Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)

1872-11-21 / 320. szám

820. szála. Előfizetési föltételek r Vidékre postán vagy helyben hu­biQhon hordva Égéssérm­ órro 20 frt~kr. 10­0 — , Negyed ÓTre Egy hóm . 5 frt—kr 1 , 80 , Csütörtök, november 21.1ST2. Hirdetmények dija : lO-hasóbor petitBor egy aieri hirdetésnél . , 8 kr. A nyílttéri petitgur..........................................25 „ Bólyogdij külön................................................30 -REFORM HX évifolyaiod. Szerkesztési Iroda: ▼átroBtx&n­tto 8. >s. X. «dvaVg X. «iMalMk«!!! E lap siellami réasét illető minden közlemény a «(orkeH.to(iégben intézendö. Bérmentetlen levelek­onok iámért konektól fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Rátk fiór köne­k areakedésében, régi m­nk­ástér i. sít. A lap anyagi részét illető közlemények (elöfizetési pénz, kiadóa korfili panaszok, hirdetmény) a kiadói hivatalhoz intézendők. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé kegyült 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Előfizetési fölhivás a ,­reform politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi november—deczemberre 3 írt 60 kr., — novemberre 1 frt 80 kr Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ cziml­etes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt__igényt tarthat. SztP Ax előfizetési ös­szegek beküldésére legczélszerű­bb a postai váuylapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala. 99­3 kö­utal­ Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. Pest, november 20. A Csernátony által felidézett parlamen­táris botrány oly óriási dimenziókat öltött és oly nagy politikai és társadalmi jelentőséget nyert, hogy a legfelsőbb köröktől kezdve min­den politikai és nem politikai kört országszerte megrázott és magával sodort, sőt már­is az összes külföld figyelmét magára vonta. Oly tény ez, mely megköveteli, hogy vele bő­vebben foglalkozzunk és kutassuk, mi annak az oka, hogy nálunk ily jelenségek mutatkoz­nak és hogy akkora fontosságra vergőd­hetnek, hogy egész alkotmányos életünket kom­promittálják és összes társadalmunkat mint a rákfene megrontással fenyegetik ? Igaz-e, hogy társadalmunk oly rothadt és alávaló, hogy abban kell keresni a botrá­nyok okát? Igaz-e, hogy politikai köreink és azok élén álló államférfiaink oly korrumpál­tak, hogy természetes visszahatásképen idé­zik fel a becsületes emberek olyatén kifa­­kadásait, m­ilyeneket alsóházunkban Simonyi Ernő és mások, de kiváltképen Csernátony koronkint előidézni szoktak? Nem igaz; sem társadalmunk­, sem politikusaink nem okai a szüntelen botrányoknak, hanem oka először is a hibás pártállás engesztelhetetlen ellenté­teivel és másodszor oka azon egyesek, és fő­leg maga Csernátony, kik a botrányok fölidé­zésére féktelen szenvedélyeik és szivtelen szá­­mitásaik által magukat kedvteléssel elragad­tatják. Társadalmunk nem jobb, sem roszabb, mint a modern társadalom világszerte. A pol­gári és hazafi erény még nem halt ki Magyar­­országon, sem a vidék rejtek magányaiban, sem a forgalom székhelyein. A becsület fo­galma még él úgy a fővárosban, mint a vidé­ken, daczára annak, hogy szinte rendszeresen aláásatik évek óta. Meg vannak e társadalomnak hibái; azok, melyek a modern üzlettel, versen­­nyel, munkafölosztással, a nagy tőkemozgalommal és sebes