Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)

1872-09-16 / 254. szám

254. szám. Előfizetési föltételek i Vidékre pontAn vagy helyben hírsik­oiB hordva KgÖH» éTrr F'él ÍTfü -kr. Nygyod érro Egy hóra . 20 frt- 10 „­­Hirdetmények (iija: lO-hrtBobos DotitMor­t­ gyit­ori hirdetésnél A nyilttóri putitsor.............................. Bélyeg.tij külön ..... 5 frt—kr. 1 . 80 . Hétfő, szeptember 16.1872. 8 kr. 25 n ^0 r> REFORM E STI k­ia.i>Jls. ■ SK^BüNBS aBtgwMrgsawasaigrepaciggtBBgJgswfiP'^THr^tassyyiWRftTOsgcwgic^^ l m. évi folyam. Szerkesztési Iroda: I%oVv&rom, ^rí^^eam^a.fíx-iér 3. X. udvar, X. K Inp HluUomi réa.ét illotA minduD kOiloménj a workmutdaéghu. intóiondd. nórniuatoilon luTulok csak iamort k-oiuktdl fogudkntaak el. Kladí-hivatal: Sátli lór könyvkereskedésében, régi ailuliántér i. es. A lap anyagi réssét illető közleményük (ülőfixütési pénz, kiadás körüli panassuk, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. októ-Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., bérre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a B0z Dickens „Barnaby Rudge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarth­at. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerű­bb a postai utal­­ványlapokat haszn­álni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth­ Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé kegyült 5917 frt és 2 db. .cs. és kir. arany. Pest, szeptember 16. A külügyi hivatal egy része, élén­ An­drásy gróffal ma reggel érkezett Pestre. A delegá­­cziók délben tartották első ülésüket, az osztrák az akadémiában 12 órakor, a magyar a mú­zeumban 1 órakor. Ez utóbbi tegnap tartott tanácskozásában elnökének M­a­j­l­á­t­h­ Antalt, alelnökének Pe­rczei Bélát, jegyzőknek Széll Kálmánt, Bujanovics Sándort és Zich­y-Fer­r­ár­is Viktort jelölte ki. Szóba hozzátett ez értekezleten a delegáczió szoká­sos négy külügyi, hadügyi, pénzügyi és tenge­részeti bizottságának megalakítása is. Ez alka­lommal Éber Nándor inditván­nyal lépett fel, mely a delegácziók tanácskozásának új beosz­tását s nagyobb nyilvánosságát czélozza. Az indítvány ma vagy holnap a delegáczió nyil­vános ülésében is elő fog terjesztetni. A vörös könyv, melynek politikai jellege ezúttal alig lesz s szerkesztésében inkább hasznossági, és tanulságos szempontok szerint volt kénytelen alakulni, mint érdekeseknek és pikánsaknak, még alkalmasint nem kerülnek a delegácziók elé, hanem csak a hét folya­mában. A Deák-párt tegnap este konferencziát tartott, melyben végleg megállapíttatott a tan­ügyi és a válaszfek­rati bizottság tagjainak névsora. Felirati javaslat ezúttal alkalmasint négy — hanem ha öt — kerül a ház asztalára. Egy lesz a többségé, egy a balközépé, mint nekünk mondják, Ghyczy nézeteinek alapján, egy a reformpárté, mely az ország anyagi és szellemi szükségleteit fogja proklamálni, s a trónbeszédben maradt hézagokat enumeráczió­­val pótolni, s egy a nemzetiségeké. Az ötö­dik lenne, ha a 48-asok extra méltóságának megfelelne szóba állani a­­ trónnal. A képviselőházban ma nagy ülésre ké­szültek, s már 9 órára egybe is gyűltek, de a sok várakozásból semmi sem lett. Tudvalevő­leg Lónyay gróf már a szombati ülésen akart Nikolics Sándor interpellácziójára a szerb egy­házi kongresszus kérdésében felelni. Nikolics ur azonban elutazott volt s a miniszterelnök válasza mára halasztatott. Nikolics urnak párt­hívei utána sürgönyöztek, hogy siessen e vég­ből mára haza. Nikolics ur a sürgönyre nem felelt, s reggel nem jelent meg a házban. Ekkor a ház elkezdett szavazni a fölirati s a tanügyi bizottságra, s Nikolics úr e­köz­ben megjött ugyan, de az idő már ekkorra (a delegácziók is ma nyilván meg) úgy előreha­ladt, hogy a miniszterelnök válasza újra odább tolatott egy nappal. Holnap kedden fogjuk tehát e választ hallani; ugyancsak holnap várhatók a budget előterjesztések is Kerka­­polynak pénzügyeinkre vonatkozó beszédé­vel. A Deák-pártnak ez előterjesztések