fülkébe, de ott minden hely tele volt poggyásszal, s mikor szerényen megjegyezte, hogy ő is ebben a fülkében utazik, a tiszteletre méltó férfiú rákiáltott arabul: - Ti kto takoj? Ubirajszja k 'csórt u? S mielőtt ajánlhatta volna magát, már ki is röpült a folyosóra, utána a poggyásza, s az ajtó becsapódott. Hiába könyörgött és mutogatta a jegyét meg az útlevelét, hogy ő is igazhívő arab, a tiszteletre méltó férfiú hajthatatlan maradt, s csak az ajtón át kiáltotta: - A ja csinovnyik, mnie nada po sluzsbje! . Rasid szomorúan sóhajtott fel, s noteszébe bejegyezte: „Rendeletet kiadni, hogy a vonatokban a polgári utasoknak is biztosítsanak némi helyet.” A vonat végre elindult s rohant az esőtől ázott, szomorú, végtelen mezőkön, melyek tele voltak ázott fákkal, sáros utakkal és nyomorúságos, földhöz ragadt alacsony kunyhókkal. Harún al-Rasid nézett, sóhajtozott, s minduntalan notesze után nyúlt, de nem tudta, mit jegyezzen fel, untatta ez a táj, fájtak a tegnap annyira megpróbált csontjai, s az ablaküveget egyhangúan verdeső eső annyira elálmosította, hogy egy csendes, meleg zug után vágyott. A szomszéd fülkében, füstfelhőkben néhány katonatiszt ült, s nekivetkőzve kártyáztak, közben pedig nagyokat ittak. - Mit akarsz? Psolf - förmedtek rá, amint kinyitotta az ajtót, úgyhogy gyorsan visszahúzódott, s most már óvatosan, lábujjhegyen lesett be a következő fülkébe. Egy kövér úr ült ott, hivatali sapkában, meg egy hölgy két gyermekkel, végül egy szőke hajú, szeplős leányzó. Alig helyezkedett el, ellenséges pillantások nyilaztak feléje, de mikor helyén meghúzódva, arabul szólalt meg, zavartalanul folytatták a megkezdett beszélgetést. A sapkás úr szeszrágta, rekedtes hangon panaszkodott. - Én, az igaz hitű arab ember, én, a csinovnyik, hűségesen szolgáltam a szultánt, és most mit kaptam érte? Útilaput! A föníciaiak feljelentettek, 4 BAKOVA