meggazdagodhatás lehetőségével jár­nak úgy minálunk, mint másfelé; de az ebből eredő szédelgés, különféle módú megvesztege­tés, irigység stb. hál’ istennek korántsem oly fokú, hogy miazmatikus légkört terjesztett volna el Magyarország fölött, melytől mene­külés nincs és mely járványos nyavalyába törje az egész nemzetet. — Politikusaink köz- és magánbecsülete ellen sem lehet alapos pa­naszunk. Nem tudunk egyetlen oly tettet, nem is hallottunk egyetlen oly ok adatolt vádat, mely vezénylő politikusaink bármelyike ellen emeltetett, hogy a miatt azok becsületességé­ben kételkedhetnénk. Sem a parlament vezér­­férfiai, sem a kormányok tagjai között nincs egy is, a­kit bító elé állítani lehetne — mint történt több ízben más országokban, vagy mint nálunk is megtörténhetett volna egy Madarász Lászlóval. Kormányférfiaink, a­mivel bírnak, örökölték vagy becsületes uton szerezték, s mi nem osztozhatunk Csernátony ur elvében, hogy miniszternek gazdagodni nem szabad, akár defic­it akár gazdagság idején. Mért nem volna szabad, nincsenek-e kötelessé­gei családja iránt, avagy nemi hasznára van-e a hazának is, ha polgárai tisztességes után va­gyont szereznek? Bárgyú puritanizmus vagy a kaján irigység kívánhatja, hogy a miniszter legyen szegény, a politikai morál semmiképen nem követeli. Mi jogon tilthatja meg valaki a parlamentben egy államférfiúnak, kinek fél­millió jövedelme van, hogy ne gazdagodjék, vagy megtakarított fölöslegéből ne építsen az magának házat, avagy vásároljon uradalmat? Köteleztessék elpazarolni pénzét, avagy el­rejteni? Lehet-e nálunk szegény ember állam­férfivá, ha mint Kerkapolynak is, szemére lobbantják, hogy egy életén át megtakarított filléreit egy házépítésbe fekteti, s erre közbe­csülete hitelét igénybe veszi, és így eltiltják attól, hogy gazdagodjék , avagy lehet-e gaz­dag államférfiuból miniszter, ha becsületével kénytelen állását megfizetni? Ha az ellenzék egy-egy temesvári fakérdés. Van Mons ügy stb. botrányaival szüntelen becstelennek festi a kormányt, lehet-e ily országban becsületes kormány? Idáig volt, de ha így folytatják, ezentúl nem lesz. Nem a tár­sadalom a hibás, nem azok, a­kik vádoltatnak, hanem azok, a­kik könnyel­műn vádolnak. Az, a­ki a most fölmerült botránynak szomorú képű hőse, Csernátony Lajos , hozta magával európai bujdosásá­­ból a harcz e modorát ez országba. ■— A mi kiengesztelhetetlen pártállásunk , a­hol az egyik párt csak a másik romjain juthat czéljához , az uralomhoz, bő alkalmat és anya­got nyújt neki arra, hogy botrányhajhászó szenvedélyeit kielégítse, azoknak a házban és a házon kívül publikumot szerezzen. Vele kell foglalkoznunk, az ő alakjára akadunk, ha e boldogtalan állapot forrásait keressük. Semmiben magyarázatát nem leljük, hanem ha az ő természetében, az ő egyéniségé­ben, hajlamaiban. Szerencsétlensége volt Ő minden társaság­nak, minden pártnak, mely őt befogadta. Sze­rencsétlensége magának. — Tűrhetetlen volt mindenkire nézve, a­kivel érintkezett, s há­nyatott élete a közszánalmat idézné fejére, ha maga nem gondoskodnék még ma is folyton arról, hogy félelemnél és csömörletnél egyebet ne keltsen embertársaiban. Ifjúsága botlásait nem engedi, hogy az emberek elfelejtsék, s ma, annyi év után, meg nem szűnik provokálni őket arra, hogy azokat szemére hányják. Hány emberre, élőre és halottra kellene