ma es­tére a pártértekezleten fognak megtétetni. A mai ülés rövid tudósítását alább ta­lálja az olvasó. Az osztályok a képviselőházi ülés után következőleg alakultak meg véglegesen: Az I. osztály elnöke : M­u­z­s­l­a­y Sándor, jegyzője: K­u­b­i­n­y­i Ár­pád ; a II. osztály elnöke: Somssich Pál, jegyzője: Szögyényi László; a III. osztály elnöke : P­r­i­j­e­s­z A­g Tádé, jegyzője: Steiger Gyula; a IV. osztály elnöke: Zsedé­­n­y­i Ede, jegyzője : K­v­a­s­s­a­y László; az V. osztály elnöke: S­e­n­n­y­e­y Pál, jegyzője: M­o­l­n­á­r Antal; a VI. osztály elnöke: Go­rove István, jegyzője: Molnár Aladár; a VII. osztály elnöke: Petro­va­y Ákos, jegyzője: Eötvös Károly; a VIII. osztály elnöke : gr. P­é­ch­y Manó, jegyzője: P­u­l­s­z­k­y Ágost; a IX. osztály elnöke: Horváth Lajos, jegy­zője: He­dry Ernő. Zimonyi levelezőnktől a következő soro­kat vettük a tegnapi postával : Zimony, szept. 9. Belgrádból jelentik nekem a következő sajátságos dolgot. A magas szerb­­rendőrség elrendelte, hogy a vendégfo­adók és korcsmák helyiségeinek tulaj­­ono­sai ne mer­j­ene­k német nyelven irt ételek jegyzéket (u. n. „étlapot“) tartani, valamint hogy megtiltsák pinczéreiknek németül beszélni a vendégekkel. Ezzel oly kizárólagosság dokumentáltatott szerb részről, minőre alig van példa. A vendéglősök érdeke ezáltal kárt szenved, mert fogyasztóik serege csakis idege­nekből telik ki. De politikai szempontból is fontos ez az intézkedés. Nyilván hadat akarnak üzenni a német elemnek, s tán egy romániai hajrát indítani ellene. Így szól a levél, melyet mi tartózkodunk kommentálni, mert sérelmesnek tartjuk ugyan a rendeletet, de sérelmesnek tartjuk nemcsak Belgrádban, hanem­­­alsassban is. ORSZÁGGYŰLÉS: A képviselőház X. ülése szeptember 16-dikán. (Napirend : a felirati és tanügyi bizottság megválasztása.) Elnök: Bittó István. Jegyzők: Szeniczey Ödön, Tombor Iván, Kiss M­­iklós, Széll Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Trefort Ágoston, Lónyay Menyhért gr., P­au 1­e­r Tivadar, S­z­l­áv­y József, T­ó­t­h­ Vilmos, Tisza Lajos. Ülés kezdete d. e. 9 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hi­telesíttetik. Elnök kijelenti , hogy Wächter Frigyes és Trauschenfels Emil képviselők megbízó levele két külön osztályhoz utasittatott, holott mindkettőnek ügye egy, s ezért indítványozza, hogy mindkét meg­bízó levél egy bíráló bizottsághoz utasittassék. (He­lyeslés.) Mindkét megbízó levél a II. bíráló bizottsághoz utasittatik. Elnök még bejelenti Pozsony megye kérvényét a megyei költségvetés tárgyában. Császár Bálint benyújtja 1500 fogaras vidéki aktivista román kérvényét, melyben a kormányt oda utasittatni kérik, hogy a fogar­asi választást a kor­mány közegei által hajtassa végre, miután a köz­ponti bizottság nem hajlandó a választást elrendelni. Előzetes tárgyalás végett a kérvényi bizottság­hoz utasíttatik. Szögyényi László, az állandó igazoló bizott­ság előadója jelenti, hogy Horváth Gyula, Küküllő megye felső kerületi képviselő megbízólevele kifogás­talannak találtatott. Elnök: Eszerint Horváth Gyula, a szabály­szerű 30 nap föntartása mellett igazoltatik, s az I. osztályba soroztatik. Következik a — napirend: — szavazás a fölirati és tanügyi bizottság tagjaira. A Deák-párt­­ jelöltjei: fölirati bizottság: Csengeri Antal, Fáik Miksa, Gorove István, Horváth Lajos, Perczel Béla, Pulszky Ferencz, Sennyei Pál br.,­­Széll Kálmán, Torma Károly, Vancsina Iván, Zse­­dényi Ede, Horváth Boldizsár. Tanügyi bizottság: Bujánovics Sándor, Csengeri Antal, Hoffmann Pál, Kautz Gyula, Kemény Gábor br., Molnár Aladár, Patrubány Gergely, Pulszky Ágost, Schwarcz Gyula, Szathmáry Károly, Szilády Áron, Tisza Kálmán, Torma Károly, Urváry Lajos, Várady Gábor. Elnök: A szavazás eredménye a holnapi ülé­sen fog kihirdettetni, melynek napirendjét a kormányi előterjesztések képezik. Ülés vége ‘/4I­ órakor. A közös ügyek tárgyalására kiküldött osztrák bizottság I. ülése. Korelnök: