Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)

1872-10-09 / 277. szám

pont, a­melyre az őrházat szánták, nem török, hanem montenegrói terület. E nézet elfogadtatván elhatároz­tatott, odóesék parancs az iránt, hogy egy jelentékeny montenegrói hadcsapat kivonulván pusztítsa el az építkezést és kergesse el a törököket. E rendelet szept. 27-én végrehajtatott. A verekedés igen elke­seredett volt s addig tartott, mig nem konzuláris köz­vetítés által fegyverszünet hozatott létre oly czélból s ígérettel, hogy vegyes bizottság a vitás területet megvizsgálja s jog és igazság szerint elitélje. Ez a hivatalos jelentés tartalma, melyet némely nem hivatalos forrásból vett, de elég alapos hirrel óhajtanék kiegészíteni. Mithad pasa Stambulban hirt vevén az összeüt­közésről, mint egy Kalasin táján történt csetepatéról, azonnal távirt Czetinjébe, hogy minden következmé­nyekért Montenegróra hárítja a felelősséget; a jövőre nézve pedig biztosítékokat követel, különben „kény­telen lenne a cs. kormány katonailag közbe lépni”. Nikola fejedelem persze ismét visszaadresszálta a fe­lelősséget Törökországra s egyúttal Konstancziná­­polyban a biztosítóhatalmak megbízottai elé vitte ügye igazságát, hol azonban igen hideg fogadtatás­ban részesült, kivéve az orosz nagyköveti palotát. Ignatieff lépéseket tett egy kollektív­ jegyzék létre­hozására Montenegro érdekében, de sikere nem volt. E­közben megköttetett a fegyverszünet s a dolog ér­deme egyelőre függőben van. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, október 8. A felsőház ma a szokottnál erősebb ülést tartott, tárgyalván a Lloyd segélyezéséről és a Ludoviczeumról szóló törvényjavaslatot. Az elsőre nézve Zichy Ferencz gróf tartott egy érdekes és hosszabb előadást, mely után a javaslat elfogadtatott. A Ludoviczeum kérdé­sében Pongrá­cz Károly gróf indított vitát, beterjesztvén egy, a katonai nevelésre vonat­kozó, néhány sorból álló törvényjavaslatot. A vita azonban, melyben H­o­ll­án Ernő hon­védelmi államtitkár uron kívül Eötvös Dé­nes b., Cziráky János gr., Zichy Nándor gróf urak beszéltek, Pongrácz Károly gróf javaslatának elvetésével s a törvényjavaslat elfogadásával végződött. A képviselőház figyelmét ma P­o­d­m­a­­nitzky Frigyes okos és lebilincselő előadása vette igénybe. Podmanitzky Frigyes kellemes szónok, ki nem küzd heroikusabb fegyverekkel a hatásért, de ki jól megfontolt érveivel s erős meggyőződésével s erkölcsi súlyával az elis­merést mindig biztosítja magának, ha a reform­párti javaslatot védi is, melynek nincsen még tapsra kész pártja. Kívüle megemlítésre méltó két horvát szónok, kik közül Zsivkovics Já­nos horvát bevezetéssel mondta el kissé aka­dozva politikai ildom és fölfogás­­ dolgában figyelmet érdemlett beszédét, míg Miskatovics elejétől végig horvátul szólt. Bobory Károly , Miletics Szvetozár voltak még a mai nap szónokai. Somssich Pál meghűlés folytán nincs oly egészségi dispoziczióban, hogy egy nagyobb beszéd kevélyesnek kitehesse magát s ezt mint érzékeny veszteséget méltán sajnál­juk. Tóth Vilmos van hivatva érte kárpótolni a házat, s a sor holnap kerül ő reá. I. A képviselőház XXVI. ülése. (Napirend : a győr-soprony-ebenfurti, a rojtek-németbog­­iáni, a sopron-pozsony-lundenburgi-volgvölgyi vasutak épi­­téséről szóló törvényjavaslatok s a válaszfelirati vita foly­tatása.) Elnök: Bittó István. Jegyzők: S­z­é­ll Kálmán, Wächter Frigyes, Kiss Miklós. A kormány részéről jelen vannak: Tisza La­jos, Paul­er Tivadar, L­ó­ny­ay Menyhért gróf, Tóth Vilmos, Kerkapoly Károly. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hi­telesíttetik. Elnök benyújtja Trencsén megyének kérvényét az északnyugati vasút kiépítése tárgyában. A kérvényt bizottsághoz utasittatik. Kuntz Gyula beadja az országos középtanodai tanáregylet kérvényét a középtanodai tanárok fizeté­sének fölemelése tárgyában. A pénzügyi bizottsághoz utasittatik. Következik a­ ­ napirend. — Olvastatik a sopron pozsony-lundenburg-vágvöl­­gyi elsőrendű mozdonyvasút kiépítéséről szóló tör­vényjavaslat. Tisza Lajos közlekedési miniszter röviden jelzi azon kézpontokat, melyek egy vasútvonal engedélyezésénél figyelembe veendők. Az első természetesen az illető vasútvonal iránya E tekintetben szükséges megítélni azt, hogy a vasút­vonal meglevő vasúthálózatunkba beillik-e, vagy tán épen annak kiegészítésére és okszerű kiegészítésére szolgál-e, vagy épen ellenkezőkép nem gátul szol­gálnak e annak helyes továbbfejlesztésére ? A má­sik kérdésnél megítélendő az, hogy az állampénztár­nak minő igénybevételével szándékoltatik az a vonal létesíttetni. Vasúthálózatunk berendezésében