Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1991-07-02 / 26. szám
Aztán csak az artikulátlan, vadállati nyüszítéshez hasonlító hangot hallja. A vézna test a levegőbe emelkedik, majd hirtelen vissza is zuhan. Az öregaszszony hisztérikusan vonaglani kezd, üvölt, szitkozódik, szájából hab tör elő. A férfi megdöbbenve veszi észre, hogy az őrjöngőt hatalmas szíjak rögzítik az ágyhoz. Az ápolónő rohanva érkezik. Szinte arrébb löki a férfit, majd gyorsan behúzza maga mögött az ajtót, ahogy belép a szobába. A férfi még mindig kábán áll. Nem látja, hogy az ajtó mögött mi történik, de hallja az öregasszonyt, ahogy szitkozódik. Aztán csend. A férfi összetörten botorkál vissza a kórterméhez. Megpróbál aludni, de nem tud. Előtte lebeg a gubancos, ősz hajú öregasszony tekintete. Sikerül a tizenkettedik tablettát is összemorzsolnia. Az öregasszony, az ő saját öregasszonyának fájdalmas nyögései betörnek a konyhába a szomszédos szobából, és feldarabolják a csendet. - Ki az a nő az utolsó kórteremben?kérdezi a kórházban, mikor valamelyest magához tér. - A rácsosban?-néz fel egykedvűen rejtvényéből az egyik szobatársa. - Ki tudja. Mindig van egy-két ilyen. Dilisek, öregek. Ide dugta be a családja. Otthon már nem győzik idegekkel, hát behozzák. Van ez így. Egy hónapja ebben a kórteremben is volt egyszerre kettő. - Az a Lajos bácsi - veszi át a szót egy másik beteg - epilepsziás volt. Ha remegni kezdett, már csöngettünk is a nővérnek. Aztán egyszer éjjel jött rá a roham. Még jó, hogy az éjszakás nővérke észrevette. Annyi ideje volt csak, hogy a fogsorát kirántsa a szájából. Tört, zúzott, mint egy őrült. A nővérke nem is tudta egyedül lefogni. Aztán másnap a rokonok feljelentették a nővérkét, mert a fogsor leesett a földre, és összetörött. Az öreggel nem is foglalkoztak. Meg se köszönték a nővérkének, hogy megmentette az életét. Csak a protkóval törődtek. - Az András bácsi - folytatja az első -, a másik meg állandóan behugyozott meg maga alá csinált. Ezt nem bírhatták otthon a gyerekei. Néha még a dilihopp is rájött. Letépte magáról a pizsamát. Vitték is a rácsosba. Ha valaki nem bírja cérnával, oda kerül. Utána meg az elfekvőbe. Oda szokták vinni őket. Aztán meg... Az utolsó tablettával is végez. Zavartan nézi a gyógyszerkupacot. Mintha megriadt volna attól, amit meg akar tenni. De csak egy pillanatig tart a megingása. A belső szobából ismét meghallja az öregasszony kiáltásait. Az asztal széléhez tartja a poharat, és óvatosan belekotorja a gyógyszerdarabkákat, melyek lebegve süllyednek le a pohár fenekére. A kanál hidegen csörren, mikor keverés közben az üveghez ér. Olyan, mint a körzeti orvos kimért hangja, ahogy közli vele a vizsgálat eredményét. - Sajnos nincsen semmi remény. Kórházba kell vitetni. Itt, magánál nem maradhat - recsegi szenvtelen hangon. - Kórházba? - kérdezi a férfi riadtan. - És mi lesz ott vele? Meg tudják gyógyítani? A körzeti orvos ráemeli hideg tekintetét, miközben gyakorlott mozdulattal elteszi az asztalra kikészített hálapénzt. - Nézze, itt magánál nem maradhat Hiszen még maga is csak lábadozik Kórházba kell vinni. Ott tudják, mit kell tenni. - De meg tudják gyógyítani? - Ott tudják, mit kell tenni - ismétli a körzeti orvos. - Holnap reggel érte jön majd a mentő. Ne aggódjon, nem lesz semmi problémája. A fény felé tartja a víztiszta oldatot. A poháron átnézve a konyhabútor torzképét látja, akár valami furcsa álomvilágot. Aztán belép a szobába, mely öregség- és betegségszagot áraszt magából. Az 14