Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)

1872-09-27 / 265. szám

Sőc.szám. Előfizetési föltételek : Vidékre póstám vagy helyben hásshosa hordva Hirdetmények dija: lO-hasábon Dotitsor egyszeri hirdetésnél . , 8 kr. A nyílttéri potitsor.............................................n Bélyegdíj ..............................................................................80 „ Égési érre Fii éTTO . 20 frt—kr. 10­0­­ , Nugyed ÓTra Egy hóm . 6 frt—kr. 1 . 80 , Péntek, szeptember 27.1ST2. REFO s ?&CTggaaaB i­in. ÓTI folyam. Szerkesztési iroda : S. aa. I. «idv»», I. F lap luellomi résaét ilIeW minden kfl.lomésiy a «íorkos.tÖHÓghe» inté*ond6. Bérmc»to^­eB sorolok csak ismert .kosoktól fogadtatank b!­Kiadó-hivatal: BárU Mór­k8nyT5ífly9*^«‘lévében­, régi sate5iá,atér &. »»• lap anyagi részét illető közlemények (előfisetési pénz, kiadós korfili panaszok, hirdetmény) a kiadó­ hivatal­os intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. októ-Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., bérre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a B0z Dickens „Barnaby Budge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utal­­ványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült 6067 frt 72 kr. és 2 db. cs. kir. arany. rését láthatjuk a közléseknek, melyeket Andrásy Gyula gr. a portához való jó viszonyunkról a dele­­gácziók bizottságai előtt mondott. Khalil pasa Bécs­­ben igen kedvelt egyéniség volt, s mint halljuk, uj fölemeltetése alkalmából ez oldalról is megtisztelő kitüntetést szántak neki.­­ A pénzügyi bizottság tegnap délután 5 órától 8-ig tartott ülésében a Ferencz-csatorna en­gedélyokmányának módosításáról szóló törvényjavas­latot tárgyalta. Jelen volt a pénzügyi és közlekedési miniszter. A bizottság a törvényjavaslatra nézve kije­lenti, hogy a költségek részletes kimutatását kívánja, s egyszersmind azt is, hogy a miniszter azzal együtt, a szakértők véleményét is mutassa be a háznak, s a felelősséget a szakértők nyilatkozatáért vállalja el. Pest, szeptember 26. Midőn a folyó év nyarán tartott medgyesi gyűlés határozatai szélesebb körökben isme­retesekké lettek, a magyar sajtóban nem egy kárhoztató hang emelkedett a szászok egység­­törekvései és a fölött, hogy a magyar államban ismét és ismét külön állás elfoglalására tá­masztanak igényt.'*') A Medgyesen megállapitott programm mintegy hadüzenetnek tekintetett, melyet a szászok a magyar állameszme ellen dobtak. Legkevésbé értették pedig azt, hogy az ifjú szászok, a magyar koronának ezen oly kivá­lóan lojális polgárai, az emlitett programmot szintén minden föntartás nélkül elfogadták. Azóta elmúlt néhány hét s az egész gyű­lés egyetlen gyakorlati eredménye, tudniillik a szász nemzetiségű országgyűlési képviselők szoros­ egyesülése nem okozott gondot sem a hirlapirodalomnak, sem a magyar államfér­fiaknak, annál kevésbé, mert ez egyesülés első nyilvánulása abból állott, hogy a szász orsz. képviselők kivétel nélkül beléptek a Deák-körbe, mire a medgyesi gyűlés előtt nem volt példa. De ha a rekriminácziók a sajtóban el is hangzottak már s habár Pesten talán belátták, hogy a szászok hűsége a magyar államhoz sokkal szilárdabb lábon áll, mint a baloldalé vagy épen a többi nemzetiségeké, mégis talán nem lesz érdektelen most, midőn a kellő nyu­galom helyreállott, egy rövid visszapillantást vetni ama gyűlésre és megvilágítani, mennyire változott a pártviszony azóta. A ki csak félig-meddig