azon czél­­nak kell szemünk előtt lebegni, hogy a nemzet­közi forgalmat hazánkon s lehetőleg a főváros érint­kezésével vezessük keresztül, és e czélra a mennyire hálózatunk még ma kiegészítve nincs, igyekeznünk kell a külföldi vonalakkal a helyes kapcsolatot ma­gunknak biztosítani, és mielőbb kiépíteni; szükséges továbbá tekintettel lenni hazánk védelmi állapotára és ezen itt jelzett két követelmény kielégítésére szóló bátor lesz a háznak javaslatot tenni oly vasutakra nézve is, melyek az állampénztárt esetleg igénybe vehetnék. A főbb vonalakon kívül nem szabad elhanya­golni a belföldi forgalmat előmozdító vonalakat sem. Ha kamatbiztosítás nélkül szándékoltatik egy vonal kiépíttetni, szóló nézete szerint a vonal irányára nézve csakis az megítélendő, vájjon az új vonal az állampályáknak vagy az államgaranc­iát ma még igénybe vevő pályáknak forgalmát nem vonhatja-e magához annyira, hogy ezáltal közvetve nagyobb ká­rosodást idéz elő az állampénztárra. A­mint ez eset nem forog fen, azt hiszi, nincs okunk útját állani, hanem csak örömmel üdvözölhetjük az ily pályát, és igyekeznünk kell azt minél előbb létesíteni. E szempontok által vezéreltetve, bátran ajánlja elfogadás végett a tárgyalás alatt levő törvényja­vaslatot. Erre a­­javaslat átalánosságban elfogadtatik, s részleteiben a központi bizottság kisebb-nagyobb módosításai helybenhagyatnak minden vita nélkül. Befejeztetvén e tjavaslat tárgyalása. Simony­i Ernő kérdi, hogy e tjavaslat végrehajtásával miért van a pénzügyminiszter is megbízva? Tisza Lajos közlekedési miniszter megjegyzi, hogy a közlekedési miniszternek igen nagy szüksége van a pénzügyminiszterre, miután a pénzügyminisz­ter biztosítja neki az építési tőkét, és ott is, midőn papirosok kibocsátásáról, a kurzus meghatározásáról van szó, azt tartja igen, helyes, hogy azt egyenesen a pénzügyminiszter eszközölje, kinek ez ressortjába tartozik. (Helyeslés.) Olvastatik a Győrtől Sopronyon át Ebenfurt­­ irányában az ország határáig vezetendő elsőrendű mozdonyvasút építéséről szóló tjavaslat. A tjavaslat úgy átalánosságban , mint részletei­ben a központi bizottság módosításaival fogad­tatik el minden vita nélkül. Olvastatik a rojtek-németbogsáni másodrendű vasútvonal kiépítéséről szóló törvényjavaslat. Nikolits Sándor azon reményét fejezi ki, hogy a közlekedési miniszter beváltandja az országgyűlés kezdetén tett ígéretét, s mielőbb beterjeszti a kikind a­­pancsovai és temesvár-orsovai vasutakról szóló tör­vényjavaslatokat. Különben elfogadja a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot. Erre a törvényjavaslat átalánosságban és rész­leteiben a központi bizottság módosításaival fogad­­tatik el. Bittó Kálmán központi bizottsági előadó a háznak bejelenti, hogy egy osztály részéről a kebelé­ben tett azon indítvány folytán, hogy utasíttassék a közlekedési miniszter az országos vasúti hálózat ter­vezetének mielőbbi beterjesztésére; a miniszter úr azon nyilatkozatot tette, hogy nem csak a vasúti, ha­nem az összes közlekedési vonatak hálózatáról szóló javaslatot legközebeb a képviselőházban be fogja adni. Tudomásul vétetik. Következik a válaszfelirati javaslatoknak tár­gyalása. Zsivkovics János horvát nyelven kezd szólni, de azután magya­rul folytatta beszédét. Nem szándéka az egyes fölirati javaslatokat kritizálni, de annyit kénytelen megje­gyezni, hogy a többség vagy a többségben levő párt az 1867-ik évi 12-ik t.-cz. által az országban alakított állapotot az ország maga érdekében őszintén föntar­­tani akarván, nem engedi az említett alaptörvényt még most semmi irányban módosíttatni, sem pedig annak jótékonyságát és czélszerűségét kérdésbe vo­natni ; a középbal pedig nem találja ugyanezen álla­potot a Magyarország állami állására és annak jövő­jére nézve jónak, hanem inkább veszedelmesnek, de nem állítván annak mi módozatbani módosítását és csupán támaszkodván az ország jogaira, úgy látszik, hogy a maga alkotmányos küzdelmét ezen mostani törvényes állapot ellen más kedvezőbb időre akarja elhalasztani, mig a szélsőbal csak a Magyarország teljes állami függetlenségére nézve, a maga eszméjéért annak bevalósitásáig folytonosan küzdeni szándé­kozik. A Miletics és Trifunácz által beadott válaszföl­­irat, mellőzvén a belpolitikát, melylyel fők­ép, és pe­dig a többi válaszfeliratok ellenében, egészen más irányban foglalkozik, és melyekre nézve a maga né­zeteit és vágyait indokolja, melyekre szólónak állása szerint reflektálni nem is lehet. Szóló őszintén és minden tartózkodás nélkül elfogadja a közjogi kérdésekben és viszonyokban a bizottság válaszfelirati álláspontját (Tetszés