Rakéta Regényújság, 1991. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1991-01-08 / 1. szám
lékeztet, hogy a szokványos velencei farsangi maskarák mellé Casanova is feltalált egyet, ez a jelmez méregdrága anyagból készült pompás ruha volt, amelyből nagy darabokat vágtak ki ollóval, és ugyancsak méregdrága, de másmilyen anyagokkal foltozták be. Egyébként ez akkor jutott az eszembe, amikor az imént Casanováról beszéltem nektek. Harry most azt szeretné tudni, vajon ti is idétlennek tartjátok-e az ő szalagját. Károly úgy tesz, mintha csak most venné észre a szalagot, s ezzel elárulja - minthogy tegnap már volt szó Harry fejdíszéről -, hogy nem kíván őszintén válaszolni. - Engem egyáltalán nem zavar - szólal meg végül, a vállát vonogatva. - Miért ne viselhetne valaki ilyesmit? - Nem illik az öltönyhöz. Gyolcsinghez, irhaujjashoz viselik általában - nyilvánít véleményt Laura a szakember fanatizmusával. Ambrus fordít. Harry vonogatja a vállát, mond valamit. Harry azt mondja, nem tetszik neki, hogy mi olyan szabályszerűek vagyunk. Sok bennünk a gátlás és a merevség. Egyébként nem is érti, hogy miért vagyunk mi ilyenek, mert máskülönben nagyon tetszünk neki, és nagyon élvezi az ötleteinket, csak egy kicsit lazábban ... lazábban. Azt nem értem egész pontosan, hogy mit lazábban. De hát ezt nem is fejtette ki szóban, csak mutatta - és Ambrus is két válla mellett pattintgat ujjaival, mint Harry tette az előbb ebből érthettek. Szabadtéren egy szobor, francia kiállító munkája. Könynyű fémötvözet, csiszolt, fényes felület, alsó része kicsit domború korong, ezen a talpon forgatható, s forgás közben a mikrofonszerűen beállított félgömbökbe áramló levegő megszólaltatja a beléépített szirénát. A sziréna vijjog, a szobor tövében két egészen fiatal macska zavartalanul sütkérezik tovább. - Vajon mi módon bírták rá a macskákat, hogy egész nap hallgassák ezt a hangot? - töpreng Károly mint megrögzött állatbarát. - Ezek amatőr macskák. Ezek nem tartoznak hozzá a kompozícióhoz - nyugtatja Ambrus. - Biztos vagy benne? - Nem. Olasz pavilon. Tuttifrutti. Viaszból panoptikumfigurák. Az alakok két félből tevődnek öszsze: az egyik felük ruhában, teljes valószerűséggel, a másik nyúzottan, mint egy izomzatot szemléltető anatómiai modell. A következő pódiumon már egyszerűen csak félemberek egy szoba félbefűrészelt bútorai között. Másutt sok esztergált, kalapált fém. Működtethetőnek látszó szerkezetek, huzalokkal, drótokkal, trafókkal, biztosítékokkal. Egy diavetítő, amely automatikára kapcsolva vetíti ki az alkotó nevét. Született: 1938. Meghalt ? És egy fél perc múlva ugyanezt. Az ember áll figyelmesen a vetítőgép előtt, várja, hogy mi lesz még. Nem lesz semmi. A gép álló nap a kérdést vetíti félpercenként. Egy kisebb különteremben állványok, mint amilyenekre lámpákat, fényszórókat csavaroznak. Az állványok különböző magasságúak, sűrűn egymás mellett állnak. Bronzöklökben végződnek. A bronzöklökben fényes alumíniumlemezből gyűrve madárszerű, pontosabban verdeső madárszárnyszerű formák. - Ez szép. Ez nagyon érdekes - nyilvánít Károly véleményt. Először, amióta a kiállítást járja. A viasz-, fém- és drótkompozíciókat, a diavetítést roppant figyelmesen, de szó nélkül nézte végig. - Harry azt mondja - fordítja Ambrus udvariasan Harrynak a szoborhoz és Károly véleményéhez