is ismeri a szász­földi viszonyokat, tudja, még mereven álltak szemben az utolsó évtized alatt az ó- és az ifjú szászok. A viszály fő oka, — s erre szeretnők fölhívni a magyar kormányférfiak és képvise­lők figyelmét,— az 1848-ai törvények jogér­vényének teljesen különböző fölfogásában rej­lett. Mig az ifjú szászok e törvényeket s azok következményeit minden tartózkodás nélkül elfogadták, addig az ó-szászok örökös ujj hú­zásban, többé-kevésbé nyilt protestácziókban lelték kedvüket s ez által visszavonulási utat igyekeztek maguknak nyitva tartani azon esetre, ha a Schmerling-féle c­entralizáczió uralmának remélt megújulása bekövetkeznék. Csak az 1867. évi szász egyetemi gyűlésen történt flagráns példára utalunk­, midőn­­ az ifjú szász képviselők határozottan kívánták, hogy az új magyar felelős minisztériumhoz in­tézett bizalmi föliratban a 48-ki törvények el­ismerése is fölvétessék, az akkor tetemes több­*) Megjegyzendőnek véljük, hogy e czikket az ifjú Blitz párt egy tagjától ves­szük, s hogy írására a szer­kesztőség semmi befolyást nem gyakorolt. A „Ref.“ szerk.­ségben volt ó-szász képviselők pedig ezt ha­tározottan megtagadták. Emlékeztetünk az 1871-ki szász egyetem tárgyalásaira, midőn a törvényhatósági szer­vezés fölötti vitában az ó-szászok ismét eré­lyesen küzdöttek az uj államrend következmé­nyei ellen s hogy a küzdelem más téren, kü­lönösen a községi élet mezején is kitört, az csak természetes következménye volt azon kü­lönböző fölfogásnak, melyet a pártok a szász nemzetnek a magyar államhoz való viszonyá­ról maguknak alkottak. Untató volna, ha e küzdelem minden fázisát részletesen elmondanék; röviden csak annyit konstatálunk, hogy az ellentétek teljes élességükben fönállottak még, midőn a med­gyesi gyűlés megnyílt. Hogy egy ily gyűlés egy átalában össze­hívható volt és pártolásra talált, annak okát mindenek előtt a kormány félrendszabályaiban kell keresnünk; hatást gyakorolt ez irányban a nemzeti­ nyelv elnyomásának félelme s a nemzet vagyon kezelésének veszedelme, mit az illetők kellően ki is zsákmányoltak. De fölébredt az egyesülési vágy is, mert a nem­zet, számbeli gyengeségének tudatában mind­inkább meggyőződött arról, hogy összetartásra van szüksége. Nem hallgathatjuk el e helyen, hogy a kormányt illeti legnagyobb része azon jogos szemrehányásnak, hogy a királyföldi municzi­­pális viszonyok nem rendeztettek és a most támadható nehézségeknek idejekorán eleje nem vétetett. Ha a municzipális törvény, mely­nek előmunkálatait a szász egyetemen a kor­mány rendkívül sürgette, 1871-ben a magyar képviselőház elé terjesztetik, akkor már régen bírnánk egy végleges törvényt, mig igy foly­ton provizóriumban tapogatózunk. A medgyesi gyűlés a fönállott ellentéte­ket sok részben kiegyenlíté­s ennek következ­ménye az, hogy a szász képviselők úgy az országgyűlésen, mint annak idején majd a­­ szász nemzeti egyetem tárgyalásainál lehetőleg egyetértő eljárást fognak követni. De hogyan jött létre e kiegyezés ? és ér­demlik-e az i­s a szászok azon szemrehányást, hogy e nemzeti békekötésnél hűtlenek lettek régi elveikhez, s eddig fennen hirdetett ragasz­kodásukhoz a magyar államhoz? A kiegyezés lehetségessé vált az által, hogy a két párt közt létezett főválaszfalat az ó-szászok ledöntötték. A medgyesi gyűlésen ismerték el az ó-szászok legelőször és minden tartalék nélkül, — mint a programm bizo­nyítja, — hogy az 1867-ki kiegyezést és az ez által inaugurált