Rakéta Regényújság, 1994. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám
gondoltunk? Meg sem kérdezhetem például, hogy mitől vagy boldog, mert már a kérdés is eleve értelmét veszti? -Ebben az esetben értelmét veszti. Én már tudatosítottam az elméletemet, és mindig megtalálom magamban az ellensúlyt. Tehát abban a pillanatban, amikor a bal agyféltekémben valami boldogtalanság van, azt rögtön kiegyenlítem. - Manapság az is boldogság, ha valaki kijön a havi fixből. Nekik mit mondhat ez a könyv? - Nem tekintem magam prófétának, de ez a könyv vigasz az emberiség számára. Véleményem szerint elméletem segítségével az ember legyőzte a természet, a sors igazságtalanságát. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell állandóan harcolni azért, hogy a szegény gazdagabb legyen, hogy a nyomorúság eltűnjön a világból, de minden nyomorúság ellenére is ott a vigasz: nem vagy boldogtalanabb másnál. Ezek szerint e világban is eljött a mennyek országa, ahol mindenki egyenlő és boldog? - Ilyen értelemben - öszszes nyomorúságával és disznóságával együtt - itt a menynyek országa, hiszen a bal agyféltekénkben regisztrált agreszszív dolgokat legyőzi a másik oldal. A hadifogságban volt alkalmam tapasztalatokat szerezni erről. Az ember ugyancsak relatív a boldogság megítélésében. A bajtársam számára például az volt a boldogság, hogy az őrök aznap nem a mocsaras területen, hanem száraz, kemény úton vitték őt a kőbányába. Egy darab kenyér volt ott, akkor számomra Greta Garbo, s jobban örültem neki, mint most az új könyvem megjelenésének. Ezért úgy vélem, hogy az igazi boldogság maga az élet, mert mindaddig boldog vagy, amíg élsz. Nem véletlen, hogy a kivégzésre váró az utolsó pillanatig reménykedik, hátha életfogytiglanra változtatják át büntetését. - Kimondhatjuk-e azt, hogy a boldogság maga az élet, hiszen nem tudjuk, mi van a halál után? -Annyit mondhatok, hogy a pokol nem létezik, csak a mennyország és tisztítótűz. Következő könyvem erről szól majd. Kövess László Egy magas oszlop tetején, a város fölött áll a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Megcsodálta mindenki. - Hasonlít a szélkakasra - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki azt szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének - csakhogy nincs annyi haszna. - Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! - sóhajtott fel egy józan szemléletű anya, amikor kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. - A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte egy csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. -Honnan tudjátok? - kérdezte számtantanáruk. -Még sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek. A számtantanár pedig összeráncolta a homlokát, nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak. Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelmes volt a legszebb nádszálba. Még tavasszal ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeressetek? - kérdezte a fecske. A nádszál mélyen meghajolt, így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette, és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, s így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat -csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságosan sok a rokona. - Csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelen kacérkodik a széllel. - Valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz-e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de az csak fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. -Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - És elrepült. Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is. - És leereszkedett egyenesen a Boldog Herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? - kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt. - Elhatározta, hogy továbbszáll. De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott? A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. A holdfényben oly gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elbűvölte. - Ki vagy te? - kérdezte. - Én vagyok a Boldog Herceg. - Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. -Teljesen átáztattak a könnyeid. - Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahová nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam a társaimmal, este pedig a nagyteremben, s én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság, így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt azsiia.