jobb fe­lől) elfogadja pedig nem csak azért, mivel a mostani állapotot a köz-és magánviszonyok és érdekek szabá­lyozásáról fönálló államszervezetet a nemzet többsége már kétszer a választások által szentesítette, hanem azért is, mivel az a meggyőződése, hogy Magyaror­szág akkor, midőn öt esztendővel ez­előtt a maga ál­lamviszonyait az ő felsége uralkodása alatt álló többi országok irányában törvényesen rendezte,t­ekintetben véve a birodalomnak akkori megrendült állapotját, valamint a maga bizonytalan állását is s más körül­ményeket, nem mehetett tovább, nem szoríthatta azon állami szövetséget, mely a kiegyezésben ki van fe­jezve, még kisebb mértékre, a­nélkül, hogy azáltal a maga állami alakulását is bizonytalan időre el ne halas­sza, hanem talán meg is hiúsítsa. (Élénk tetszés jobb felöl.) Ezek után áttér a horvátországi viszonyokra. A mint tudva van, a Horvát- és Szlavonország közjogi viszonyai Magyarország irányában törvénye­sen rendezve vannak az 1868-ik évi bezikkben foglalt kiegyezés alapján. Hogy ezen kiegyezésünk minden irányban nem úgy sikerült, a­mint azt a nevezett társországok ér­deke és az autonómia állásának biztosítása a magyar állami egység megsértése nélkül követelték volna, az nemzetünknek majdnem osztatlan közvéleménye és közmeggyőződése ; azért őszinte megnyugvással kon­statálja és elfogadja azon valamennyi válaszfelira­tokban, tehát az egész ház által kifejezett készségét az illető törvény czélszerű módosítására nézve s gon­dolja, hogy az mind a két párt megelégedésére tör­ténni fog. Hiszen nem a szeretet vagy valami rokon­­szenv, hanem a viszonérdek azon erős kapocs, mely a nemzeteket és az országokat tartósan összekap­csolja. A­mi még mondani­valója van, az a fiumei és dalmácziai kérdésre vonatkozik. Az elsőt illetőleg végleges megoldást kíván, Dalmácziára vonatkozólag pedig kívánja, hogy az nem csak mint szt. István ko­ronájának, hanem mint Horvát-Szlavonországok ki­egészítő része követeltessék. Sajnálja, hogy erről nincs említés téve a bizottsági javaslatban, de ígéri, hogy módosí­tást fog benyujtani. Pártolja a bizottsági javaslatot. (Éljenzés a jobboldalon.) Podmanitzky Frigyes báró m­agáévá teszi Schvarcz Gyula felirati javasla­­tát úgy szerkezetére, mint béltartalmára nézve. Azt egészen természetesnek találja, hogy a trónbeszédre csak átalánosságban válaszol a többség, de egészen más állásban van az ellenzék, vagy pedig az ellen­zéknek egyik-másik árnyalata, mert annak igen sok mondanivalója van, a­mi hiányzik a válaszf­eliratban, illetőleg a trónbeszédben. Ez oka annak, hogy bár tudta azt, hogy Schvarcz Gyula válaszfelirati javas­lata inkább programm, mintsem felirati javaslat a külformára nézve, azt minden tartózkodás nélkül el­fogadja. A hatalom, a biztosított befolyás élvezete, a leg­gyakrabban és rendesen visszás befolyást gyakorol nem csak egyesekre, hanem a pártokra is. A hatalom, a befolyás érzete gondatlanságba ringatja a pártokat, elpusztultságot idéz elő, megfosztja azokat a ruga­nyosságtól, élelmességtől, mert hisz mindenki azt hi­szi és azon meggyőződésben van: a többség a miénk, úgy tehát az fog történni, a­mit mi akarunk. Hogy ez így van, ezt bőven tapasztaltuk a lefolyt évek alatt. Ilyenkor az ellenzék természetesen fölhasználja az alkalmat, hogy az elpuhult többséget fölrázza „dolce farniente“-ből oly eszmék megpenditése által, melyek által hiszi és reméli az ellenzék, hogy a kez­deményezést kiragadja a többség kezéből. E követ­­telménynek Schvarcz Gyula fölirati javaslata meg is felelt. Ezután fölemlíti, hogy a múlt országgyűlésen a mérges parlamenti viták mily szomorú benyomást tettek szólóra, mert ezek okozták azt, hogy mi nem csak itt e házban, de a magán­életben is, mint ellen­ségek állottunk egymással szemben, ez okozta, hogy minden magán eszmecsere ki volt zárva, hogy a pár­tok soha meg nem becsülték a nagy kérdéseket, mi­előtt azok ide a ház elé kerültek. Ez volt okozója annak, hogy fokról fokra el lett élve a vélemények függetlensége. Ez volt okozója annak, hogy a párt­­programmok infallibilitása el lett fogadva, s gyak­ran a ház inkább hasonlított egy sz^azó­géphez, mint egy tanácskozó testülethez.­­ És e szomorú befolyás természetesen a házból mint az ország gyu­­pontjából elszivárgott mindenküvé, és így pár év le­folyása alatt ott voltunk, hogy nem arról volt szó, mint kelljen ez vagy amaz intézményt életbe léptetni, mint kelljen ez vagy amaz intézmény ügyes, jó élet­­beléptetése által a hazának használni, hanem arról, hogy vájjon jobb- vagy baloldali teszi-e azt, jobb- vagy baloldali ember fog-e odajutni, hogy —úgy a­hogy — ez intézményt életbeléptesse.