rendszert teljesen elfogadják. E nyilatkozattal az ó-szász párt elzárt maga mögött minden utat, mely a bécsi czentraliz­­mussal összeköttetésben tartotta, s ez oly en­gedmény volt, melyet az i^‘u szászoknak nagyra kellett becsülni. Miután a főkérdésnek ilyfor­­mán történt eldöntése által az ó-szászok oly nevezetes lépést tettek a kölcsönös közlekedés felé, az i^’u szászok viszonzásképen szintén elfo­gadhatták azon óhajtásokat, melyeknek az ó-szászok a szász autonómia föntartására nézve kifejezést adtak. Ez óhajtásokat pedig annál inkább elfogadhatta, mert azok teljesítése végre is semmikép sem veszélyeztetné a magyar ál­lam érdekeit, s legfölebb a többi nemzetisé­gekre való tekintetből tenne némi megszorí­tást szükségessé, —■­mit különben csak föntar­­tással engedhetünk meg, s ha a szász nemzet történeti jogait és sajátságos állását a magyar államszervezetben tekintjük, — talán egyáta­lában meg nem engedhetnénk. Nézetünk sze­rint mai nap mindenek előtt a modern állam igényeit kell kielégíteni, tehát mindent, mi en­nek keretébe nem illik, eltávolítani, még ha sok százados történelemmel dicsekhetik is; de jól megjegyzendő, hogy csakis az távolít­­tassék el, mi ama keretbe valóban nem illik. Téves azon állítás, mintha ma a király­­földön csak egy politikai párt léteznék, s hogy tehát a medgyesi gyűlés programmja átaláno­­san elfogadtatott. — Azon pontok , me­lyeket a kérdéses okmány tartalmaz, végre is vannak hajtva: az egyesülés megtörtént, — kifelé osztatlan egyetértésben állunk. De ha ez alatt azt akarnák érteni, hogy a szász nemzet­ben minden párt megszűnt,­­ az nem felelne meg egészen a valóságnak. Nem tekintve azt, hogy a medgyesi pro­­grammban érintetlen hagyatott egy igen fon­tos kérdés, mely a legközelebbi egyetemi gyű­lésen kétségkívül nagy vitát fog előidézni, t. i. a szász egyetem hatáskörének megállapítása,— még számos más ügyben is léteznek nézetkü­lönbségek. A­z egyetem hatáskörének kérdésé­ben a volt ó-szászok a czenti­alista álláspontot védik, s a törvényhatósági súlypontot az egye­tembe kívánják helyezni, míg a volt ifjú szá­szok a kerületeknek lehető legnagyobb auto­nómiájáért fognak küzdeni. Szükséges persze, hogy e vita átalában tartathassék; szász kö­rökben remélik, hogy a királyföld rendezésé­ről szóló törvényjavaslat előterjesztése el fog még húzódni, s a novemberben összeülendő szász egyetem még tehet ez ügyben a kor­mánynak előterjesztést, mely annál nagyobb értékű leend, mert a szász egyetem képviselői­nek egyhangú szavazatával lesz fedezve. Hogy az ügy mai állásában szó sincs egy új javas­latról az egyetem részéről, az világos ; a­mit kívánnak, az mindössze annyi, hogy még némi anyagot szolgáltathassanak a miniszter úrnak. Végül a dolog természetében fekszik, hogy valamint a nyilvános élet más terein mindig léteznek pártok, úgy a szűkebb szász viszonyokban is állandó a küzdelem a régi czopf és a modern nézetek közt, és ez jól van így, mert a­hol nincs küzdelem, ott nincs élet; annyit azonban konstatálnunk kell, hogy a politikai harcznak oly élessége és kíméletlen­sége, oly személyes jellege, minő az utolsó évtizedben volt, alkalmasint jó időre el van temetve. Ezen eredménye lett a medgyesi gyűlés­nek, s ezért engedjék meg, hogy a szászok ör­vendjenek fölötte ; a magyarság legkevésbé kárhoztathatja ezt ma, midőn látja, hogy a medgyesi programm a Deák-párt soraiba ve­zette valamennyi szász képviselőt. A régi elkeseredett viszály megújulása