Pascotini. Korjegyzők: Dr. Schau­p és gr. Horosz. A miniszterek részéről jelen vannak : gr. An­drás y,b. Kuhn és Holzgethan. Pascotini korelnök 12­­/é ó. után megnyitva az ülést üdvözli a delegáczió egybegyült tagjait, s elnök és jegyzőválasztásra szólítja föl. A 39 szavazat 36 Hopfen lovagra, 3 szavazat Auersperg herczegre esett. Hopfen eszerint az elnöki széket azonnal el is foglalja. Mielőtt hivatalos teendőihez fogna, rövid vázlatban festi a monarchia viszonyait pénz és külügyi közül te­kintetben. A külügyekre vonatkozólag különösen hangsúlyozza a birodalomnak legjobb helyzetét, meg­emlékezvén az utóbbi berlini találkozásról, a­mely remélhetőleg a legkedvezőbb befolyással leend a birodalomnak békés fejlődésére nézve. Pénzügyi tekintetben kiemeli, hogy a helyzet szintén kedvező, újabb kölcsönhöz nem kellett folyamodni, és a pénz­ügyek, habár nagy áldozatok árán újonan erősbültek. Mielőtt teendői további folyamát fölvenné, föl­kéri, hogy a gyűlés tagjai lojalitásuk kifejezését adják, ő felsége a császár irányában 3-szoros boch­­kiáltás által. A gyűlés tagjai ülőhelyeikről fölemel­kedve 3-szor bochot hangoztatnak. Ezután megválasztattak : Alelnöknek Falken­hain gróf. Jegyzőknek Horosz gróf, Kotz báró, Wei­gel és Kübeck báró. — A delegáczió tisztviselőinek Thun, Pascotini báró, Korb­b. és Kövenbüller gróf. Következik a bizottságok választása, melynek eredményét reggeli lapunkban fogjuk közölni. Esküdtszék! tárgyalás. — Szeptember 16. — [A közvádlott Tóvölgyi Titusz ellen.] Ma tárgyaltatott T­ó­v­ö­l­g­y­i Titusz sajtópere az esküdtszék előtt. A tárgyalásra számos közönség, részben a legjobb osztályokból jelent meg, s a kis terem minden zugát betöltő, úgy, hogy még a bir­­lapíróknak is alig jutott a szükséges hely. A vád alapját képező tényálladékból, s a vád­levélből a következőket vesszük át: A Tóvölgyi Titusz felelős szerkesztése alatt Pesten megjelenő „Szabadság mint a nép zászlója“ czimü politikai hetilap I. évi január 20-iki (3-ik) szá­mában ezen felirat alatt: „A zsebmetszők hazája“ Tóvölgyi Titusz alapjegyzése mellett oly czikk jelent meg, mely az 1848-iki 18-ik t. sz. 10-ik §-ába ütköz­vén, ellene a megtorló keveset mondott t. sz. 19-ik §-a szerint a m. kir. minisztertanácsnak 6 évi junius 11-én hozott határozatához képest kiállított megha­talmazás alapján megindittatott. Az ugyancsak Tóvölgyi Titusz mint szerző neve alatt megjelent „A becsületes emberekhez szó­lok“ czimü röpiratban szintén a fönnebbi t­ czikkbe ütköző vétség foglaltatván, a közvádló ez alapból is megindította ellene a megtorló eljárást. A vizsgálat alatt a kihallgatott Tóvölgyi Titus előadta, hogy az inkriminált czikknek és röpiratnak ő , a szerzője és saját felelőssége alatt tette közzé. Az első a nyomtatvány következő első bekezdésé­ben vádlott Magyarországról mint a zsebmetszők ha­zájáról szól, a másodikban és harmadikban folytatólag előadja, mit mi­veinek az országgal és a nemzettel, az ötödikben, kik azok, kik a nemzet ezen állapotját előidézték és kik a nemzettel ilyeneket miveltek. A következő kikezdésben a kormány működését részle­tezi, 3 szóról-szóra azt mondja, hogy „a kormány minden tagja rabló.“ A második rendű nyomtatvány a közvádló sze­rint — a közbéke és csend erőszakos megzavarására lázít. Itt a közvádló a következő helyeket, mint különösen kompromittálókat emeli ki: „Az ország pénzét elvitte a német, a fiát katonának el­vitte a német, a sok élhetetlen idegen katonát elvitte a német, az ország főbb hivatalait némettel megtöltötte a német, mikor pedig jobbról vagy balról egyik vagy másik szomszéd elkezdett ütni bennün­ket, hát hogy védelmezzük magunkat, nem engedte meg a német.