Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1991-07-02 / 26. szám
ágyhoz lép, melynek mélyén elnyűtt arcú, ősz hajú, vékonyka anyóka fekszik. Tekintete riadtan figyeli a poharat. - Orvosság - rebegi alig hallhatóan a férfi a fel nem tett kérdésre válaszolva. - A doktor írta fel. Ez majd segít, csak mindet meg kell inni! Az utolsó cseppig - teszi még hozzá, mosolyt erőltetve az arcára, miközben lassan felülteti a gyenge testet. A két erőtlen csontvázkéz remegve emeli a vértelen ajkakhoz a nehéz poharat. Korty korty után halad lefelé a kifáradt testben, mely kis idő múlva megbékélve pihen a gyűrött ágynemű között. Ő pedig lehajol a ráncos, vékony, jéghideg kézhez. Gyöngéden megcsókolja, és csak ennyit suttog halkan, alig hallhatóan: - Szeretlek, mama. A szerző illusztrációival MfttTA 5 - Nem kell azt gondolnia, hogy megbolondultam, Eliot, sokaknak még ennél is furcsább előítéletei vannak. Miért nem neveti ki Oliver nagyapját, aki nem hajlandó autóba ülni? Ha egyszer nem szeretem azt az nyavalyás földalattit, az én dolgom, és akárhogyan is, taxival gyorsabban ideértünk. És a Park Streettől gyalog kellett volna feljönnünk a hegyre, ha földalattira szélünk. Tudom, hogy idegesebb vagyok, mint mikor tavaly látott, de nem kell orvosi előadást tartania róla. Tudja Isten, nagyon sok oka van ennek, és gyanítom, szerencsém van, hogy egyáltalán épeszű maradtam. Minek vallat? Maga régebben nem volt ennyire kíváncsi. Nos, ha annyira hallani akarja, végül is miért ne hallhatná. Lehet, hogy hallania is kell, mert akárhogy is, maga mindig úgy írt nekem, mint egy bánkódó szülő, amikor meghallotta, hogy hanyagolni kezdem a Művészklubot, és távol tartom magam Pickmantől. Most, hogy eltűnt, hébe-hóba benézek a klubba, de az idegeim már nem a régiek. Nem, nem tudom, mi történt Pickmannel, és nem is akarom tudni. Maga azt hihette, hogy valamilyen bizalmas információhoz jutottam, és ezért nem barátkozom vele többé, ezért nem akarom tudni, hová lett. Hadd találjon a rendőrség, amit akarami nem lesz valami sok, figyelembe véve, hogy még arról az öreg North End-i házról sem hallottak, amit Peters néven vett bérbe. Abban se vagyok biztos, hogy magam újra odatalálnék, arról már nem is szólva, hogy meg se próbálnám, még fényes nappal se! Igen, jól tudom, vagy legalábis azt hiszem, tudom, miért tartotta fenn azt a házat. Majd arra is rátérek. És azt hiszem, meg fogja érteni, még mielőtt történetem végére érnék, miért nem teszek bejelentést a rendőrségen. Felszólítanának, hogy vezessem oda őket, de én akkor se mennék vissza, ha ismerném az utat. Volt ott valami és azóta képtelen vagyok metróra szállni vagy (és ezért most szintén kinevethet) lemenni a pincébe. Szerintem magának tudnia kellett volna, hogy én nem azért ejtettem Pickmant, amiért az olyan akadékoskodó vénasszonyok, mint dr. Reid vagy Joe Minot vagy Bosworth. A morbid művészet engem nem riaszt vissza, és ha valaki olyan lángelme, mint amilyen Pickman, megtisztelve érzem magam, hogy ismerhetem, függetlenül attól, milyen irányba fejlődik a munkássága. Bostonban sose volt még nagyobb festő Richard Upton Pickmannél. Én ezt azonnal megmondtam, és azóta is ezt mondom, és ettől soha nem tágítottam egy jottányit sem, még akkor sem, amikor megmutatta A vámpír lakomáját. Ekkor történt, ha emlékszik, hogy Minot szakított vele. Maga jól tudja, milyen mély művészet kell, milyen mély betekintés a Természetbe ahhoz, hogy olyan dolog szülessen, mint a Pickmané. Arra akármelyik magazinborítókat gyártó buli képes, hogy vadul szétfröcskölje a festéket, aztán elemezve rémálomnak vagy boszorkányszombatnak vagy az ördög képmásának, de csak egy nagy festő tudja az ilyesmit igazán rémületessé és hihetővé tenni. És ez azért van így, mert egy igazi művész ismeri a borzadály valódi anatómiáját és a félelem fiziológiáját - a pontos vonalakat és arányokat, melyek kapcsolatban állnak a rejtett ösztönökkel vagy a rettegés örökletes emlékeivel, valamint a megfelelő színkontrasztokat és fényhatásokat, melyek felkeltik az idegenszerűség szunnyadó érzetét. Magának nem kell magyaráznom, hogy egy Fuseli miért okoz valódi borzongást, míg egy olcsó rémtörténet-borítón csak nevetünk. Van valami, amit azok a fickók észrevettek - valami, túl az életen, amit velünk is képesek megláttatni egy pillanatra, Dóré volt ilyen. Sime ilyen. A chicagói Angarola ilyen. És Pickman volt ilyen, ahogy előtte senki más, vagy adná az ég, ahogy többé senki sem. Ne kérdezze, mi az, amit ők látnak. Tudja, a hétköznapi művészetben is nagy különbség van az életteli, lélegző, a Természetből vett dolgok vagy modellek és a mesterséges kacatok világa között, melyeket azok a kis felszínes tucatemberek kennek oda előírásszerűen egy puszta műteremben. Nos, azt kell hogy mondjam, a valóban különleges művész a látomásából teremti, vagy az általa megélt szellemvilágból hívja elő modelljét, mely számára ugyanolyan reális, mint a külső valóság. Akárhogyan is, a művész által létrehozott alkotások körülbelül annyira különböznek az utánzó hagymázos álmaitól, amennyire az élet, a festői látásmódnak semmi köze egy levelező tagozatra járó karikaturista agyszüleményeihez. Ha valaha láttam volna azt, amit az az ember látott - ha egyáltalán ember volt! Talán emlékszik még rá, hogy Pickman erőssége az arckép volt. Nem hinném, hogy Goya óta bárki oly tisztán tudta volna ábrázolni a merő poklot vagy a torz karaktert egy portrésorozaton. És Goyától még vissza kell mennünk a középkori fickókig, akik a vízköpőket és a kimérákat készítették a Notre-Dame-on és a Mont Saint Michelen. Ők hittek mindenféle dologban és talán láttak is mindenféle dolgokat, merthogy a középkorban volt néhány furcsa időszak. Emlékszem, egyszer épp maga kérdezte meg Pickmant - egy évvel azelőtt, hogy elment -, honnan az ördögből szedi ezeket az ötleteket és látomásokat. Pickman erre csak nevetett, de valami gonosz nevetéssel. Ez a nevetés is hozzájárult, hogy Reid ejtette. Reid, mint tudja, épp akkor H. P. LOVECRAFT Pickman modellje RÉMTÖRTÉNET