Rakéta Regényújság, 1993. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
teAKSTA IS FEGYVERRE! FEGYVERRE! Nem süllyedtek el, csak megérkeztek. A Zuáv éppen befutott a kikötőbe, a nagy, sötét vizű és szinte teljesen néptelen kikötőbe. A szemközti oldalon Algír, a fehér város a tenger felé lejtő, fakószínű, összezsúfolt házsoraival. Olyan volt ez a kép, mint mikor a mosónők a meudoni domboldalon kiteregetik a ruhát. Fent a hatalmas, kékselyem égbolt, de micsoda kék!... A kitűnő Tartarin némileg már kiheverte előbbi ijedelmét, a vidéket szemlélte, s közben tisztelettel hallgatta a mellette álló montenegrói herceget, aki elmondta, mi a neve az egyes városrészeknek, megmutatta, merre van Kaszbah, a Felsőváros, a Bab-Azzun út. Igen szolgálatkész ember volt ez a montenegrói herceg, azonkívül alaposan ismerte Algériát, és folyékonyan beszélt arabul. Tartarin el is határozta, hogy ápolni fogja ezt az ismeretséget... A nagy Tarasconi most hirtelen észrevette, hogy a hajókorlátba, melyhez mindketten támaszkodtak, kívülről vaskos, fekete kezek sora kapaszkodik. A következő pillanatban egy szerecsen gyapjas feje bukkant fel előtte, s mielőtt kiáltani lett volna ideje, százával lepték el a fedélzetet a fekete, sárga, félmeztelen, ocsmány és félelmetes kalózok. Tartarin ismerte ezeket a kalózokat... Ők voltak azok, tudniillik Ők, a nagyszerű Ők, akiket annyiszor keresett éjnek évadján Tarascon utcáin. Végre hát ők is elszánták magukat, és megjelentek. Az első pillanatban földbe gyökerezett a lába meglepetésében, de mikor látta, hogy a kalózok rávetik magukat a poggyászokra, lerángatják róluk a ponyvát, azaz kezdik kifosztani a hajót, a hős magához tért, és kirántva vadászkését hüvelyéből, így kiáltott a többi utas felé: - Fegyverre! Fegyverre! -, s elsőnek rohant rá a tengeri rablókra. - Oues aco? Mi ütött önbe? Mit művel? - kiáltott rá a fedélközből jövő Barbassou kapitány. - Ó, itt van, kapitány!... Gyorsan, gyorsan!... Fegyverezze föl az embereit! - De mi a csodának? - Hát nem látja? -Mit? - Ott... Az orra előtt... a kalózokat... Barbassou kapitány meghökkenve nézett szét. Ebben a pillanatban egy jól megtermett, sátáni szerecsen futott el előttük, hátán a hős patikájával. - Megállj, te nyomorult! - üvöltötte Tartarin, és kését döfésre emelve utánavetette magát. Barbassou ugrás közben kapta el az övénél fogva: - Nyughassék már, adta teremtette... Nem kalózok ezek... Rég nincsenek már kalózok... Ezek teherhordók. -Teherhordók!... -Hát persze, hogy teherhordók. A poggyászért jöttek, hogy partra szállítsák... Dugja csak vissza azt a konyhakést a hüvelyébe, adja ide a jegyét, és menjen a szerecsene után, a derék fiú majd kalauzolni fogja a szárazföldön, a szállodába is elvezeti, ha úgy kívánja!... Tartarin kissé zavartan adta oda a jegyét, és a szerecsen nyomába szegődve lemászott a kötélhágcsón a hajó mellett himbálózó nagy bárkába. Ott volt az összes poggyásza, bőröndjei, fegyverszekrényei, konzervjei, s mivel az egész bárkát megtöltötték, nem is kellett más utasokra várni. A szerecsen felkapaszkodott a bőröndök tetejére, s térdét két kézzel átkulcsolva úgy kuporgott rajtuk, akár egy majom. Egy másik szerecsen az evezőt vette kezelésbe... Mindketten rávigyorogtak Tartarinre, megvillogtatva vakító fehér fogsorukat. Tarascon nagy fia a bárka farában állt, arcán azzal a félelmetes grimasszal, mely megrémítette honfitársait, s izgatottan markolászta vadászkéső nyelét, mert akármit mondott is Barbassou kapitány, mégsem volt egészen nyugodt az ébenfekete bőrű teherhordók szándéka felől, akik nem nagyon emlékeztettek a derék tarasconi teherhordókra. A bárka öt perc alatt elérte a szárazföldet és Tartarin kilépett a kis berber rakpartra, ahol háromszáz évvel azelőtt egy Miguel Cervantes nevű spanyol gályarab az algériai rabszolgahajcsár vesszőcsapásai közben kigondolta azt a nagyszerű regényt, amely Don Quijote cím alatt világhírű lett. FOHÁSZKODÁS CERVANTESHEZPARTRASZÁLLÁS - HOL VANNAK A TÖRÖKÖK?TÖRÖK NINCS - KIÁBRÁNDULÁS Ó, Miguel Cervantes Savedra, ha igaz az a mondás, hogy a nagy emberek egykori lakóhelye fölött ott bolyong valami lényükből és ott fog lebegni az idők végezetéig az, ami belőled maradt a berber part fölött, nyilván repesett az örömtől, amikor partra szállni látta Tarasconi Tartarint, a délfrancia emberfajta e csodálatos példányát, akiben könyved két hőse, Don Quijote és Sancho Panza testet öltött... Tikkasztó nap volt. A napfényben úszó rakparton öt-hat algíri vámtiszt várakozott a franciaországi hírekre, egy pár már guggolva szívta hosszú szárú pipáját, a tenger felől máltai matrózok közeledtek nagy hálókkal, s a hálószemeken keresztül ezer meg ezer szardínia csillogott, mint megannyi apró ezüstpénz. De alig érintette Tartarin lába a szárazföldet, a rakpart ALPHONSE DAUDET L ^ !!!' 11"'' ' '1 ‘' 1 ^ !' '' " ^