“ Ez állapot okát a röpirat így fejtegeti: Azért, mert a magyarok közül mindég voltak a­kik pénzzel ranggal, hivatallal és más egyébbel meghagyták ma­gukat vesztegetni és mert a nép közt is voltak, kik e megvesztegetett ámitók szavaira hallgattak, kellett évszázadokon tűrnünk, hogy mi saját hazánkban, a mi saját vérrel szerzett országunkban a szolgák mi le­gyünk. „Az 1848 előtti állapot“ folytatja a vádlott, „nemcsak visszaállott, hanem megtartóztatóbbá tétetett. A német uralkodása Magyarországon törvényesen el­fogadtatott. Törvények alkottattak, melyek szerint Ma­gyarország a német nélkül nem tehet semmit, a nélkül nem lehet se pénze se katonája, se fegyvere.“ — Ezek elmondása után vádlott szerző azt kérdi az ol­vasótól : „azzal tartasz te is, aki bennünket a németnek eladott.“ Majd visszatérve ismét azokra, kik ez állapotot előidézték, úgy szól: „A­z adónak egyik része az ő zsebüket tölti meg, a másik részét pedig odaadják a németnek, igy osztozván a népnek véres verejtyén. A jobboldal a népámitás, félrevezetés és lélekvásárlás mérgével mű­ködik. Ott vannak a hazaárulók, a né­mettel tartó gazok, a Schmerling és Bach ál­tal a nemzet nyakára erőszakolt hazátlan és élősdi idegen népségek stb.“ „Mit miveltek ez emberek“ czímű fejezetben így ir: „Mindjárt kezdetben elkezdték a törvényte­len rendeleteket küldözgetni, és mert azokat több vármegye, azok közt Pest és Heves nem is teljesí­tette, elhatározták a vármegyék eltörlését, a­mit meg is tettek. Csak úgy bánnak az országgal, mint va­lami bitangolt jószággal ?“ „Miért van ez igy ?” czímü befejezetben a kö­vetkezőket mondja vádlott : „Mindig találkoztak em­berek, s így magyarok is, kiket a hivatal, a pénzszomj stb. arra az oldalra, a­hol vágyainak ezen kielégíté­sére leginkább és legkönnyebb móddal számíthatott, a­hova nem kellett se valami nagy ész, se valami nagy tudomány, épen semmi hazafiság, hanem hazafiatlan­­ság nagyon sok, és ugyancsak annyi szolgaiság és lelkiismeretlenség.“ Mindezek alapján a közvádló két rendbeli sajtó­vétség miatt Tóvölgyi Tituszt vétkesnek kéri kimon­datni. A mai tárgyalásnál elnökölt Sárkány József. Bírák: Mirth Antal és Libann Szilárd. Jegyző Kre­­nedics Gy­ula. A közvádló dr. Löw Tóbiás. Esküs­tek: Sebesberger Henrik, Unger József, Steiner Hermann, Pászthory Kálmán, Lányi Jakab, Gutt­­mann Rudolf, Kuabe Ignácz, Simon Flórent, Fried­rich Ferencz, Szénássy Károly, Varasdy Lipót és ifj. Novelli Antal. — Pótesküdtek : Róth Károly és Bar­­csay Nagy József. Vádlott: T­ó­v­ö­l­gy­i Titusz 34 éves, reform., egri születésű, nős; felolvastatván a „Szabadság mint a nép Zászlója“ czimű folyóiratban megjelent s föllebb említett inkriminált czikk, vádlott, még mielőtt az inkriminált röpirat fölolvastatnék, kérte a sajtóbíróságot, hogy az utóbbi nyomtatványra vonat­kozó vád tárgyalására külön más­nap tűzessék ki, mert az erre való védelemre nem k­észült. K­ö­zvá­dló e kérelmet megtagadtatni kéri. A bíróság a kérelemnek helyt nem engedett, ellenben elhatározó, hogy a felteendő kérdésekben a vádlott kérelmére tekintettel lévén a két inkriminált nyomtat­ványt határozottan elkülöníteni fogja. Vádlott e hatá­rozat ellen semmiségi panaszt nyújtott be. Erre a röp­irat egész hosszában fölolvastatott. Ezután fölolvas­tattak az egyes kihallgatási jegyzőkönyvek. Bere­­kesztetvén a bizonyítási eljárás, dr. Löw Tóbiás mint közvádló adta elő vádbeszédét, melyet itt bő kivonat­ban közlünk : T. esküdtek! A vád, mely e helyről emeltetik, nem a sajtószabadság ellen szól, hanem annak védel­mére akar szolgálni, mert meg vagyok győződve, hogy elfogulatlanul képesek megbírálni oly merény­letet, m­ely nem a sajtószabadság következménye, ha­nem a sajtószabadsággal űzött rut visszaélés. Politikailag érett nemzet, az alkotmányos ka­­techizmus első czikkelyének vallja, hogy a szabadság biztosan csak úgy védelmezhető, ha a törvény és jog, mely alapját képezi, szent és sérthetetlen marad, ha minden megtámadása megtoroltatik. Az 1848-iki tör­vények értelmében ugyanis a sajtószabadság kiterjed azon pontig, a­hol a büntetőtörvények kezdődnek, mert az 1848-iki sajtótörvények első fejezetében föl­említett vétségek a köztörvények szerint is, mint bűn­tettek vagy vétségek volnának fenyítendők. Ha