csak azon esetben volna lehetséges, ha az ó-szászok hamis játékot űznének ; e föltevést azonban visszautasítjuk, mert ennek valósulása egyszersmind az ő politikai pártvezéreik ha­lálos ítélete volna. Hibaigazítás. Lapunk tegnapi vezérc­ikkében a harmadik hasáb első bekezdésének hatodik sorában e he­lyett : j,filiszterként” olvasandó „f­é­l­i­s­t­e­n­k­ént,“ . Török külügyminiszterré, mint egy bécsi távirat jelenti, az eddigi bécsi török nagykövet Khalil pasa neveztetett ki, a­miben csak megerősí­t A magyar delegáczió pénzügyi bizottsága ma délben ülést tartott, melyen a bizottsági előadó­nak jelentése terjesztetett be a közös pénzügyminiszter költségvetése tárgyában. Illetékes körökből jövő értesítések szerint re­mélik, hogy a delegácziók okt. 15-ig elvégezik mun­kálataikat. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, szeptember 26. Azon bő­szüret, melyben a pártszakadott­­ság a magyar alsóházat, a válaszfölirati javas­latokban való duslakodással részesité, ma be­fejeztetett. A mai ülésen osztatott ki nyomta­tásban a nemzetiségi párt válaszfelirati javas­lata, a mai ülésen terj­eszté elé a szélsőbal s a reformpárt a magáéit. De a három munkálat között nincs egy sem, mely szorosan válaszfelirat volna. A re­formpárt munkálata még legközelebb áll azon igényekhez, melyeket a válaszfelirat természe­téhez kötni szokás, mégis inkább programm,a­mit nyújt, mint egyszerű válasz a fölség leira­tára. A szélső baloldal egy hosszú vádlevelet ír a 67-iki alaptörvények s az uralkodó párt ellen; mig a nemzetiségi fölirati javaslat va­lóságos emlékirat, melyben a magyarországi nemzetiségi aspiráczióknak nem jut sokkal nagyobb hely és méltatás, mint az osztrák ha­­sonirányu törekvéseknek. Mindkettő még formára nézve is talán mindössze annyiban felel meg a válaszfelirat kellékeinek, hogy a „Felség“-hez van intézve, minek azután igen jelentékeny befolyása van — az ige személyi használatára. A nemzetiségi javaslat különben elég ne­vezetes termék. Sajátságos vegyüléke a foede­­ralista politikának és a társadalmi s állami radikalizmusnak. Már fölebb említek, hogy igen nagy súlyt helyez arra, hogy az osztrák tartományokban az alkotmány nemzetiségi­­foederativ irányban megváltoztattassék, csak­nem akkora súlyt, mint a nemzetiségek ma­gyarországi „elnyomottságára.“ Keserűen pa­naszolja, hogy a 67-iki törvények az egész monarchiában két kisebbséget képező fajnak praedominálását állapították meg, hogy mind azon törvények s institucziók, melyek ez átkos közjogi alap alkotása óta teremtettek, ez esz­me s irány­zat megszilárdítására, fejlesztésére vezetnek közvetve vagy közvetlenül. Hozzájárul azon szabadságellenes áram­lat, melyet a Miletics és Trifunácz urak által aláirt memorandum, egész államéletünk szer­vezetében látni vél. Ilyen p. o. a trónbeszéd­ben is fölvetett felsőház. Minek is az a felső­­ház? Ez urak „nem látják be a felsőház szük­ségét.“ A virilisek intézménye egyenest a népi és nemzetiségi szabadság ellen irányzott me­rénylet. Igen érdekes az a passzus, mely követeli, hogy „állami források nyittassanak azon mun­kások és munkásegyesületek munkájának és hitelének biztosítására, kik társadalmi viszo­nyok folytán a tőke versenye irányá­ban a tehetetlenség helyzetébe ju­tottak.