fűzött reflexióját -, hogy szépnek talán szép, de gyanús egyezkedés van ebben a régi és az új művészet között. Ő úgy látja, hogy ez formailag kompromisszum, a gondolat pedig, amit kifejez, konvencionális. - Kérdezd meg tőle, légy szíves, hogy a félemberek által sugalmazott gondolat nem konvencionális-e? Meg a diavetítő kérdése, hogy vajh' mikor hal meg az az X. Y.? - villog Károly bosszúsan. - Harry azt mondja - fordul vissza hozzá Ambrus kisvártatva hogy tökéletesen igazad van, sajnos azok is nagyon konvencionálisak, csakhogy az a konvenció száz évvel fiatalabb, mint ez. Ez ugyanis, mármint a foglyul ejtett szabadság gyászolása, őszerinte maga a múlt század eleji romantika. Ebben a pillanatban egy nagyon csinos, magas, hosszú, fekete hajú, vékony lábú, de erős keblű lány lép hozzájuk, és egyenesen Károlyhoz fordul. Angolul beszél, Károly zavartan és segélykérően néz Ambrusra. Ambrus tárgyalásba bocsátkozik a lánnyal. - A kisasszony azt kérdezte tőled, Károly, hogy nem tudnál-e ajánlani egy nem túl drága, de jó szállodát vagy penziót neki. Azért fordult hozzánk, mert megütötte a fülét, hogy angolul beszélünk. Ő amerikai. Sajnos az állomás közelében, valami Adua nevű szállodában vett ki ma éjszakára szobát, de egyáltalán nincs megelégedve vele. - A mi penziónkat nyugodtan ajánlhatom a Salute-templom mögött - szól Károly szolgálatkészen. Ambrus alig tudja titkolni nevethetnékjét, és csöndes, fakó hangon oktatja ki Károlyt. - Hülye vagy, már mondtam neki, sőt már meg is köszönte. Károly leforrázottan hallgat. Egészen eddig úgy érezte, hogy Ambrus tolmácsi működése mellettük nagyon rendjén való, elvégre azért jöttek hármasban, hogy legyen köztük, aki tud beszélni. Most viszont keserűség támad benne, mintha Ambrus valahogyan megcsalta volna őt, mintha most derült volna ki, hogy őt átejtették. Mintha a sors ravasz praktikája lett volna, hogy annak idején, amikor ő mindenféle gyakorlati okból, megélhetésük biztosítása végett műszaki pályát választott, Ambrus anyagi gondjaiknak fittyet hányva bölcsészeire iratkozhatott. - Joannak hívják - közli Ambrus a lányra mutatva. - Majdnem kollégád. Művészettörténész-hallgató, s kivált az építészet érdekli. Laura máris utálja Joant. Laurának is nagyon sötét haja van, de Joan hollófekete. Laurának is egyenes szálú a haja, de soha nem merte szabadon engedni, mert úgy gondolta, még hegyesebbre formálná az állát a lógó haj, inkább kis kontyba csomózza a tarkóján. Joan ellenben egy fényes hajsátor alatt viseli sápadt, keskeny arcát, és a szeme szép, sugaras pillák gyűrűjében szürkéiik. No meg hát Joan angolul beszél, ami egy csomó lágy kézmozdulatot, az ajkak lassú táncát hozza magával. Laura sohase gondolt rá ezelőtt, hogy egy nő számára mennyi hátrányt jelent a magyar nyelv sok rövid magánhangzója. Már Joannal együtt nézik meg az amerikai pavilont a fotorealista festményekkel, s a szovjetet, amely csak abban különbözik az amerikaitól, hogy míg ott az autók fénylő, egymásban tükröződő karosszériáját dolgozta ki a művész, itt a népi táncosok ruháján a hímzést, a vadász oldalán a fácánkakas tollazatát vagy a vasmunkás védőöltözetét. Károly még mindig azon rágódik, miért hozzá fordult először Joan. Ő tetszett neki? Vagy neki van a legmegbízhatóbb külseje? Károly, annyira szeretné hinni az előbbit! De 14 mara !