Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1991-07-02 / 26. szám

ágyhoz lép, melynek mélyén elnyűtt ar­cú, ősz hajú, vékonyka anyóka fekszik. Tekintete riadtan figyeli a poharat. - Orvosság - rebegi alig hallhatóan a férfi a fel nem tett kérdésre válaszolva. - A doktor írta fel. Ez majd segít, csak mindet meg kell inni! Az utolsó cseppig - teszi még hozzá, mosolyt erőltetve az arcára, miközben lassan felülteti a gyenge testet. A két erőtlen csontvázkéz remegve emeli a vértelen ajkakhoz a nehéz poha­rat. Korty korty után halad lefelé a kifá­radt testben, mely kis idő múlva megbé­kélve pihen a gyűrött ágynemű között. Ő pedig lehajol a ráncos, vékony, jéghideg kézhez. Gyöngéden megcsó­kolja, és csak ennyit suttog halkan, alig hallhatóan: - Szeretlek, mama. A szerző illusztrációival MfttTA 5 - Nem kell azt gondolnia, hogy megbolondultam, Eliot, sokak­nak még ennél is furcsább elő­ítéletei vannak. Miért nem neveti ki Oliver nagyapját, aki nem haj­landó autóba ülni? Ha egyszer nem szeretem azt az nyavalyás földalattit, az én dolgom, és akárhogyan is, taxival gyorsab­ban ideértünk. És a Park Street­­től gyalog kellett volna feljön­nünk a hegyre, ha földalattira szél­ünk. Tudom, hogy idegesebb va­gyok, mint mikor tavaly látott, de nem kell orvosi előadást tartania róla. Tudja Isten, nagyon sok oka van ennek, és gyanítom, szerencsém van, hogy egyálta­lán épeszű maradtam. Minek vallat? Maga régebben nem volt ennyire kíváncsi. Nos, ha annyira hallani akarja, végül is miért ne hallhatná. Le­het, hogy hallania is kell, mert akárhogy is, maga mindig úgy írt nekem, mint egy bánkódó szülő, amikor meghallotta, hogy ha­nyagolni kezdem a Művészklu­bot, és távol tartom magam Pickmantől. Most, hogy eltűnt, hébe-hóba benézek a klubba, de az idegeim már nem a régiek. Nem, nem tudom, mi történt Pickmannel, és nem is akarom tudni. Maga azt hihette, hogy valamilyen bizalmas információ­hoz jutottam, és ezért nem ba­rátkozom vele többé, ezért nem akarom tudni, hová lett. Hadd találjon a rendőrség, amit akar­­ami nem lesz valami sok, figye­lembe véve, hogy még arról az öreg North End-i házról sem hal­lottak, amit Peters néven vett bérbe. Abban se vagyok biztos, hogy magam újra odatalálnék, arról már nem is szólva, hogy meg se próbálnám, még fényes nappal se! Igen, jól tudom, vagy legalábis azt hiszem, tudom, mi­ért tartotta fenn azt a házat. Majd arra is rátérek. És azt hiszem, meg fogja érteni, még mielőtt történetem végére érnék, miért nem teszek bejelentést a rend­őrségen. Felszólítanának, hogy vezessem oda őket, de én akkor se mennék vissza, ha ismerném az utat. Volt ott valami­ és azóta képtelen vagyok metróra szállni vagy (és ezért most szintén ki­nevethet) lemenni a pincébe. Szerintem magának tudnia kellett volna, hogy én nem azért ejtettem Pickmant, amiért az olyan akadékoskodó vénasszo­nyok, mint dr. Reid vagy Joe Minot vagy Bosworth. A morbid művészet engem nem riaszt vissza, és ha valaki olyan lángel­me, mint amilyen Pickman, megtisztelve érzem magam, hogy ismerhetem, függetlenül attól, milyen irányba fejlődik a munkássága. Bostonban sose volt még nagyobb festő Richard Upton Pickmannél. Én ezt azon­nal megmondtam, és azóta is ezt mondom, és ettől soha nem tágítottam egy jottányit sem, még akkor sem, amikor megmu­tatta A vámpír lakomáját. Ekkor történt, ha emlékszik, hogy Mi­not szakított vele. Maga jól tudja, milyen mély művészet kell, milyen mély bete­kintés a Természetbe ahhoz, hogy olyan dolog szülessen, mint a Pickmané. Arra akárme­lyik magazinborítókat gyártó buli képes, hogy vadul szétfröcs­kölje a festéket, aztán elemezve rémálomnak vagy boszorkány­szombatnak vagy az ördög kép­másának, de csak egy nagy festő tudja az ilyesmit igazán rémületessé és hihetővé tenni. És ez azért van így, mert egy igazi művész ismeri a borzadály valódi anatómiáját és a félelem fiziológiáját - a pontos vonalakat és arányokat, melyek kapcsolat­ban állnak a rejtett ösztönökkel vagy a rettegés örökletes emlé­keivel, valamint a megfelelő színkontrasztokat és fényhatá­sokat, melyek felkeltik az ide­genszerűség szunnyadó érze­tét. Magának nem kell magya­ráznom, hogy egy Fuseli miért okoz valódi borzongást, míg egy olcsó rémtörténet-borítón csak nevetünk. Van valami, amit azok a fickók észrevettek - valami, túl az életen­­, amit velünk is képe­sek megláttatni egy pillanatra, Dóré volt ilyen. Sime ilyen. A chicagói Angarola ilyen. És Pickman volt ilyen, ahogy előtte senki más, vagy adná az ég, ahogy többé senki sem. Ne kérdezze, mi az, amit ők látnak. Tudja, a hétköznapi mű­vészetben is nagy különbség van az életteli, lélegző, a Termé­szetből vett dolgok vagy model­lek és a mesterséges kacatok világa között, melyeket azok a kis felszínes tucatemberek ken­nek oda előírásszerűen egy puszta műteremben. Nos, azt kell hogy mondjam, a valóban különleges művész a látomásá­ból teremti, vagy az általa meg­élt szellemvilágból hívja elő mo­delljét, mely számára ugyano­lyan reális, mint a külső valóság. Akárhogyan is, a művész által létrehozott alkotások körülbelül annyira különböznek az utánzó hagymázos álmaitól, amennyire az élet, a festői látásmódnak semmi köze egy levelező tago­zatra járó karikaturista agyszü­leményeihez. Ha valaha láttam volna azt, amit az az ember látott - ha egyáltalán ember volt! Talán emlékszik még rá, hogy Pickman erőssége az arckép volt. Nem hinném, hogy Goya óta bárki oly tisztán tudta volna ábrázolni a­ merő poklot vagy a torz karaktert egy portrésoroza­ton. És Goyától még vissza kell mennünk a középkori fickókig, akik a vízköpőket és a kimérákat készítették a Notre-Dame-on és a Mont Saint Michelen. Ők hittek mindenféle dologban­­ és talán láttak is mindenféle dolgokat, merthogy a középkorban volt néhány furcsa időszak. Emlék­szem, egyszer épp maga kér­dezte meg Pickmant - egy évvel azelőtt, hogy elment -, honnan az ördögből szedi ezeket az öt­leteket és látomásokat. Pickman erre csak nevetett, de valami gonosz nevetéssel. Ez a neve­tés is hozzájárult, hogy Reid ej­tette. Reid, mint tudja, épp akkor H. P. LOVECRAFT Pickman modellje RÉMTÖRTÉNET

Next