Rakéta Regényújság, 1991. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1991-01-08 / 1. szám

lékeztet, hogy a szokványos ve­lencei farsangi maskarák mellé Casanova is feltalált egyet, ez a jelmez méregdrága anyagból készült pompás ruha volt, amelyből nagy darabokat vág­tak ki ollóval, és ugyancsak mé­regdrága, de másmilyen anya­gokkal foltozták be. Egyébként ez akkor jutott az eszembe, amikor az imént Casanováról beszéltem nektek. Harry most azt szeretné tudni, vajon ti is idétlennek tartjátok-e az ő sza­lagját. Károly úgy tesz, mintha csak most venné észre a szalagot, s ezzel elárulja - minthogy teg­nap már volt szó Harry fejdí­széről -, hogy nem kíván őszin­tén válaszolni. - Engem egyáltalán nem za­var - szólal meg végül, a vállát vonogatva. - Miért ne viselhet­ne valaki ilyesmit? - Nem illik az öltönyhöz. Gyolcsinghez, irhaujjashoz vi­selik általában - nyilvánít véle­ményt Laura a szakember fana­tizmusával. Ambrus fordít. Harry vono­­gatja a vállát, mond valamit.­­ Harry azt mondja, nem tet­szik neki, hogy mi olyan sza­bályszerűek vagyunk. Sok ben­nünk a gátlás és a merevség. Egyébként nem is érti, hogy miért vagyunk mi ilyenek, mert máskülönben nagyon tetszünk neki, és nagyon élvezi az ötle­teinket, csak egy kicsit lazáb­ban ... lazábban. Azt nem ér­tem egész pontosan, hogy mit lazábban. De hát ezt nem is fej­tette ki szóban, csak mutatta - és Ambrus is két válla mellett pattintgat ujjaival, mint Harry tette az előbb ebből érthet­tek. Szabadtéren egy szobor, francia kiállító munkája. Köny­­nyű fémötvözet, csiszolt, fé­nyes felület, alsó része kicsit domború korong, ezen a talpon forgatható, s forgás közben a mikrofonszerűen beállított fél­gömbökbe áramló levegő meg­szólaltatja a beléépített sziré­nát. A sziréna vijjog, a szobor tövében két egészen fiatal macska zavartalanul sütkérezik tovább. - Vajon mi módon bírták rá a macskákat, hogy egész nap hallgassák ezt a hangot? - töp­reng Károly mint megrögzött állatbarát. - Ezek amatőr macskák. Ezek nem tartoznak hozzá a kompozícióhoz - nyugtatja Ambrus. - Biztos vagy benne? - Nem. Olasz pavilon. Tuttifrutti. Vi­aszból panoptikumfigurák. Az alakok két félből tevődnek ösz­­sze: az egyik felük ruhában, tel­jes valószerűséggel, a másik nyúzottan, mint egy izomzatot szemléltető anatómiai modell. A következő pódiumon már egyszerűen csak félemberek egy szoba félbefűrészelt búto­rai között. Másutt sok eszter­gált, kalapált fém. Működtethe­tőnek látszó szerkezetek, huza­lokkal, drótokkal, trafókkal, biz­tosítékokkal. Egy diavetítő, amely automatikára kapcsolva vetíti ki az alkotó nevét. Szüle­tett: 1938. Meghalt­ ? És egy fél perc múlva ugyanezt. Az em­ber áll figyelmesen a vetítőgép előtt, várja, hogy mi lesz még. Nem lesz semmi. A gép álló nap a kérdést vetíti félpercen­ként. Egy kisebb különteremben állványok, mint amilyenekre lámpákat, fényszórókat csava­roznak. Az állványok különböző magasságúak, sűrűn egymás mellett állnak. Bronzöklökben végződnek. A bronzöklökben fényes alumíniumlemezből gyűrve madárszerű, pontosab­ban verdeső madárszárnyszerű formák. - Ez szép. Ez nagyon érde­kes - nyilvánít Károly véle­ményt. Először, amióta a kiállí­tást járja. A viasz-, fém- és drótkompozíciókat, a diavetí­tést roppant figyelmesen, de szó nélkül nézte végig. - Harry azt mondja - fordítja Ambrus udvariasan Harrynak a szoborhoz és Károly vélemé­nyéhez