­Figyelmezteti a hazat törvényhatóságaink jelen szervezetére. Hiszen szo­morúság volt látni és tapasztalni némely megyében, hogy egészen le az orvosokig a politikai pártprogramm határozott, és a közbiztosság személyesítőit a párt­programm szerint választották. Lehetetlen, hogy ennek üdvös befolyása legyen, lehetetlen, hogy ennek kár­tékony befolyását ne éreztük volna és ne érezzük. Megváljak, e tapasztalat bírta arra, hogy némileg független állást tegye magáévá, azon melyet jelenleg elfoglal. Megengedi, hogy ez állás a parlamenti pártokkal szemben inkorrekt. Megengedi azt is, hogy ez állást nagyon könnyű nevetségessé tenni. De kérdi, a legszentebb érzelmeket is nem le­het-e inkorrektnek odaállítani, s a legszentebb érzel­meket is nem leh­et-e nevetségessé tenni. Mind­az, mit eddig legalább hallott, nem ingatta meg eddigi meg­győződését, annyival inkább, mert ha meggondolja mindazt, mi a lefolyt évek alatt­ történt, lehetetlen azon meggyőződésre nem jutni, miszerint még igen hossza­san igen meg kellene fontolnunk minden egyes lépést, melyet a törvényhozás terén teszünk; mert ha vis­­­szatekintünk eddigi tevékenységünkre, nem lehet tagadni, miszerint hiánya annak, hogy törvényeink hozatalakor egy bizonyos megállapított logikai egy­másutánt nem követtünk, igen káros befolyással volt; nem lehet tagadni, hogy a kodifikáló bizott­ságok dac­ára nem csak egyes törvényeinkben lé­­­teznek ellentmondások, hanem az egyik törvény a másikkal szemben is tartalmaz ellenmondásokat, és végre a tapasztalat oda vitt bennünket, hogy a legjobban hozott törvén­nyel szemben is igen sok akadál­lyal kell megküzdeni; Az akadályok egyike az, hogy igen kevés törvény lett nálunk erélyesen és kellőleg végrehajtva, ez akadályok másodika az, hogy részint viszonyainknál fogva, részint mind azoknál fogva miket e részben említett, nagyon meglazult a törvények iránti tisztelet, és épen ez akadályok egyi­ke az, hogy ha a legjobb szándékkal akarunk is egy törvényt az életbe átültetni, igen sok esetben hiány­zik a­­ munkaerő, hiányzik a kellő műveltség. Ne higye a ház, hogy talán itt a bürokrácziá­­ról szól, nem, de szól azon átalános műveltségről, mely szükséges arra, hogy bizonyos törvények az élet­ben jóknak bizonyuljanak be. E munkaerőt,mely nálunk nem létezik, teremteni kell. Az 1848. események poli­tikailag tökéletes átalakítást idéztek elő, nem úgy a szocziális téren. Az 1848-iki eseményeket tulajdon­képen a maguk szocziális nagy horderejében senki sem fogta fel csak a földmivelő nép, mert a földmive­­lő azon percztől kezdve, melyben a föld és ember szabad lett, megfogta az ekeszarvát és dolgozott és lett abból a hires és hírhedt, hogy úgy mondja, tunya lész magyar munkásból az országnak legedzettebb és legszorgalmasabb munkása. Ezt tagadnunk nem lehet mutatkozik is üdvös következménye, mert örömmel kell konstatálni mind azoknak, kik az országot ismerik hogy áldás követte a földmivelőknek e felfogását, mert a nép gyarapodott minden tekintetben. Polgár­ságunk nem volt, vagy pedig oly csekély számmal, hogy az mint tényező az államban nem is jöhetett te­­kintetbe. Nemességünk a hajdani kardot felcserélte a zöld asztallal s mikor arról volt szó, hogy a zöld asztalt felcserélje oly tevékenységgel, mely tevékeny­ség következtében alakulhatott volna azon középosz­tály, mely középosztály nélkül lehetetlen rendezett viszonyokat megállandósítani egy államban, akkor nem veszi rész néven — de kimondja nyíltan, hogy ■ nem követvén az idő szellemét, hátra ment a he­­lyett, hogy előre ment volna Ez következménye annak, hogy nálunk nem rendelkezünk annyi mi­veit elemmel, a mennyi művelt szükséges arra, hogy a jó törvény­nek minden következményei egészséges alapon nyu­godva azt ültetni lehessen. De meg van győződve, hogy e tekintetben igen-igen sokat lehet tenni a tör­vényhozásnak a népoktatás és magasabb műveltség érdekében. Kövessünk el ez irányban mindent a kor­mánytól kezdve le az utolsó intézetig. Mindenki le­gyen szigorú hivatalnokai iránt, legyünk azon, hogy ne sokan, de kevesen sokat dolgozzanak (Helyeslés), legyünk azon, hogy az érdem meg legyen jutalmazva, de a mulasztás szigorúan büntetve, legyünk azon, hogy végtére itt a kulturális elemet őthonossá tegyük, és öljük el a nepotizmust, mely féregként rágódik minden egyes intézményen. (Helyeslés.) Meg van győződve, hogyha ez után fogunk ha­ladni, fel fog ébredni a miveltségnek első jele, és ez az öntudatos munkakedv; fel fog ébredni az emberek­ben a felelősség érzete. E két tulajdon nélkül szóló alkotmányos országot képzelni nem tud és bármily