“ Bizonyára csak a véletlen találko­zása, hogy hasontartalmú , passzusok igen sű­rűn fordulnak elő az osztrák f­ederalisták, s ultramontánok em­ncziáczióiban is, a mun­káspártok dédelgetésére. Merő véletlen! Lehetetlen bővebben reflektálnunk azon számtalan sérelmekre és kivánatokra, melye­ket e „fölirati javaslat“ Magyarországnak és kormányának nemzetiségi politikájára nézve elősorol. Lapokat kellene tnleirnunk és mégis igen kevéssé tudnók kimeríteni e szertelen vá­dak és követelések hosszú sorát, mely itt föl­­iratnak elneveztetik, és ez a „fölirat“ ő fölsé­­gétől nem kér mást, mint hogy megdöntve a dualisztikus kormányforma erős várát, biro­dalmát az egyes nemzetiségi atomok laza, ka­landos czelláira oszsza föl! .. . A szélsőbal múltjához hű maradt. A régi fegyvereket még most is akkora csörtetés­­sel kezeli, mint mikor először verte föl a par­lamenti arénában a port. Jószu szavajárása még a trón­ előtt sem hagyja el. Van benne valami az angol puritán kenetességéből, igen sok a franczia vörösök vakmerő frázisaiból, de mind ez idegen máz alól kirí az igazi, a benső alaphang: a 48 előtti magyar táblabiró gravaminális pattogása, mely annál rikítóbb és követelőbb tudott lenni, minél inkább meg volt róla győződve, hogy mérsékeltebb han­gon sem nyer meghallgattatást és kielégítést. Ez érzetnek kell azután tulajdonítanunk azon körülményt, hogy a szélsőbaloldal a maga válaszfelirati tervezetébe beleveszi az ország­gyűlés törvénytelenségéről szóló tréfáját is, s ő felségétől a képviselőház föl­­oszlatását kéri. Mert megjegyzendő, hogy e javaslat a választási visszaélések iránti pana­szait oly alapos részletezéssel viszi a trón elé, mintha voltak­épen egyik bbráló bizottság előtt valamelyik képviselőválasztás törvénytelensé­gét allegálná. Hogy a közjogi alapkérdés meghányása képezi a terjedelmes iratnak legalább­is felét, már fölebb jeleztük. A „korrupczió“ feles számmal bányazik, és ha ehez még hozzáad­juk „a drága vasutüzleteket és hirtelen épülő palotákat“, olvasóinknak meglehetős kimerítő képzete lesz a szélsőbaloldal fölirati javaslatá­ról, mely alig több, mint a „Szombati Lapok“ czikkeinek kivonatos összeállítása. The last but not the least a reform­párt fölirati javaslata, melyet Schvarcz Gyula még négy elvtársa aláírásával az uj párt nevében terjesztett a ház elé. Nem habozunk kimondani, hogy mind az öt javaslat között ez a legjelentékenyebb munka. Nem mintha ez is túl nem menne föladata keretén, s körülbelül nem is a trón, hanem in­kább a közönség számára készült. A tárgyak sokasága, melyet fölvesz, a részletezés az egyes főkérdések körül, mind oly tulajdonság, mely a jelen válaszfölirat természeténél fogva, rövid szabású keretében nem igen fér bele. De tagadhatatlan, hogy az elsorolt tár­gyak sokasága itt valódi eszmebőség, és ha ez eszmék hel­lyel-közzel kissé elvont színeze­tűek is, és ha gyakorlati érvényesítések lehe­tősége és haszna iránt a nézetek igen eltérők lehetnek is , mégis érezni látszott a ház, hogy nem egy theoretikus ábrándozó thémával van dolga, hanem oly eszmékkel, melyekkel előbb­­utóbb számolnia kellene. A ház, és kivált a jobboldal ez érdeme­ket és előnyöket határozottan méltányolta és tetszésének ismételt tanuj­eleivel kisérte a re­formpárt ez első debut-jét. E javaslatok bemutatása vette igénybe a mai ülés fő érdekét. Napirenden voltak a Lu­­dovica akadémia fölállításáról, s az 1873. évi bécsi világkiállításon kiállítandó tárgyak ide­iglenes oltalmáról szóló törvényjavaslatok. Az előbbi a központi bizottság kisebb módosítá­saival, az utóbbi változatlanul s minden vita nélkül fogadtatott el. A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Fra