Rakéta Regényújság, 1990. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
- Bontogatják. De áru még van. - És még? - Láttuk a Bastille-t. - És még? Egy hét azért jelentős idő... A Louvre-ban nem jártak? - Volt, aki járt, de, magunk közt szólva, volt, aki csak az üzleteket bújta. - Egy álló hétig? - Hagyja már ezt a hetet, mit lovagol rajta? Purgány hivatalos színezetet adott a hangjának. - Mint ahogy a szaksajtóból is értesülhettünk róla, a tudományos konferencia szeptember tizedikétől tizenhatodikéig tartott. A Murávétuki küldöttsége szeptember tizenötödikén este érkezett meg Párizsba. Az iránt érdeklődöm, hogyan s mivel töltötte el a csoport a rendelkezésére álló szabad hetet. Az igazgatóhelyettes rátette a tenyerét a mikrofonra, de Purgány gyöngéden ugyan, de elhúzta előle. Erre az igazgatóhelyettes elfordult. Majdnem háttal. Purgány utánaigazodott. - Erre nem válaszolok. Nem mi tehetünk róla, hogy az utazási iroda elszervezte a dolgot. - Érdemes egy negyventagú küldöttségnek egy tudományos konferencia záróülésére kiutazni? - Értse meg, nem rajtunk múlott. - És intett, hogy ez ugrik. Purgány rábólintott. - Mennyibe került az út? - Sokba. De amikor hazánk tudományos hírnevének öregbítéséről van szó, akkor nem riadhatunk vissza az áldozatoktól. Purgány helyeslőleg bólogatott. - Csak az a kár, hogy nem sikerült a tervezett előadásokat megtartani. - Itt hozzuk magunkkal a kongresszus teljes anyagát. Le fogjuk fordíttatni, és tanulmányozni fogjuk. Ugyanígy mi is otthagytuk a névjegyünket, és azt meg ők fogják hasznosítani. Purgány a saját szája elé fordította a mikrofont. Keményen. - Ehhez a postán is lebonyolítható dologhoz képest nem találja túlzottnak negyven fő utaztatását és egyhetes párizsolását? Az igazgatóhelyettes most már látta a helyzetét, sőt azt is, hogy vele így még nem beszéltek, mióta igazgatóhelyettes. Ez felháborította. Ettől fogva meg volt róla győződve, hogy az igazság az ő oldalán áll. Őt most sértegetik. - Na, ide figyeljen! Sztornírozzuk ezt az egész dumát, jó?! Ki küldte magát ide, és hogy mer így beszélni velem? Tudja, kik vettek részt ezen az úton? Becsületes dolgozók, akik még soha nem látták Párizst. Becsületes, megbízható, dolgos, munkás emberek, az intézet elitje, akik megszolgálták ezt az utazást. Vegye ki a kazettát, és adja ide. Purgány csak azért is a saját szája elé fordította a mikrofont. - Budapesten vagyunk, kedves hallgatóim, 1979-et írtunk. Ez a Ferihegyi repülőtér. - Gondom lesz magára! Ki maga? - Már bemutatkoztam. A Magyar Rádió munkatársa vagyok. - Nem sokáig! - vágta rá az igazgatóhelyettes. Később, egy jó óra múlva, amikor a megtelt szalagokkal - másféle riportokat is megcsinált magának, ha már itt volt, kis színeseket, hangképeket - kiballagott a parkolóba, a kocsijához, megdöbbenve tapasztalta, hogy a bal hátsója le van eresztve. Első pillantásra defektnek vélte, de amikor közelebb hajolt hozzá, látta, hogy a szelep van kihúzva. Még el se morogta esedékes vaskos káromkodását, még le se csúsztatta a válláról a nehéz magnetofont, valahonnan a háta mögül vagy egy közeli kocsiból előkerült a sörtehajú, gömbfejű. Lassan közeledett, kicsit himbálózó járással. Purgány gyorsan összerakta a történetet: az interjú után egyszer kijött kazettáért. Már akkor úgy érezte, valaki követi. Nem ez, ezt felismerte volna, hanem valaki más. - Baj van? Segíthetek? - Most én mondom, hogy menj innen, de gyorsan! - Mióta tegezzük egymást? Add ide szépen azt a kazettát - Ezek gengsztermódszerek. - Mondhatsz, amit akarsz, nekem a kazetta kell. Közelebb nyomakodott. Legalább tizenöt-húsz kilóval nehezebb volt, mint Purgány. Rálépett a lábára. És még egy taposó mozdulatot is tett, ahogyan egy földre dobott csikket nyom el az ember a cipője orra megcsavarintásával. Purgány azonban nem volt se gyenge, se gyáva. Évekig cselgáncsozott, és még most is le-lejárt, mert szerette a mozgást. Úgy tett, mintha észre sem venné a taposást, lecsúsztatta a magnetofont a válláról a kocsija motorházára, aztán elmosolyodott. A mosolytól a gömbfejű kicsit megzavarodott. Purgány még ezzel a mosolygással, mintha ez vezérelné a mozdulatát, megfogta a férfi orrát. Két félig ökölbe szorított ujja közé, a behajlítástól megkeményedő ízületek közé csíptette, és erősen megcsavarta. A gömbfejű felüvöltött, és azonnal ütésre emelte a karját, és ütött is. Persze csak a levegőt találta el. Ettől még dühösebb lett, és rá akarta vetni magát Purgányra, aki éppen erre várt: a behemót saját lendületét kihasználva, szinte szakszerűen megdobta. Maga is hanyatt vágódott, de a bal lábát a far pofa hasába támasztotta, és rúgott is egyet rajta, két karjával pedig megrántotta a zakójánál fogva. Átrepült a feje fölött, fejjel bele egy éppen farral kiálló kocsiba. A jobb karján átment a hátsó kerék. Ott maradt véresen a kocsi alatt. Purgány feltápászkodott, és csak nézte. A kocsiból kiugrott a vezető, meg a nő is a hátsó ülésről. Purgány a lábujját mozgatta. Érezte, hogy legalábbis véraláfutásos, és hogy ez most sokat számít. (Később kiderül: semmit se számított.) Más semmi nem látszott mellette szólni. Érezte, hogy most valami olyasmi történt vele, ami az egész életét meghatározza. Nem értett semmit. Magát sem értette. Azt sem tudta, helyesen tette-e, amit tett, csak azt érezte, hogy most valami olyasmi következett be, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Mintha valahogy kívülre ( baktta)