állást foglaljanak el a pártok, bármily párt kebeléből alkottassák a kormány, a haladás vontatott lesz és lassú, mind­addig, míg a valódi műveltség, a mun­kásság, a rendszeretet gyökeret nem fog verni né­pünkben, mindaddig mig ezek nem fogják alapját képezni azon tulajdonoknak, melyeknél fogva egye­dül lehet államiságot nem csak megszerezni, de biz­tosítani is. Ez oknál fogva még egyszer nyilvánítja, hogy Schvarcz Gyula felirati javaslatát fogadja el. (Helyeslés.) Bobory Károly csatlakozik Simonyi Ernő fölirati javaslatához, mely erős, de méltó szavakban tolmácsolja a nemzet érzületét. A többi fölirati javaslatokat azért nem fo­gadja el, mert nem hangsúlyozzák a mostani közjogi alap rendkívüli rész voltát. Pedig a mai kormányzati irány nem egyéb, mint osztrákosítás, s ez pedig sok­kal veszélyesebb, mint volt valaha a török járom. Beszédét egy óhajjal fejezi be­­­le az osztrák vaitással, éljen a tiszta magyar állami függetlenség! Miskatovics József (horvát nyelven) elfogadja a bizottság felirati javaslatát, ámbár mindig a leghatározottabb ellenzék soraiban foglalt helyet. Mint horvátországi képviselő elismeri, hogy a magyar államférfiak a legjobb aka­rattal és szándékkal törekedtek az 1868-ki kiegyezés által mind Magyarország, mind Horvát-Dalmát-Szla­­vonországok érdekeinek előmozdítására, de a gya­korlat megmutatta, hogy egy­részről országunk ön­­kormányzatánál nagyon szűkre szabatott alapja, más részről pedig a magyar kormány igen szerencsétlen volt azon közegek választásában, mely­eknek feladata volt a kiegyezést végrehajtani és mindkét királyság­nak érdekeit állandóan biztosítani. Midőn tehát a ki­egyezést megváltoztatni óhajtjuk, ezen követelésünk­­kel karöltve jár egy másik, hasonjelentőségű kíván­ságunk, hogy Dalmát-Horvát- és Szlavonország a magyar korona területi épsége kikötőjében, törvényes és állandó menhel­lyel bírjon saját és Magyarország érdekében. Reményli is, hogy a horvátok óhajai tel­­jesíttetni fognak, mert a felirati javaslatok, bármen­­nyire is különbözzenek egymástól, mégis mindan­­­nyian megegyeznek a testvéri visszhangban a horvát nemzet és országgyűlés óhaja iránt. Az 1848-ai események után, és az utolsó idők­ben Horvátországban volt kormányforma mellett, a kölcsönös bizalmatlanság megfoghatónak tetszik szóló előtt, de igazolatlan és összhangzatlan a nyolczszá­­zados történelemmel. Igaz ugyan, hogy mi mindenek előtt a mi kedves honunkat szeretjük s annak érde­keit leginkább szivünkön hordjuk. De az is igaz, hogy az 1860-ik év óta tartott országgyűlésünk or­szágunk érdekeit, a magyar korona országaival való együttlétben s annak állami függetlenségében kereste­m­ azon időben is, midőn önök jelenlegi szövetsé­gesei minden áron minket arra utasítani törekedtek, hogy Horvátország szerencséjét és jövőjét legbizto­sabban Magyarország romjain építhetjük. Ha a barátságos viszony köztünk nem szilárdul meg, szomszédaink ígért barátságukkal arra fognak törekedni, hogy bennünket erőtlenségben, viszályban és saját politikájuk befolyása alatt tartsanak. Ezen indokokból támogatjuk a t. ház többségét azon biztos reményben, hogy az, Magyarországot megszilárdítva, a valódi szabadelvűség szempontjából pártolni fogja Csehország jogos törekvéseit, melynek ellenségei Magyarországnak sem igazi és őszinte ba­rátja­. Ha majd ezen ház termében a közjogi vita meg­szűnik, akkor mi Horvátország képviselői saját szub­jektív meggyőződésünk szerint ezen tisztelt ház jobb­vagy bal oldalán fogunk helyet foglalni, de mindig versenyezve önökkel úgy Horvát- mint Magyarország kultúrái és anyagi fejlődésében. Miletics Szvetozár csak azért szólal fel, hogy védje Trifunácz fel­irati javaslatát azon méltatlan vádak ellen, melyek több oldalról felhozattak. Mindezek előtt Tisza K.-nak felel, ki Triffnácz felirati javaslatát egyszerűen mel­­lőztetni kívánja ; erre csak azt jegyzi meg, hogy a kisebbségi javaslatoknak mindegy akár egyszerűn, akár kétszerűen mellőzik. (Derültség) Ezután áttér Csemeghy Károly beszédére, s bevallja, hogy kívánja a lajthántuli tartományok f­ederatív rendszerét, és pedig nem csak a lajthántuli szlávok, hanem Ma­gyarország érdeke szempontjából is. Mindig azon vé­leményben volt és van, hogy Csehország Magyaror­szágnak védbástyája nyugat ellen, különösen a német elem és a nagy Németország ellen. Nem viseltetik ellenséges­­ ellem­mel a német elem iránt, de ellene van azon törekvésnek, mely keleten a kultúrának ter­jesztése neve alatt a többi kisebb népeket magába ol­vasztani igyekszik. Tagadja, hogy Triffnácz felirati javaslatában Magyarországnak nemzetiségek szerinti felosztását