Gírolama Savonarola. Ha oly férfiú lép fel, ki nem előnyeinél, hanem csak hibáinál fogva tartozik századának keretébe, ak­kor a történetírók ritkán értenek egyet működésének átalános jellemzésében. így van ez a 15-ik század egyik legrokonszenvesebb alakjával is , Savonarolá­­val. Sokan őt a német reformátor dogmatikai előző­­jekép tüntetik fel, mások meg szigorú katholiczizmu­­sát hangsúlyozzák — mindenesetre jogosultabban. Abban azonban egyetért múlt és jelen, hogy ezen első egyházi tribün rendkívüli egyéniség volt, és so­kan az ő és Hutten alakját elevenítik föl, hogy az akkori és mostani viszonyok hasonlatosságára utal­janak. Mi, távol minden hasonló czélzattól, egyedül a férfiút akarjuk festeni, ki tehetségeinek nagysága és sorsának rendkivülisége által mindenesetre meg­érdemli részvétünket.*) Savonarola 1452-iki szeptember 21-én Ferrará­­ban született, hol nagyatyja udvari orvos, atyja pe­dig jelentéktelen udvaroncz volt; anyja jellemerős, szel­emdús nő volt, a­kin a fia szenvedélyesen csüg­­gött, csak ő reá bízta minden érzelmét, gondolatát. 23 éves koráig otthon volt, terv nélkül űzve tanulmá­nyait. Családja orvosnak szánta, de a gyenge, ideges természetű ifjú inkább a spekulácziók tömkelegébe mélyedt, sz. Tamást és Arisztoteles magyarázóit ta­nulmányozta és — költeményeket irt; eszményi mérve után Ítélt világ és ember fölött és azért egyik is má­sik is mintegy visszariasztotta őt, és mégis keble tele volt szerelemmel, vágyódással. — Savonarola kora pedig épen nem kedvezett az ily természeteknek, i­jrkölcsi romlás, élvhajhászat, csökönösség minden magasabb érdek iránt; ezek e kor jellemvonásai, mely vak tisztelettel viseltetett az épen felfedezett ókor s annak művészete, irodalma és szabadabb szokásai irányában s folyton több idegen vonást vitt be a ke­reszténység eredeti, tiszta képébe. Már pedig épen ez volt Savonarola lelki ügye. Mindinkább önmagá­ba vonult, imádkozott, böjtölt — exstatikus lénye mindinkább fejlődik. Egy ízben családja rábírja ugyan az udvar egy ünnepélyének látogatására, de az ifjú szive és képzelődése azon szerencsétleneknél időzik, kiket len a vár fenekén lánczok terhelnek, mig itt főn ujong a tömeg fölöttük. Soha többé az udvarhoz el nem ment. Savonarola szakadozott lelke csak egyizben vonzotta őt a világba, csak egyszer hitegette földi boldogsággal, — de ez csak hitegetés, ámítás maradt. A szenvedélyes f^­u szeretett, de a büszke apa durván utasította el a kérőt. Meg volt törve. Ez egyetlenszer fordult az emberekhez, és ezek halálosan sebezték meg belsejét; nem-e annak jele ez, hogy lelki nyu­galmát máshol kell keresnie ? Az ifjú elhatározta, hogy kolostorba megy. Egy nagy egyházi ünnep al­kalmával egyedül maradt hon s ekkor titkon Bolog­nába megy és sz. Ágoston rendjébe lép. Titkon — mert hisz lehetett volna-e ereje ezen lépéshez, ha az anya kedvenczét vissza­tartja kényeivel? írásban ér­tesíti övéit tettéről; ő nem élhet meg tovább az el­romlott világban, Krisztus maga szemelte ki őt lo­vagjául. „Örüljetek, hogy a Mindenható a lelkek or­vosává tett, midőn én a testek orvosa akartam lenni.“ Künn a világ tetszett neki romlottnak s most a klastromban azt látta, hogy az egyházi világ sem oly tiszta, mint a minőnek hitte, „ói, a kinek adva volna megtörhetni ezen daemon röptének óriási szár­nyait !