Rakéta Regényújság, 1991. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1991-01-08 / 1. szám
Péntek, 1294-től egészen késő estig - Hát most jön vagy nem jön ez a pasas - pattan fel Ambrus és Károly szinte pillanatonként a Giardini Publici előtt várakozva, s le nem veszik szemüket a vaporetto-kikötőről, nehogy esetleg elkerüljék egymást Harryval. - Mégis disznóság, hogy így visszaél hármunk idejével! - mondja Károly igen feszülten, de halkan. - Úgy van, ahogy te mondtad, Laura, ő akkor jön Velencébe, amikor akar, s ezért fogalma sincs arról, mennyit ér nekünk itt tizenöt perc. Már tizenöt percet késik. S nemcsak azt nem tudja, hogy mennyit ér ez az idő, hanem azt se, hogy mibe került nekünk. Hány nappal és éjszaka, uramisten, mennyi szervezés és izgalom, amíg az útlevél, a szabadság, a valuta összejött. Tényleg. Próbáljuk átszámolni. Mennyi nekünk magyar időben ez a tizenöt perc? Két hónap? Három? Laurát roppant idegesíti a két fiú türelmetlensége. Ő is utál várakozni. A várakozás mindig - most is - felidézi benne azokat a kínos órákat, amelyeket egy elhagyatott és nem túl barátságos másodosztályú étteremben töltött egy osztályon aluli újságíróra várakozva, aki részben csakugyan nem tudta előre, hogy mikor fog elszabadulhatni a szerkesztőségből, részben pedig ennek ürügyén megengedte magának, hogy mindenféle programokat bonyolítson le, amíg Laura akár záróráig is hiába várta őt. Ez a fiú volt a nagy szerelme, az első, az igazi, közvetlenül Károly előtt. Károlyhoz nem fűzte ilyen szenvedély, de éppen ezért ment hozzá. Nem bírt volna akkor már elviselni egyetlen órát sem a feltét nélküli keretek fölött, az üveg sör fölött, a néhanapján, végső elkeseredésben, vigaszul rendelt máglyarakás vagy gundelpalacsinta fölött. Károly mellett aztán hűvösen és értetlenkedve kezdte olvasni az újságíró cikkeit, ha nagy ritkán beléjük botlott az újságban, s fogalma sem volt, hogy miért találta a sablonos, szürke fordulatokat annak idején oly tehetségesnek. De máig semmi sem gyötri meg jobban, mint a várakozás. Éppen ezért mély megvetést vált ki belőle Ambrus és Károly nyafogása, ahogyan a nagybeteg is megvetheti azt, aki a náthájára panaszkodik. - Miért nézel rám ilyen ellenségesen? - kérdi Laurától Ambrus, tenyerét Laura hátához érintve, mint tegnap. S Laurát újra felkavarja ez a mozdulat. Sokáig érzi Ambrus tenyerének érintését a hátán. - Ellenségesen? Ugyan, dehogy. - Nem én tehetek róla, hogy Harry barátunk késik - magyarázkodik Ambrus, ezzel beismerve, hogy neki a legfontosabb közülük Harry társasága. - Hát ne várjuk meg! Majd bent találkozunk a kiállításon - indítványozza józanul Laura. - Lehet, hogy előbb érkezett, és már bent is van, mi meg csak itt ücsörgünk és veszekszünk. - Nem lehet. Nem tehetjük meg. Nagyon nagy udvariatlanság - veti el Laura javaslatát Károly és Ambrus egyöntetűen. - Ennyit késni is nagy udvariatlanság - szögezi le szenvtelen hangon Laura. - Éppen te mondtad - száll vele vitába Károly hogy Harrynak mások a fogalmai egy turistaút lebonyolításáról, mint nekünk. Ő nyilván nem érzi akkora udvariatlanságnak. Ambrus gyűrögeti a száját, Károly dudorászik. - Ne dudorássz! - szól rá Ambrus. - Te meg ne nyögjél itt a fülembe - vág vissza Károly. Laura felkacag: - Ide figyeljetek! Ha azt vettük volna programba, hogy itt üldögélünk egy kicsit a tengerparton, és nézelődünk, most ülnénk itt áhítatosan és nézelődnénk. Hát fogjuk fel úgy a dolgot. Legalább te, Ambrus. Lezserebbnek gondoltalak. Ambrus megütközik Laura értelmes, elfogulatlan kritikáján, nem túl gyakran esett meg vele, hogy valakinek a szavaira ilyen önkéntelenül, megadóan azt gondolta volna: igaz. - Rám pirítottál - mondja Laurának, anélkül, hogy ránézne. A tenger felé néz. Hirtelen Laurára kapja a szemét, apró, cinkos fintorral. Laurát is meglepi Ambrus, azzal, hogy kapitulált. Arra számított, hogy Ambrus majd valami újabb szónoklatban fogja szétmarcangolni az ő megalkuvó és gerinctelen és kispolgári megjegyzését. így történik aztán, hogy mindketten egyszerre gondolják, mennyire nem ismerték a másikat eddig. S mindketten jól kezdik érezni magukat a parton. Csak Károly dobos tenyerébe hajtott homlokán, a dúdolást abbahagyta. És végre feltűnik Harry, sokkoló hatású kockás öltönyében és tegnap is viselt bőrszalagjával a fején. Zavar nélkül, derűsen közeledik feléjük. Legelébb Ambrust üdvözli, aztán Károlyt, végül Laurát. Harry elnézésünket kéri a késésért, de valami olyan fölséges ebédet evett végig, hogy örök kár lett volna sietni vele. Ezek a pastasciutták mintha egyenesen borivás céljából volnának kitervelve, a borivás viszont köztudomásúlag lassú mesterség. Ez egyébként egy kitűnő étterem, ahol Harry volt, és feltétlenül el kell őt kísérnünk oda legközelebb - kezdi meg Ambrus működését mint tolmács. Harry láthatólag nem vár semmiféle feloldozást, tökéletesen megnyugtatja Károly zavart vigyora, sejtelme sincs, hogy milyen gyűlölettel várták őt még az előbb. Fesztelenül megindul a bejárat felé, Ambrussal a nyomában. Károly és Laura lenyelik szemrehányásaikat, tudomásul veszik, hogy az ügy ezzel el lett intézve, és követik ők is a két fiút. Most Ambrus beszél, mire Harry megáll, nyakát tekergetve vakarja a tarkóját a haja alatt, végül Károlyhoz és Laurához fordul, akik beérték őket. Ambrus fordít: - Harry azt kérdezi tőletek . .. Nem jó, előbb azt kell elmondanom, hogy én a közismerten tapintatos modorommal közöltem vele, hogy tegnap óta tűnődöm, mire emlékeztet engem az ő bőrdísze, és most végre rájöttem. Arra em ÁCS MARGIT Beavatás BAKUVÁR !