kí­vánná, sőt ha Csemeghy a szerb kongresszus 1861-ki határozataiból indul is ki, akkor is Magyarország egy kis részének szervezését kívánja, tekintettel a szerb nemzet történelmi jogára. Szóló a történelmi nemze­tiségi egyenjogositást követeli és pedig nem csak sa­ját, hanem a többi nem magyar nemzetiségek számára is, mert a szerb nemzetiség biztositása is csak ideig­lenes volna, ha megszűnnének azon nemzetiségek, melyek Magyarországban milliókat számlálnak. Ajánlja elfogadás végett Triffnácz felirati javaslatát. Elnö : Szólási jog illeti Pulszky Ferenczet, Tisza Kálmánt és Simonyi Ernőt, most azonban az idő előhaladván a zárbeszédek holnap fognak meg­tartatni. Ülés vége 2 órakor. Legközelebbi ülés holnap d. e. 10 órakor. (Napirend : a válaszfelirati vita folytatása.) H. A főrendiház ülése. Elnök : M­aj­láth György. Jegyzők: Károlyi István gr., Zichy Ferraris Viktor gr. A kormány részéről jelen vannak : Lónyay Menyhért gr., Kerkapoly Károly, Szlávy Jó­zsef, W­enckheim Béla br. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után olvastattak a Portugalliával kötött szerződésről, to­vábbá a hajóépitésre szükséges csikkek vámmentes behozataláról, s a bécsi világkiállitásról szóló tjavas­­latok, melyek el is fogadtattak. Ezután felvétetett a Lloyd-társulattal kötött szerződés tárgyalása. Zsch­y Ferencz gróf: Az egész törvényjavaslaton egy elv vonul át vörös fonalként, és ez, hogy a rendes postaközleke­dés minden kereskedelem alapja, ezt követi a személy­­forgalom, a személyforgalmat pedig az áruszállít­­mány. Midőn ez elvet előrebocsátotta, azon kérdést teszi: ha valjon szükséges e a magyar-osztrák mo­narchiának kereskedelmi és postai összeköttetés a tengeren át a levantei és keleti vidékek városaival és kikötőivel. Szóló igennel felel, mert egy közvetlen a tengeren át eszközlendő összeköttetést Levante vidékével nem csak az osztrák-magyar birodalom te­kintélyének föntartása, de különösen nemzeti népei és egyes alattvalóinak érdekei is mellőzhetlenül kö­vetelnek. Hogy szükséges-e a szubvenczió, arra nézve megjegyzi, hogy valamint elvileg el van fogadva az, hogy semmiféle ország önmaga nem űzi a tengeri postaszolgálatokat, hanem magántársulatokra ruházva, épen úgy nincs egy nemzet sem Európában, mely azt szubvenczió nélkül teljesíthetné. Ha tehát szükséges a szubvenczió, akkor nincsa ok, hogy miért vonakodnánk azt a Lloyd vállalatnak adni, mert más társaság e tekintetben, mely a Lloyd versenytársa lehetne és melylyel csak alkudni vagy szóba állani lehetne, nem létezik, azt pedig föltenni, hogy az osztrák-magyar birodalom holmi külföldi társasággal szerződjék, midőn egy belföldi tisztelet­ben álló társaság van, úgy hiszi ép oly helytelen lenne, mint csak szóba is jöhetne azon körülmény, miszerint jelenleg új társaság alakuljon. Felemlíti, hogy a Lloyd vállalat eddig a magyar érdekek iránt rokonszenvvel nem viseltetett, sőt azok irányában többet is mutatott, mint közönyösséget, de másrészt lehetetlen tagadni a Lloydnak valóságos érdemeit és e szerződés kivitelére való képességét. Végül annak bebizonyítására, hogy a jelen szerződés a magyar érdekeknek teljesen megfelel-e, felolvasta a miniszteri indokolásból azon főelvet, melyet a mi­nisztérium e tekintetben követett. „Főszempont az, hogy a Lloydnak mint a cs. k. osztrák és k. magyar postaüzlet kötelékéhez tartozó intézetnek eme kö­zös jellege úgy a vállalat szervezetében mint a jára­tok rendszerében kifejezést találjon.* Ez a főelv és ezen elvnek következtében a következő alkalmazást nyerte : a Lloyd igazgatásában, mely öt tagból áll, és melynek két tagja volt Bécsben, ezen két tag közül most csak az egyik fog székelni Bécsben, a másik pedig a magyar korona országaiban honos részvényes által fog betöltetni. A kormány tehát maga részéről megtett min­dent, a­mit Fiume és a magyar tengerpart érdekében tennie lehetséges volt. És ennélfogva a postaszerző­­­dés elfogadását ajánlja. (Helyeslés.) Erre a jjavaslat átalánosságban és részleteiben is elfogadtatott. Következik a Ludovica akadémiáról szóló tja­­vaslat. A Ludovica akadémiában egyfelől önként je­lentkező hadapródok fognak tisztekké kiképeztetni. Hol teremti elő a honv. miniszter ama önként jelent­kező hadapródokat, kikből alkalmas honvéd tiszteket nevelni szándékozik ? A fenálló védtörvények értelmében, sorozás alá kerülő honpolgárok, ha bizonyos képzettséggel bírnak, mint egy évi önkéntesek lépnek a hadseregbe. Nincs Magyarországon fiatal ember, ki e törvény által nyújtott kedvezményt fel ne használná, — mi­nek folytán lehetetlen, hogy a sorozás utján oly intel­­ligenczia kerüljön