valaki szóval rágalmaz, ha valaki szóval lázit, a köztörvé­nyek súlya alá esik; vajjon büntetlenül maradjon-e az, a­ki a rágalmazást, a lázizást egy nyomtatványban követi el, mely ezrek kezébe jutván, súlyosan fokozza a büntethetőség mértékét? A vád első részének tárgyát „a zsebmetszők hazája“ czimü czikk képezi, mely az ország kormá­nyát a legdurvább rágalmakkal illetvén, az 1848. tcz. 10. §-ába ütközik. A ki ezen czikket végighallgatta, nem kételke­dik azon, hogy a rágalmazások a magyar kormány ellen intézzék, habár a magyar kormány benne egye­nesen megnevezve nincs. Átalános elve a fenyító igazságszolgáltatásnak, hogy rágalmazások esetében nem szükséges a vétség teljességéhez, mikép a meg­támadott név szerint megneveztessék, hanem elegendő, ha oly képen megjelöltetik, miszerint fölismerhető le­gyen, kit illet a rágalmazás. A vizsgálat alkalmával a vádlott arra nézve, ki ellen van rágalmazása intézve, előadta: „A kérdéses czikkben kormányt említek ugyan, de hogy ezen kor­mány a magyar lenne, az czikkemben elő nem fordul.“ Ugyancsak a vizsgálat folyamában előadta a vádlott: „a­mennyiben a kormány a czikkemben elő­adottakat magára érti, szavamat visszavonni most már nem kívánván, kijelentem, hogy én czikkemben a magyar kormányt értettem.“ Hogy mit jelentsen szerző azon nyilatkozata, hogy a kormány magára vette a rágalmazásokat , nem szorul bővebb fölvilágosításra. Nem magára vette a kormány a rágalmazásokat, mert hiszen rá­galmazásokat nem is lehet magára venni, miután azok magukban véve valótlanok, minthogy a rágalomban benrejlik mindenkor a hazugság fogalma. A kormány a vádlottról le akarja a törvény útján lebbenteni azon fátyolt, mely a vétket ugyan nem takarja el, hanem arra van számítva, hogy a törvény egy helyire fogás­sal az igazság gúnyjára rutul kijátszassék. És midőn ezt teszi a kormány, nem magára vette a rágalma­zásokat, hanem a vádlottra hárítja a felelősséet a törvény előtt azért mit gonosz szándékkal elkövetett. Milyen gálád maneuvre ez! A­mig a kormány nem nyúl a sajtóperhez a merénylet megtorlása vé­gett, ennek nyilvánosan oly értelmet tulajdonítanak, hogy hiszen találva érezheti magát a kormány, mert különben nem hagyná büntetlenül. Midőn pedig a törvény sorompója elé idéztetik a rágalmazó, azzal tetézi rágalmazását, ime a kormány magára vette a rágalmak tartalmát. T. esküdtszék! Ha a rágalmazó előállhat azzal, hogy a megtámadott magára vette a rágalmakat, mi­dőn a törvény útján jogos elégtételt követel, akkor a rágalmazás büntetlenül marad mindig, akkor Ma­gyarországban a rágalom nem vétek többé, hanem erény, nem az igazmondás dicséretes, hanem a hazug ráfogás. Igen, akkor fölforgattatik a jog és jogtalan­ság fogalma, akkor az adós beperelheti a hitelezőt, a csaló a­kit megkárosított. Maguknál a czikkben foglalt rágalmazásoknál nem szükséges sokáig időznöm. Midőn Magyarország a zsebmetszők hazájának neveztetik, midőn becsülete egy rimáéval helyeztetik párhuzamba, midőn a kor­mány működéséről azon kép használtatik, hogy a nemzet egy része úgy hempergettetik a sárban mint a disznó, midőn a kép folytán az mondatik a magyar nemzet egy részéről, hogy kormánya által saját szen­­­nyében fetreng, midőn a kormány legtöbb tagja rab­lóknak czímeztetik, midőn kormányzata czéljának az mondatik, hogy a legtöbb tagja rabolhasson , ak­kor megszűnik a közvádló szereplése a rágalom fo­kozatának kifejtése körül, akkor minden egyes szó egy súlyos vád a vétkes ellen, mely hatályosan fölhívja a törvény megtorlását azokban, kiknek becsületes tu­data felzúdul a példátlan rágalmazási merénylet ellenében. Áttérek a vád tárgyát képező második nyom­tatványra. „A becsületes emberekhez szólók“ czímű röp­irat, a választások alkalmából íratott a nép számára. Azt akarja felvilágosítani az ország politikai állapo­táról és azért kiterjeszkedik számos oly kérdésre, mely az utóbbi években az országot foglalkoztatta. Fejtegetését egy történeti visszapillantással kezdi meg, melyben Magyarország történetének utolsó szá­zadait röviden jellemzi. A történet az emberiség ta­nítója, hogy ez lehesse­n, szabadnak, igaznak, pártat­lannak kell lenni. A kritika határozza meg, mi igazán történetírás, és mi pártszenvedélyből folyó pamphlet, a sajtóbíróságnak más feladata van, nem az, hogy megítélje, mi felel meg a történelmi valóságnak. A­mit azért a röpirat Magyarország múlt napjairól szól, az nem tartozik a t. esküdtszék bírálata alá. A röp­irat Magyarország utolsó három századát így festi: (5. 