Rakéta Regényújság, 1991. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1991-01-08 / 1. szám

Péntek, 1294-től egészen késő estig - Hát most jön vagy nem jön ez a pasas - pattan fel Ambrus és Károly szinte pillanatonként a Giardini Publici előtt várakoz­va, s le nem veszik szemüket a vaporetto-kikötőről, nehogy esetleg elkerüljék egymást Harryval. - Mégis disznóság, hogy így visszaél hármunk idejével! - mondja Károly igen feszülten, de halkan. - Úgy van, ahogy te mondtad, Laura, ő akkor jön Velencébe, amikor akar, s ezért fogalma sincs arról, mennyit ér nekünk itt tizenöt perc. Már ti­zenöt percet késik. S nemcsak azt nem tudja, hogy mennyit ér ez az idő, hanem azt se, hogy mibe került nekünk. Hány nap­pal és éjszaka, uramisten, mennyi szervezés és izgalom, amíg az útlevél, a szabadság, a valuta összejött. Tényleg. Pró­báljuk átszámolni. Mennyi ne­künk magyar időben ez a tizen­öt perc? Két hónap? Három? Laurát roppant idegesíti a két fiú türelmetlensége. Ő is utál várakozni. A várakozás mindig - most is - felidézi ben­ne azokat a kínos órákat, ame­lyeket egy elhagyatott és nem túl barátságos másodosztályú étteremben töltött egy osztá­lyon aluli újságíróra várakozva, aki részben csakugyan nem tudta előre, hogy mikor fog el­szabadulhatni a szerkesztőség­ből, részben pedig ennek ürü­gyén megengedte magának, hogy mindenféle programokat bonyolítson le, amíg Laura akár záróráig is hiába várta őt. Ez a fiú volt a nagy szerelme, az el­ső, az igazi, közvetlenül Károly előtt. Károlyhoz nem fűzte ilyen szenvedély, de éppen ezért ment hozzá. Nem bírt vol­na akkor már elviselni egyetlen órát sem a feltét nélküli kere­tek fölött, az üveg sör fölött, a néhanapján, végső elkesere­désben, vigaszul rendelt mág­lyarakás vagy gundelpalacsinta fölött. Károly mellett aztán hű­vösen és értetlenkedve kezdte olvasni az újságíró cikkeit, ha nagy ritkán beléjük botlott az újságban, s fogalma sem volt, hogy miért találta a sablonos, szürke fordulatokat annak ide­jén oly tehetségesnek. De máig semmi sem gyötri meg jobban, mint a várakozás. Éppen ezért mély megvetést vált ki belőle Ambrus és Károly nyafogása, ahogyan a nagybeteg is meg­vetheti azt, aki a náthájára pa­naszkodik. - Miért nézel rám ilyen el­lenségesen? - kérdi Laurától Ambrus, tenyerét Laura hátá­hoz érintve, mint tegnap. S La­urát újra felkavarja ez a mozdu­lat. Sokáig érzi Ambrus tenye­rének érintését a hátán. - Ellenségesen? Ugyan, de­hogy. - Nem én tehetek róla, hogy Harry barátunk késik - magya­rázkodik Ambrus, ezzel beis­merve, hogy neki a legfonto­sabb közülük Harry társasága. - Hát ne várjuk meg! Majd bent találkozunk a kiállításon - indítványozza józanul Laura. - Lehet, hogy előbb érkezett, és már bent is van, mi meg csak itt ücsörgünk és veszekszünk. - Nem lehet. Nem tehetjük meg. Nagyon nagy udvariatlan­ság - veti el Laura javaslatát Károly és Ambrus egyöntetű­en. - Ennyit késni is nagy udva­riatlanság - szögezi le szenvte­len hangon Laura. - Éppen te mondtad - száll vele vitába Károly hogy Harrynak mások a fogalmai egy turistaút lebonyolításáról, mint nekünk. Ő nyilván nem ér­zi akkora udvariatlanságnak. Ambrus gyűrögeti a száját, Károly dudorászik. - Ne dudorássz! - szól rá Ambrus. - Te meg ne nyögjél itt a fü­lembe - vág vissza Károly. Lau­ra felkacag: - Ide figyeljetek! Ha azt vet­tük volna programba, hogy itt üldögélünk egy kicsit a tenger­parton, és nézelődünk, most ül­nénk itt áhítatosan és nézelőd­nénk. Hát fogjuk fel úgy a dol­got. Legalább te, Ambrus. Le­­zserebbnek gondoltalak. Ambrus megütközik Laura értelmes, elfogulatlan kritiká­ján, nem túl gyakran esett meg vele, hogy valakinek a szavaira ilyen önkéntelenül, megadóan azt gondolta volna: igaz. - Rám pirítottál - mondja Laurának, anélkül, hogy ránéz­ne. A tenger felé néz. Hirtelen Laurára kapja a szemét, apró, cinkos fintorral. Laurát is meg­lepi Ambrus, azzal, hogy kapi­tulált. Arra számított, hogy Ambrus majd valami újabb szónoklatban fogja szétmar­cangolni az ő megalkuvó és ge­rinctelen és kispolgári meg­jegyzését. így történik aztán, hogy mindketten egyszerre gondolják, mennyire nem is­merték a másikat eddig. S mindketten jól kezdik érezni magukat a parton. Csak Károly dobos tenyerébe hajtott homlo­kán, a dúdolást abbahagyta. És végre feltűnik Harry, sokkoló hatású kockás öltönyében és tegnap is viselt bőrszalagjával a fején. Zavar nélkül, derűsen közeledik feléjük. Legelébb Ambrust üdvözli, aztán Károlyt, végül Laurát.­­ Harry elnézésünket kéri a késésért, de valami olyan fölsé­­ges ebédet evett végig, hogy örök kár lett volna sietni vele. Ezek a pastasciutták mintha egyenesen borivás céljából vol­nának kitervelve, a borivás vi­szont köztudomásúlag lassú mesterség. Ez egyébként egy kitűnő étterem, ahol Harry volt, és feltétlenül el kell őt kísér­nünk oda legközelebb - kezdi meg Ambrus működését mint tolmács. Harry láthatólag nem vár semmiféle feloldozást, tö­kéletesen megnyugtatja Károly zavart vigyora, sejtelme sincs, hogy milyen gyűlölettel várták őt még az előbb. Fesztelenül megindul a bejárat felé, Amb­russal a nyomában. Károly és Laura lenyelik szemrehányásai­kat, tudomásul veszik, hogy az ügy ezzel el lett intézve, és kö­vetik ők is a két fiút. Most Ambrus beszél, mire Harry megáll, nyakát tekerget­ve vakarja a tarkóját a haja alatt, végül Károlyhoz és Laurá­hoz fordul, akik beérték őket. Ambrus fordít: - Harry azt kérdezi tőle­tek . .. Nem jó, előbb azt kell elmondanom, hogy én a közis­merten tapintatos modorom­mal közöltem vele, hogy teg­nap óta tűnődöm, mire emlé­keztet engem az ő bőrdísze, és most végre rájöttem. Arra em­ ÁCS MARGIT Beavatás­ ­ BAKUVÁ­R !

Next