a honvédségbe, melyből két év alatt alkalmas tisztet képezni lehetne. Ha a ház e törvényjavaslatot elfogadja, — ak­kor nem marad egyéb hátra, mint csekélyebb előkép­zettségű honvédekkel a tanonczok számát kitölteni Ezekből is lehetnek tisztek, ha a honvédelmi minisz­ter tisztekké kinevezi , — de mivel magas hivatá­suknak tökéletesen megfelelő kitűnő képzettségi tisz­tek, alig hiszem. Ha pedig csak tiszteket óhajtunk, hogy a kö­zönséges csapatszolgálatot kielégítőleg végezzék, ak­kor fölöslegesnek tartom kiképzésükre évenkint száz­ezreket költeni. E­­zért egyszerűbben és olcsóbban érhetjük el, ha a közös hadseregben létező hadosz­­tályiskolák mintájára állítunk föl kerületenkint tiszt­­képző tanfolyamokat. Megfelelne ez intézmény a nemzet óhajának, ha a haza körül érdemeket szerzett honpolgárok oly fiai nyernének fölvételt, kik koruk 15. évét elérték, de 16-on túl nem mentek legalább az alsó reáltanodában vagy gimnáziumban előadott tantárgyakból a vizsgát jó eredmén­nyel letették. Ezen i^ak 4 évi tanfolyam be­végezte után mint tisztek vagy tiszthelyettesek lépné­nek a honvédségbe, és kötelesek lennének 8 évet a hon­védség tettleges állományában ,4 évet pedig annak sza­­badságos állományában tölteni. ♦ Szóló ez értelemben, a Ludoviczeumról szóló törvényjavaslat tárgyalásának fölfüggesztését kér­vén, benyújtja a következő — törvényjavaslatot: — „Azon ifjak, kik a m. k. honvédelmi miniszté­rium által a m. k. Ludovica akadémiába fölvétet­nek, ha ezen akadémia tanfolyamát legalább jó ered­ménynyel végezték, a besorozás alól a közös hadse­regbe fölmentetnek, és kötelesek a honvédség tettle­ges állományában 8, annak szabadságolt állományá­ban 4 évet tölteni.* Eötvös Dénes br. üdvözli a Ludovica akadémia fölállítását, és azon véleményét fejezi ki, hogy csak olyan intézmény czélirányos, mely azért állittatik föl, hogy ott a ma­gasabb hadi tudományokban nevelje a növendékeket, a jövendőbeli honvédeket. Abba tehát beleegyezik, hogy a Ludovica akadémiában a magasabb rangú tisztek számára előadások tartassanak, de az intézet szerkezetét illetőleg szeretné, ha az 1808 ik évi VII. törvényczikk intézkedése mellett maradnánk, külön­ben nem fogadja el a törvényjavaslatot. Cziráky János gr. azt tartja, hogy igen helyesen és üdvösen cseleke­dett az 1808-i országgyűlés, midőn az akkori viszonyo­kat, körülményeket tekintetbe véve a magyar Ludo­vica akadémiát azon alapra fektette, mely az akkori törvényekben körvonalazva van. De nagyon téves lenne, ha ma is ugyanezen alapra akarnák fektetni az intézetet, és úgy hiszi, hogy ha azon férfiak tanács­koznának most e tárgyról, a­kik akkor tanácskoztak, ma a régi, túlélt, többé nem alkalmazható alapra bizonyára nem akarnák fektetni az uj magyar Ludo­vica akadémiát. (Élénk helyeslés.) Ennélfogva a tett ellenin­dítván­nyal szemben pártolja a törvényjavasla­tot. (Élénk helyeslés.) Hollán Ernő államtitkár szemben Pongrácz Károly beszédével meg­jegyzi, hogy katonai nevelésügy tekintetében is a nevelésügy csak úgy felelhet meg, csak akkor mond­ható czélszerűnek, ha a véderő lényegéhez alkalmaz­kodik, ha az abban mutatkozó valódi szükségleteket pótolja és az ott mutatkozó hiányokon segít. A honvédség alig néhány éve, hogy keletke­zett, az ország nagy áldozatokat tett, melyek gyümöl­­csösítése csak akkor eszközölhető, ha a tiszti kiké­­peztetésről kellőleg gondoskodva lesz. Azt hiszi tehát, hogy czélszerűbben intézkedni nem lehet, mintha azon intézet, melynek hivatása és rendeltetése úgy a tör­vény, mint az alapítóknak intencziója szerint a ma­gyar ifjúságot katonailag mivelni és kiképezni, fel­­használtatn­i azon hiányok pótlására, melyek iránt legnagyobb szükség mutatkozik. A­mi azon aggodalmat illeti, hogy czélszerű katonai oktatást csak úgy lehet adni, ha az ifjak már fiatal korukban vétetnek katonai nevelés alá, szóló felemlíti, hogy a katonai paedagogia ma már ezzel ellenkező elveket követ. Feltéve azt, hogy a katonai nevelésügy csak úgy tekinthető helyesen intéze­ttnek, ha a katonaság igényeihez és szükségleteihez alkalmazkodik, s ha a valódi hiányokat és szükségleteket pótolja, miután a mai védrendszer keretében tényleg nagyobb hiányt és nagyobb szükségletet pótolni nem lehet, mint az, mely a honvédségben mutatkozik, meg van győződve, hogy úgy az alapítók intenczióinak, mint a mai szük­ségletnek jobban megfelelni nem lehet, mintha ezen akadémia honvédelmi czélokra rendeztetik be. Ajánlja a tjavaslat elfogadását. (Helyeslés.) Zichy Nándor gr. üdvözli a szőnyegen forgó­tjavaslatot, nem csu­pán azért, mert ez által egy régi kegyelettelj­es ala- Pongrácz Károly