1.) „A pénzét elvitte a német, a fiát elvitte kato­nának a német, a sok élhetetlen katonát az országba behozta a német, az ország főbb hivatalait némettel megtöltötte a német, mikor pedig jobbról balról egyik vagy másik szomszéd elkezdett ütni bennünket, hát hogy védelmezzük magunkat nem engedte a német.“ Ezen állapotok pragmatikai okait így adja elő (7.1.) „Mert a magyarok közül mindig voltak, a­kik pénz­zel, ranggal, hivatallal és más egyébbel meghagyták vesztegetni magukat, és mert a nép közt is voltak, kik a megvesztegetett ámitók szavaira hallgattak, kellett évszázadokon keresztül tűrnünk, hogy a mi saját hazánkban, a mi saját vérrel szerzett országunk­ban a szolgák mi legyünk.“ Azután az ily szörnyű színben feltüntetett múltat összehasonlítja a jelennel és az utóbbiról így szól (11, 1.): „az 1848. előtti állapot nemcsak visszaállt, hanem irtóztatóbbá tétetett. A né­met uralkodása Magyarországban törvényesen elfo­­gadtatot. Törvények alkottattak, törvények, melyek ez­előtt nem voltak , hogy t. i. Magyarország a német nélkül nem tehet semmit, a német nélkül nem lehet se katonája, se pénze, se fegyvere. A magyar fiút igenis el lehet vinni német katonának és a magyar pénzt elviszik német adósságot fizetni. Szóval mit a német 1848 előtt csak erőszakosan tehetett rajtunk, mindazt elfogadta a magyarok azon része törvénynek kiadván kezéből az ország mindent, és mindent, mivel magát valaha védelmezhetné, hanem most már viszik tőlünk a pénzt, a katonát, a nemzet zsírját törvényesen, egészen a németnek adattunk el! Ugyan mondd csak édes polgártársam, helyesled te ezt, az­zal tartasz te is, ki bennünket a németnek eladott?“ Az mi ebben a múltról mondatik, nem tartozik az es­küdtszék bírálata alá, de igenis az, mit a jelenről mond, a­mennyiben az vétkes lazítást foglal magá­ban, mert ez nem történet, hanem a történetnek elal­­jasítása vétkes czélokra. Ha az utóbbiak miatt bünte­tés szabatik a vétkes szerzőre, az nem a történetírót sújtja, hanem a lázitó pampleletirót. A történelmi alak csak fokozza az izgatás mérgét, mert az elfogu­latlan kedély a történetben nem keres lázitó pár­toskodást. Ezen bevezetés után az egyes kérdéseknél folytatja a röpirat lázitó fejtegetéseit. Az ország legnagyobb politikai pártját, mely 1867. óta folyton többségben van, mind az ország­gyűlésen, mind a törvényhatóságokban, mely a po­litikai párt fogalmán túl is terjeszkedve, a nemzet az állam alkotó elemét képezi, ezen pártot így jellemzi a röpirat (13. 1.) : „Az adónak egy része az ő zse­büket tömi meg, a másik részét pedig oda adják a németnek, igy osztozván a népnek véres verejtékén.“ A szegény nép így ellentétbe helyeztetik a kor­mánynyal és az uralkodó párttal, amaz, a röpirat szerint, véres verejtékével fáradozik, ez utóbbi csak zsebel, amaz áldoz, ez utóbbi csak élvez. Az pedig nem politikai pártküzdelem, nem politikai nézetkü­lönbség többé, midőn a nemzet egyik része zsebelő­­nek mondatik, mely a másik véres verejtékéből él, — ez az erőszak és lázítás körébe esik, nem a szabad politikai diskusszió határai közé. Ismét később így szól a röpirat ezen párt mű­­működéséről (23. 1.) „A nép félrevezetésének egyik eszköze az, hogy a balpártit hátra igyekeznek tolni, ha becsületes, a jobbpártit pedig emelni, ha hanez fut is.