fűzött reflexióját -, hogy szépnek talán szép, de gyanús egyezkedés van ebben a régi és az új művészet között. Ő úgy látja, hogy ez formailag kompromisszum, a gondolat pedig, amit kifejez, konvencio­nális. - Kérdezd meg tőle, légy szí­ves, hogy a félemberek által sugalmazott gondolat nem konvencionális-e? Meg a diave­títő kérdése, hogy vajh' mikor hal meg az az X. Y.? - villog Ká­roly bosszúsan. - Harry azt mondja - fordul vissza hozzá Ambrus kisvártat­va hogy tökéletesen igazad van, sajnos azok is nagyon konvencionálisak, csakhogy az a konvenció száz évvel fiata­labb, mint ez. Ez ugyanis, már­mint a foglyul ejtett szabadság gyászolása, őszerinte maga a múlt század eleji romantika. Ebben a pillanatban egy na­gyon csinos, magas, hosszú, fekete hajú, vékony lábú, de erős keblű lány lép hozzájuk, és egyenesen Károlyhoz fordul. Angolul beszél, Károly zavartan és segélykérően néz Ambrusra. Ambrus tárgyalásba bocsátko­zik a lánnyal. - A kisasszony azt kérdezte tőled, Károly, hogy nem tud­nál-e ajánlani egy nem túl drá­ga, de jó szállodát vagy penziót neki. Azért fordult hozzánk, mert megütötte a fülét, hogy angolul beszélünk. Ő amerikai. Sajnos az állomás közelében, valami Adua nevű szállodában vett ki ma éjszakára szobát, de egyáltalán nincs megelégedve vele. - A mi penziónkat nyugod­tan ajánlhatom a Salute-temp­­lom mögött - szól Károly szol­gálatkészen. Ambrus alig tudja titkolni ne­­vethetnékjét, és csöndes, fakó hangon oktatja ki Károlyt. - Hülye vagy, már mondtam neki, sőt már meg is köszönte. Károly leforrázottan hallgat. Egészen eddig úgy érezte, hogy Ambrus tolmácsi műkö­dése mellettük nagyon rendjén való, elvégre azért jöttek hár­masban, hogy legyen köztük, aki tud beszélni. Most viszont keserűség támad benne, mint­ha Ambrus valahogyan meg­csalta volna őt, mintha most derült volna ki, hogy őt átejtet­ték. Mintha a sors ravasz prak­tikája lett volna, hogy annak idején, amikor ő mindenféle gyakorlati okból, megélhetésük biztosítása végett műszaki pá­lyát választott, Ambrus anyagi gondjaiknak fittyet hányva böl­csészeire iratkozhatott. - Joannak hívják - közli Ambrus a lányra mutatva. - Majdnem kollégád. Művészet­történész-hallgató, s kivált az építészet érdekli. Laura máris utálja Joant. La­urának is nagyon sötét haja van, de Joan hollófekete. Lau­rának is egyenes szálú a haja, de soha nem merte szabadon engedni, mert úgy gondolta, még hegyesebbre formálná az állát a lógó haj, inkább kis kontyba csomózza a tarkóján. Joan ellenben egy fényes haj­sátor alatt viseli sápadt, kes­keny arcát, és a szeme szép, sugaras pillák gyűrűjében szür­kéiik. No meg hát Joan angolul beszél, ami egy csomó lágy kézmozdulatot, az ajkak lassú táncát hozza magával. Laura sohase gondolt rá ezelőtt, hogy egy nő számára mennyi hát­rányt jelent a magyar nyelv sok rövid magánhangzója. Már Joannal együtt nézik meg az amerikai pavilont a fo­­torealista festményekkel, s a szovjetet, amely csak abban különbözik az amerikaitól, hogy míg ott az autók fénylő, egy­másban tükröződő karosszériá­ját dolgozta ki a művész, itt a népi táncosok ruháján a hím­zést, a vadász oldalán a fácán­kakas tollazatát vagy a vas­munkás védőöltözetét. Károly még mindig azon rá­gódik, miért hozzá fordult elő­ször Joan. Ő tetszett neki? Vagy neki van a legmegbízha­tóbb külseje? Károly, annyira szeretné hinni az előbbit! De 14 mar­a !

Next