gróf, koroszinczi, Nyisztor Sándor 1868. évi pankotai fehér, Kocauba Péter 1868. évi nádasi, Nyisz­tor József 1869. évi pankotai, Genthner Balázs 1868. évi pankotai, Kéri Imre 1855-iki borossebesi bakar és 1868-iki közönséges fehér, Szathmári Károly 1861-iki almási fehér, özv. Földy Erzsébet 1861-iki magyarádi, özv. V­a­r­j­a­s­y Jánosné 1855- ki magyarádi bakar és Konstantiny György 1852. évi magyarádi bora. Ezüstérmekre méltóknak találtattak: G­u­t­z­i­e­r Mihály 1868. és 1871. ménesi fehér, Gergely Jó­zsef 1868-ik évi ménesi, Décsi János 1841-ik évi paulisi, Werner Mór 1868 ik évi magyarádi és 1869-ik évi galsai, Bohus János 1848-ik évi kuvini, Nachtiebel Ödön 1868-ik évi muszkói, pankotai uradalom 1868. évi almási, Rigler István 1858. és 1868. évi magyarádi fehér, Popovics János 1865. évi kovaszinczi, Hosztreiter Pál 1840., 1850. és 1868-ik évi magyarádi fehér,Her­schka Mór 1866. és 1867-ik évi magyarádi, pankotai uradalom 1862., 1865. és 1866-ik évi pankotai és 1865. évi almási rizling­, Török Endre 1866-dik évi déz­­nói , Nyisztor József 1865. évi pan­kotai, K­o­h­n Henrik 1839. és 1862. évi ma­gyarádi, Bohus János 1855-iki rizlingi és 1861-iki magyarádi, Konstantiny György 1858. magyarádi, Kéri Imre 1855. borossebesi muskotály, Dániel Antal 1834. évi magyarádi, Arnold János 1871.évi pankotai, Rigler István 1862. évi magyarádi szalma és Dániel Kálmán 1866. évi pankotai veres bora. A III. osztályú oklevélre érdemesített borok közül megemlítendő : Weisz Róza 1851. évi pau­lisi, gr. Nádasdy Lipót 1868. gyoroki, Leile­r Jakab 1868-ki ménesi veres, Wertheim Lajos 1867-ki ménesi, Atzél Péter 1869 ki veres, Both Bernát 1868-ki kovaszinczi, Kebeli Ignácz 1868 ki gyoroki, Bohus János 1867-ki magyarádi aszú, A­n­d­r­é­n­y­i Károly ménesi aszú, K­o­h­n Henrik 1866-ki ménesi aszú bora, stb. Végre elhatároztatott, hogy mindazoknak, kik gyümölcsöt és szeszt állítottak ki, elismerő oklevél adassák. Egyuttal Fromm Antal ur által beküldött tokaj-hegyaljai exportképes borok is megvizsgáltat­ván, kitűnőknek ismertettek el. Határozatba ment továbbá, hogy a kiállított és arany- vagy ezüstérmekre vagy pedig elismerő oklevélre méltatott borokból egy-egy palacsk­a borászati tudomány érdekében dr. Schwarczer Viktor urnak, a debreczeni m. kir. felsőbb tanintézet vegytanárának adassák át, ki azt a faj­súly,­borszesz, sav és extrakt-tartalomra elemezve, az eredményt annak idejében valamely bel- és kül­földi szaklapban közzéteendő, azon tulajdonosok pe­dig, kik borai kitüntetve nem lettek, melyek tudomá­nyos megvizsgálása­ mindazonáltal érdekes lenne, föl fognak kéretni, hogy a kiállított borokból egy-egy palaczkkal ezen czélra átengedni szíveskednének; a többi palaczkokat az illető tulajdonosok visszave­­hetik. Azon borok pedig, melyek bizonyos meghatá­rozott idő alatt vissza nem vétettek, el fognak árve­­reztetni és az ebből begyült összeg a kiállítás költ­ségeinek fedezésére fog fölhasználtatni. A gyülekezet szétoszlatása előtt Parragh Gábor úr azon számos fontos teendőkre utal, melyek a bo­rászat körül még elint­ézendők, és azt véli, hogy a gazdászat ezen ágát a földmivelési m. k. minisztérium különös figyelmébe kell ajánlani; szükségesnek tar­taná, ha a minisztérium kebelében külön szakosztály állíttatnék föl, mely egyedül a borászatra fordítaná figyelmét és az e téren teendők tanulmányozását és keresztülvitelét tenné föladatául, továbbá hogy hegy­rendőri rendszabályzatok dolgoztatnának ki. A bizott­ság ezen indítványt magáévá téve, fölkéri az egyesü­letet, hogy e tekintetben a­ minisztériumhoz fölterjesz­tést intézve a hazai borászatra nézve ezen fontos kér­dés sürgetését sorolja föladatai közé. A kiállítást rendező bizottság fáradhatlan, s ta­pintatos eljárásáért méltó elismerést érdemel, a távol vidékekről egybegyült vendégek valódi magyar al­földi vendégszeretetben részesültek; kiemelendők e tekintetben Kunkel Antal és Remetey Károly urak, kik áldozatkészségük és vendégszeretetük által a magyar alföldet feledhetlenné tették. — A kiállítás ezen jó sikerére még más körülmények is voltak be­folyással, nevezetesen azon érdekeltség, melylyel a gyoroki közönség a kiállítást szellemileg és anyagilag támogatta; továbbá azon lelkiismeretesség, melylyel kiki a magára vállalt munkát végezte; e tekintetben kedves kötelességet teljesítünk, a midőn dr. Tyroler Henrik urnak és szellemdus nejének, valamint­­ Szabó János urnak fáradhatlan tevékenységét kiemeljük; ők a legnehezebb és egyszersmind legkellemetlenebb teendőket magukra vállalva, ügybuzgalmuk által a kiállítás sikerére lényeges befolyást gyakoroltak.

Next