Rakéta Regényújság, 1990. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

- Bontogatják. De áru még van. - És még? - Láttuk a Bastille-t. - És még? Egy hét azért je­lentős idő... A Louvre-ban nem jártak? - Volt, aki járt, de, magunk közt szólva, volt, aki csak az üz­leteket bújta. - Egy álló hétig? - Hagyja már ezt a hetet, mit lovagol rajta? Purgány hivatalos színezetet adott a hangjának. - Mint ahogy a szaksajtóból is értesülhettünk róla, a tudo­mányos konferencia szeptem­ber tizedikétől tizenhatodikéig tartott. A Murávétuki küldött­sége szeptember tizenötödikén este érkezett meg Párizsba. Az iránt érdeklődöm, hogyan s mi­vel töltötte el a csoport a ren­delkezésére álló szabad hetet. Az igazgatóhelyettes rátette a tenyerét a mikrofonra, de Purgány gyöngéden ugyan, de elhúzta előle. Erre az igazgató­­helyettes elfordult. Majdnem háttal. Purgány utánaigazodott. - Erre nem válaszolok. Nem mi tehetünk róla, hogy az uta­zási iroda elszervezte a dolgot. - Érdemes egy negyventagú küldöttségnek egy tudományos konferencia záróülésére kiutaz­ni? - Értse meg, nem rajtunk múlott. - És intett, hogy ez ug­rik. Purgány rábólintott. - Mennyibe került az út? - Sokba. De amikor hazánk tudományos hírnevének öreg­bítéséről van szó, akkor nem ri­adhatunk vissza az áldozatok­tól. Purgány helyeslőleg bóloga­tott. - Csak az a kár, hogy nem sikerült a tervezett előadásokat megtartani. - Itt hozzuk magunkkal a kongresszus teljes anyagát. Le fogjuk fordíttatni, és tanulmá­nyozni fogjuk. Ugyanígy mi is otthagytuk a névjegyünket, és azt meg ők fogják hasznosítani. Purgány a saját szája elé for­dította a mikrofont. Keményen. - Ehhez a postán is lebonyo­lítható dologhoz képest nem találja túlzottnak negyven fő utaztatását és egyhetes pári­­zsolását? Az igazgatóhelyettes most már látta a helyzetét, sőt azt is, hogy vele így még nem beszél­tek, mióta igazgatóhelyettes. Ez felháborította. Ettől fogva meg volt róla győződve, hogy az igazság az ő oldalán áll. Őt most sértegetik. - Na, ide figyeljen! Sztorní­rozzuk ezt az egész dumát, jó?! Ki küldte magát ide, és hogy mer így beszélni velem? Tudja, kik vettek részt ezen az úton? Becsületes dolgozók, akik még soha nem látták Párizst. Becsü­letes, megbízható, dolgos, munkás emberek, az intézet elitje, akik megszolgálták ezt az utazást. Vegye ki a kazettát, és adja ide. Purgány csak azért is a saját szája elé fordította a mikrofont. - Budapesten vagyunk, ked­ves hallgatóim, 1979-et írtunk. Ez a Ferihegyi repülőtér. - Gondom lesz magára! Ki maga? - Már bemutatkoztam. A Magyar Rádió munkatársa vagyok. - Nem sokáig! - vágta rá az igazgatóhelyettes. Később, egy jó óra múlva, amikor a megtelt szalagokkal - másféle riportokat is megcsi­nált magának, ha már itt volt, kis színeseket, hangképeket - kiballagott a parkolóba, a ko­csijához, megdöbbenve ta­pasztalta, hogy a bal hátsója le van eresztve. Első pillantásra defektnek vélte, de amikor kö­zelebb hajolt hozzá, látta, hogy a szelep van kihúzva. Még el se morogta esedékes vaskos ká­romkodását, még le se csúsz­tatta a válláról a nehéz magne­tofont, valahonnan a háta mö­gül vagy egy közeli kocsiból előkerült a sörtehajú, gömbfe­­jű. Lassan közeledett, kicsit himbálózó járással. Purgány gyorsan összerakta a történe­tet: az interjú után egyszer ki­jött kazettáért. Már akkor úgy érezte, valaki követi. Nem ez, ezt felismerte volna, hanem va­laki más. - Baj van? Segíthetek? - Most én mondom, hogy menj innen, de gyorsan! - Mióta tegezzük egymást? Add ide szépen azt a kazettát - Ezek gengsztermódszerek. - Mondhatsz, amit akarsz, nekem a kazetta kell. Közelebb nyomakodott. Leg­alább tizenöt-húsz kilóval ne­hezebb volt, mint Purgány. Rálé­pett a lábára. És még egy tapo­só mozdulatot is tett, ahogyan egy földre dobott csikket nyom el az ember a cipője orra meg­­csavarintásával. Purgány azon­ban nem volt se gyenge, se gyáva. Évekig cselgáncsozott, és még most is le-lejárt, mert szerette a mozgást. Úgy tett, mintha észre sem venné a ta­posást, lecsúsztatta a magne­tofont a válláról a kocsija mo­torházára, aztán elmosolyo­dott. A mosolytól a gömbfejű kicsit megzavarodott. Purgány még ezzel a mosolygással, mintha ez vezérelné a mozdu­latát, megfogta a férfi orrát. Két félig ökölbe szorított ujja közé, a behajlítástól megkemé­nyedő ízületek közé csíptette, és erősen megcsavarta. A gömbfejű felüvöltött, és azonnal ütésre emelte a karját, és ütött is. Persze csak a leve­gőt találta el. Ettől még dühö­sebb lett, és rá akarta vetni ma­gát Purgányra, aki éppen erre várt: a behemót saját lendüle­tét kihasználva, szinte szaksze­rűen megdobta. Maga is ha­nyatt vágódott, de a bal lábát a far pofa hasába támasztotta, és rúgott is egyet rajta, két kar­jával pedig megrántotta a za­kójánál fogva. Átrepült a feje fölött, fejjel bele egy éppen farral kiálló kocsiba. A jobb karján átment a hátsó kerék. Ott maradt véresen a kocsi alatt. Purgány feltápászkodott, és csak nézte. A kocsiból kiugrott a vezető, meg a nő is a hátsó ülésről. Purgány a lábujját moz­gatta. Érezte, hogy legalábbis véraláfutásos, és hogy ez most sokat számít. (Később kiderül: semmit se számított.) Más semmi nem látszott mellette szólni. Érezte, hogy most vala­mi olyasmi történt vele, ami az egész életét meghatározza. Nem értett semmit. Magát sem értette. Azt sem tudta, helye­sen tette-e, amit tett, csak azt érezte, hogy most valami olyasmi következett be, aminek nem lett volna szabad bekövet­keznie. Mintha valahogy kívülre ( baktta)

Next