“ Vájjon ilyen lazítás hallatára a nép különbséget tehet-e az alkotmányos és nem alkotmányos fegyve­rek, a törvényes és nem törvényes eszközök között, és nem lesz-e hajlandó az erőszakoskodáshoz nyúlni azok ellen, kik előtte népárítóknak, hazaárulóknak, a bunezfutok pártolóinak, lelkiismeretlen kormánynak és szolgalelkű többségnek hirdettetnek. A társadalom különböző osztályai a röpiratban kiszámított szándékossággal uszitatnak egymás ellen. A röpirat ugyanis a törvényhatóságok újjászervezé­séről szólván, ezeket mondja (18. 1.) : „Elhatározták, hogy a magyei bizottmányokból, hol minden szegény­nek alkalma volt felkiálthatni, a szegényt kizárják, hogy még panaszkodni se legyen alkalma, nehogy a panaszt hallva, a többiekiis elégedetlenkedjenek.“ — Iszonyatos indok­ a gazdagok összeesküvése a sze­gények ellen a végből, hogy állatokká aljasítsák őket, melyek még csak nem is panaszkodhatnak, ha mások érdekeiben élvérzenek. Ezen szegények, kik előtt így festik a gazdagokat, nem fogják-e úgy meggyűlölni az utóbbiakat, hogy minden perezben valóságos kéjezet­­tel nekik menjenek erőszakos boszut veendők ? Nem fognak-e oly hangulatba ejtetni, hogy jogosan vé­lik az erőszakot gyakorolhatni azok ellen, kikről el akarják velők hitetni, hogy véres verejtékek mun­kájában osztozkodnak és hogy a törvényeket a sze­gények legvégső elnyomására hozzák. A társadalom különböző osztályai között szórja a röpirat a lázítás mérges magvait akkor is, midőn ezeket mondja a kath. papságról (16. 1.): „Ez a faj, mely a más ember családi boldogságának fördulását semmibe veszi, vagy a női erény megvesztegetését tartja főczéljának, az a faj, mely a papi jövedelmen kívül nem ismer semmi szentet, ez, mely a nép eré­nyének oltalmára volna rendelve, és a nép elállatia­­sitását, lerészegitését, megvesztegetését legjobban űzi.* Mily érzelmeket kelt az ily lázitás a nép keblé­ben, midőn hallja, hogy papjai, az egyház és vallás szolgái, kik őket a jóra, a nemesre, a szentre oktatni hivatvák, csak egy czélt ismernek, a nép „elállatiasi­­tását!“ Végre ugyancsak a társadalom különböző osz­tályai között erőszakos összeütközésre lázít a röpirat, midőn a jobboldalhoz tartozó zsidó vallásu állampol­gárokról így nyilatkozik : (16, 1.) „Hol van a zsidó­ság embert nyúzó része, és az a része, mely gazság­ról a többiek előtt is meg van vetve ? a jobboldalon!“ E szerint a jobboldalhoz tartozó zsidók, kiknek szá­ma ezerekre rúg, megvetett embernyúzó gazok. Ezt korlátozás és megszorítás nélkül hirdeti a röpirat min­den jobboldali zsidó állampolgárról. De nem csak a lakosság különböző rétegeit, a gazdagokat és szegényeket, nem csak a társadalom különböző osztályait és köreit, a politikai pártokat és vallásfelekezeteket zaklatja föl a röpirat oly mó­don, hogy a közbéke és rend erőszakos megzavará­sának veszélye áll be, hanem az állam leglényege­sebb intézményeit sem kíméli meg lázító támadásai­tól. A magyar országgyűlést elentétbe helyezi a nemzettel, midőn azt mondja (11.1.), hogy a kiegyez­kedés, mely 1867-ben megköttetett, „a nemzet a nép megkérdezése nélkül létesült.’­“ Még súlyosabb mérvű lesz az állam intézmé­nyei ellen intézett lazítás, midőn a törvényhozás egyik külön művét, a bírósági szervezést bonczol­­gatja. Erről ugyanis így nyilatkozik: (19. 1.) „úgy intézték a dolgot, hogy a legfőbb ügy, vagyis a bí­ráskodás és igazságszolgáltatás azoknak az emberek­nek kezébe kerüljön, kiket ők fognak kinevezni. Ezek az emberek aztán kedvezzenek azoknak, kik­­ melléjük állanak, és zaklassák azokat, kik nem áll­nak melléjük.“ Az mondatik e néhány sorban, hogy a törvény­hozás az igazságszolgáltatást pártküzdelem eszközévé aljasította, hogy Magyarországban a bíróságok nem azért, hogy megfenyítsék a bűntettet, nem azért, hogy tiszteletben tartsák maguk­ is és tiszteletben tartas­sák mások által is a törvényt és a törvényes intéz­ményeket, hanem azért szerveztettek a törvényhozás által, mikép üldözzék a más politikai meggyőződésű pártokat, hogy üldözzék a jogot, ha így kívánja a hatalom, hogy nyakát szegjék a törvénynek, ha az uralko­ddpárt előnye úgy hozza magával! És hogy mindezen lazítások annál hatá­lyosabbak legyenek, a szerző a fanatizmus legvégső eszközeihez nyúl az eskühöz és átokhoz. Tudja jól, hogy a romlatlan nép nem képes mérlegelni, mennyi valótlanság és tudatlanság, mennyi rágalmazás és ráfogás, mennyi erőszakoskodás és bűnös szándék rejtekezik az egyes állításokban, hanem fogékonyan csak arra hallgat, mi képzeletére hat, azért folyamo­dik az átokhoz és eskühöz. A bevezetésben így szól: (4. 