“ Írja ekkor egy költeményében. És valóban nem túlzott. A pápai trónt H. Pál, IV. Sixtus, VII. Innoczencz foglalták el, s ő utána VI. Sándor, Olasz­ország politikai és erkölcsi állapota pedig kétségbe­ejtő volt, mindem­ütt összeesküvés, gyilkosság, zsar­noki hatalom.­­ Ily körülmények között és ily idő­ben vágyakodott Savonarola javítás után, de kevés kilátással. Két évig tanulmányaival foglalkozott ki­válón, mint prédikátor sok helyütt próbálkozott, de mindenütt siker nélkül. Ekkor Florenczbe küldöt­ték, hol Lorenczó tartott fényes udvart; a férfiak régi kéziratok s tudományos utazások fedezésére gyakran egész vagyonukat költötték, a nők latinul és görögül tanultak, a könyvnyomdászat uj találmá­nya pedig az egész világot kulturczélokra látszott egyesíteni. — Savonarola azonban felismerte a dí­szes külszin alatt rejtező erkölcsi romlottságot; sem tudomány, sem művészet nemesitőleg itt nem hatott. Külső czafrang után jártak ismét künn a világban, s benn a kolostorokban szőrszálhozogató, elménczkedő vitatkozással tölték idejöket; a plátói akadémia egyes tagjai pedig komolyam akarták indítványozni, hogy Plátó a szentek sorába vétessék föl. Reggioban a szerzet gyűlést tartott. A mig dogmákról volt szó, Savonarola hallgatagon ült csuk­lyájába burkolva, de midőn az egyházi fegyelemre került a sor, a halvány férfin fölemelkedett és ékes­szólása és bátorsága mindenkit elragadott magával. Híre egész Olaszországot járta be; temploma alig bírta a nagy hallgatóságot befogadni. Lorenczónak merészsége veszélyesnek tetszett és mérséklésre inte őt, Savonarola ellenben megmonda küldőinek, hogy Lorenczó térjen magába, mert nemsokára Isten bün­tető keze el fogja őt érni. Savonarola megjósolta Itália politikai változását, a herczeg és pápa halálát, a nápolyi király közel végét.­­ Ezen jóslati vonás mindinkább erőt vesz a nagy szónok lényén ; ő szó szerint veszi a biblia minden csodáját és bizalma Istenben oly tántoru­latlan, hogy ő saját vallásos buz­galmát, jámbor szenvedélyét Isten különös művéül, magát pedig prófétájául tekinti. Lorenczó valóban nemsokára halálos ágyán fe­küdt ; a zsarnok békét akart az éggel és Savonarolát hívta meg gyóntató apául, a kinek jellemtisztaságáról meggyőződött. A szerzetes azonban föltételekhez kö­tötte Isten kegyelmét a haldok­ó irányában; megígérte töredelmesen minden általa kifosztott kártérítését, a jog helyreállítását, de midőn a pap Előrenéz népe szabadságának helyreállítását követelte, a fejedelem elfordult — Savonarola pedig ott hagyta abszoluczió nélkül. S most bekövetkezett az előre jósolt istenítélet Olaszországra is VIII. Károly franczia királyt maguk a fejedelmek és a pápa hívták be; mindegyikük a zavarosban akart halászni. De midőn Előrenéz her­­czege idegen segély mellett jött országába, a felbőszült nép elkergette; az anarchia iszonyai kezdték meg uralmukat. Ekkor ismét Savonarola lépett föl mentő­kép. A szerzetes polgárrá, a prédikátor törvényho­zóvá lett.­­ Károlyt visszavonulásra bírta, s azután a­­ köztársaságot kezdte rendezni. Figyelme nemcsak a nagy eseményekre, hanem a legkisebbre is kiterjedt, hogy a népet megóvja a zsarolástól, nyilvános zálog­házakat állíttatott föl. Előfordult, hogy 100 frt 50 év alatt fölszaporodott 49,792,556 frt 7 garas és 7 dé­nárra! Savonarola még arra is megesheté az embereket, hogy a kölcsönzött pénzt nem fogják eljátszani. Hozzá­kezdett azután az erkölcsök reformjához. Prédikácziói által elérte, hogy a nők lemondtak ékszereik­ és fényes ruháikról, hogy az ifjak fölhagytak erkölcstelen da­laikkal,­­ így a vallás szellemét akarta a respublikái szabadsággal egyesíteni; egy év lefolyta után Savo­narola minden forradalom nélkül az anarchia helyébe rendezett köztársasági viszonyokat létesített. Őt azonban mindez elszomorította, komorrá tette. Érezte, hogy kilépett papi hivatásából, hogy túlvágta korlátait; sejtette, hogy tévedés, romlottság és önzés ellen folytatott küzdelmében el fog bukni. Ezen lelkiállapotban tartotta azon majd páratlan, meg­rendítő beszédeket, a­melyekről egy másoló azt mondja, hogy nem bír tovább inni, mert könnyei nem engedik. Korabeli történetírók, államférfiak, bölcsé­szek, még a hideg Macchiavelli is osztja azon nézetet Savonarola rendkívüli szónoki erejéről, a kiben poli­tikai éleslátás egyesült jóslati exaltáczióval. — De Savonarola nem elégedett meg eddigi eredményével Buzgalma tovább vitte s azon merész tervvel foglal­­kozott, hogy egy uj koncziliumot gyűjtsön egybe s a­a elmozdittassék. Ez volt a lángíelkü férfiú veszte. renczi ellenei közreműködtek római ellenségeivel, s a pápa megtiltotta neki a prédikálást. „A szószék életem“, mondá Savonarola, s igaza volt; elvesztvén ezt, elveszté hatását a népre, el minden fegyverét. Ehez járult még barátainak meg­gondolatlan túlhevülékenysége. Egy francziskánus őt eretnek gyanánt mutatta be hallgatóinak beszédében, és fölhívta Savonarolát a tűzpróbára, hogy tüntesse ki isteni küldetését. A megtámadott egy barátja el­fogadta a kihívást, Flórencz tanácsa pedig megengedte a tűzpróba nyilvánvaló megtartását — tudták, hogy ez lesz Savonarola veszte. A kitűzött napon megjelent a két ellenfél, beláthatlan tömeg leste a történendőket. De ekkor Savonarola ellenei húzták-halasztották a dolgot, s végre kihirdette a tanács, hogy a spektáku­lum elnapoltatott, kéz alatt pedig gondoskodott arról, hogy a megcsalt nép gyűlölete a nagy szónokot érje. „Mért is nem ment Savonarola maga a tűzbe ! mon­dák saját hívői, próféta létére úgy sem lett volna baja.“ Már a következő éjjel ellenei megkezdék müvü­ket. Kolostorát fegyveres erővel támadták meg s be is vették. Savonarola visszautasította társai ajánlatát a menekülésre és midőn önmaga lépett az ellenfél katonasorai közé, alig lehetett őt megóvni a csőcselék tettlegességei elöl. A néhány hét előtt istenitett fér­­fiút igy döntötte meg az általa fölszabadított néptömeg. Most kezdődött Savonarola ellen a pör a kinpad se­gélyével ; a gyenge férfiút egy nap 14-szer is kínoz­ták. De hiába, ő nem vallotta magát bűnösnek, nem tudott egyetlen gonosztettet sem magáról. Egy flórenczi nótárius ajánlkozik a jegyzőkönyv hamisítására, de ez sem elegendő tanúbizonyság ellene. Végre meg­kezdik a pört harmadszor és ő elitéltetik. Késő éjjel közlik vele az ítéletet, s öt térdein imádkozva talál­ják. Azután a porkoláb térdeire hajtja az elitélt fejét , nyugodtan alszik, erőt gyűjtve a jövő nap iszonyai­nak elviselésére. Május 23-án 1498-ban máglyára vitték Savonarolát, s a városi tanács egy csapat go­nosztevőt bocsátott szabadon az okból, hogy az elitél­tet bántalmazzák utolsó menetében. De a jövő gyorsan meghozta számára az elég­tételt, nemcsak politikailag, hanem szellemileg is. A következő pápák megengedték ismét műveinek ki­­nyomatását, a nemeslelkű XIV. Benedek pedig nyil­ván kimondotta, hogy Savonarola megérdemelné, hogy az egyház szentei között foglaljon helyet. —f. *) Adolf Stahr, kleine Schriften zur Literatur und £anst. I, kot. Biographisobes. Berlin 1871.

Next