1.) „Ne engedje pedig a magyarok istene, hogy még valaha tollat foghassunk kezünkbe, ha nem tisz­tán és úgy adunk elő mindent, a mint van“ ; a befe­jezésben pedig igy (26. 1.): „Úgy segéljen engem és utódaimat az isten, a hogy beteljesedik minden előso­rolt jó, ha a balpárt jut többségre, és úgy verjen meg, mint be nem teljesedik minden elősorolt rész, ha a jobbpárt jut többségre.“ Nem okokkal barezol a szerző, mert nem szellemileg és erkölcsileg akar hatni az olvasóra; fanatikus esküvel és átokkal ad szavainak súlyt, mert czélja az anyagias fanatikus lazítás. A röpirat nemcsak tűrhetlennek rajzolja a nép jelenlegi állapotát, hanem midőn a nemzet egyik ré­széről, a törvényhatóságokról, a bíróságokról, magá­ról az országgyűlésről azt hirdeti, hogy ezek képe­zik a rajzolt állapotok kúlforrását, ezzel megfosztja a népet azon reménytől is, hogy állítólagos sérelmei a törvény útján orvoslást nyerhessenek. A következ­tetés igen egyszerű: ha sem a közigazgatási hatósá­gok, sem a bíróságok, sem maga az országgyűlés nem képesek rajta segíteni, csak egy marad: az erő­szak útja. A röpirat ennek követésére lázít. A röpirat látszólag még egy más útra is utal, midőn azzal kecsegteti az olvasókat, hogy csak a baloldalra kell az országgyűlési választások alkalmá­val szavazni, és akkor megszűnik minden baj. Kép­­zelhető-e azonban, hogy az előadott módon föllázított nép bírjon annyi lelki nyugalommal, hogy a választá­sok alatt erőszakos kísérletek nélkül alávesse magát azon törvényeknek és hatóságoknak, melyek oly ga­lád módon állíttattak elébe, mint ez a röpiratban tör­ténik, hogy alávesse magát erőszakos ellenszegülés nélkül a többségnek, a röpiratból azt tanulván, hogy azzal szégyenteljes rabszolgasága meg van pe­csételve. A választások alatt előforduló vad kicsapongá­sok, iszonyatos erőszakoskodások, véres összeütközé­sek, teljes bizonyságul szolgálhatnak a lázítás hatá­lyosságára. Mert kétséget nem szenved, hogy olynemű izgatásokra vitethetnek vissza, melyeknek bő forrása volt a vád tárgyát képező röpirat. Ezt mint okot és okozatot nem szükséges e helyütt bizonyítani, miután a lázítás teljességéhez törvény szerint nem kívántatik meg, hogy az erőszakoskodás tényleg beállott legyen. De ezen bizonyítás nélkül is mérlegelni fogják önök azon veszélyt, mely a lázításból épen a választások alkalmával az országra háramlott és háramolhatott. Vádlott a vizsgálat alkalmával a lázítás vádját magától elhárítandó ezeket hozá föl: (Vizsgálati jegy­zőkönyv XH.) „Az előadottak, mindannyiszor mások által is számtalanszor fölhozott igazságok, s a meny­nyiben ezen igazságoknak puszta elősorolása köz­vádló ur által lázításnak vétetik, arról nem tehetek, s ekként nem én, mint a röpirat írója tekintethetik lázítónak, hanem inkább azon puszta igazságokon alapuló tények vétethetnek lázítóknak, mi pedig a lázítástól óriásilag különbözik, és egy írót, ki igazat ír, lazítással vádolni szerintem nem lehet.“ Ebben a megjegyzésben világosan el van is­merve, hogy a röpiratban fölhozott tények magukban véve lázitóknak vétethetnek. Tárgyilag véve tehát nem tagadta, sőt egyene­sen elismerte a szerző, hogy röpirata lázitást foglal magában. Csak azt tagadja, hogy a lázitás alanyilag is megállapítható. Arra utal ugyanis a vádlott, hogy írét ki igazat ír, lázitással vádolni nem lehet, mert ha igazat ír és előadása mégis lázitó, úgy tőle független tényekben rejlik a lázizás, mely miatt alanyilag nem vonatkozik felelősségre.

Next