kárhoztató ítéletet mondanunk, ha nem benne, hanem azokban, a­kikkel meg nem sért, ke­resnek a hibát. A­kik 1848-ban a honvédelmi bizottmány tagjai voltak, esnének elsők az ítélet alá, mert tőlük (Pázmándy Dénes, Nyáry Pál, Jósika, Dusebek) látta Kossuth Lajos szükségesnek nyilvános ülésben bocsánatot kérni, hogy Csernátonyt kinevezte e bizott­mány titkárává. Mi indította ugyancsak 1848-ban az em­bereket arra, hogy Jókai lapjában, az „Esti lapban“ (mint azóta annyi más újságban!) az ő múltját hívják segítségül ellene, hogy őt le­hetetlenné tegyék? És a magyar emigráczió Párisban, élén Teleky László gróffal, mely nem ifjúsága bű­neiért zárta ki köréből, hanem •— mint a „Pesti Napló“-ban annak idején közzétett Íté­let*) mondja; azért, mivel oly egyént, „ki ké­mül szolgál,“ — ki köztük és a közönség közt orgánumul akarván magát föltolni, a hírlapokban többszöri intések daczára is akaratuk, érdekük és „becsületük ellen mű­ködött és működik; hazudni, rágalmazni meg nem szűnik és ezen viselete által világos jelét adja annak, hogy nem javult és javulni nem is akar.“ Nem bír ez az ítélet bírói érvén­nyel, nem is a benne bizonyítás nélkül foglalt vádak­ért idézzük; de a tény konstatálására, hogy ott, a menekültek szerény, egymásra szorult körében sem fért meg Csernátony, ott is föl­idézte magára a botrányt, ha kísérőjét az éle­ten át, s ha egy szó sem volna igaz, a mi tény­nek mondatik az Ítéletben, tény marad az, hogy Csernátony egy csoport becsületes em­bert odáig vitt, hogy ez ítéletet fogalmazza el­lene s a nyilvánosságnak átadja. És a­mióta itthon van, nem egy sorozata-e a botránynak egész működése? Nem volt-e egymásután „affaire“-je Somsichcsal, Hor­váth Mihál­lyal, Klapkával, Salamon Ferencz­­czel, a Pulszkyakkal s másokkal ? Hajlandó-e valaki hinni, hogy csak azóta van a becsüle­tességnek védője)Magyarországon, mióta Cser­nátony hazajött, hajlandó-e hinni, hogy mind­azok, a kiknek a rovására botrányait csinálta. *) Az okirat egész teljességében így jelent meg a „Pesti Napló“ 1850. évi 130. számában: „Páris 1850. okt. 13-án. „A párisi menekült magyarok Csernátony La­jost a maguk köréből kizárták, nem azért, mint ő maga állitja, mivel ifjú korában mint hamisité elma­­rasztaltatott és tömlöczben ült, vagy mivel többeket meglopott, mert az egyszer elkövetett hiba vagy bűn a javulást örökre nem zárhatja ki, sem nem azért, mivel már egyszer a menekültek által becstelen rá­galmazónak nyilváníttatott, mert türelmüket még az sem merítette ki, hanem azért, mivel oly egyént ki kémül szolgál, a ki köztük és a kö­zönség közt orgánumul akarván magát szemtelenül föltolni, a hírlapokban többszöri intések daczára is akaratuk, érdekük és becsületük ellen működött és működik; hazudni, rágalmazni meg nem szűnik, és ezen viselete által világos jelét adja annak, hogy nem javult és javulni nem is akar, a menekültek maguk közt nem tűrhetnek; és kizárták még azért, mivel azt hiszik, hogy midőn e tettük által megvetésüket fe­jezik ki iránta, a védelem azon fegyverével élnek, mely az ily megbélyegzett és gyalázatával még kér­kedő egyén ellenében egyedül lehetséges.“ „Miről, midőn a közönséget értesítik nem tehe­tik, hogy egyszersmind sajnálkozásukat ne jelentsék ki a fölött, hogy találkozik lap, mely a forradalom férfiain talán azzal akar boszut állani, hogy azok legaljának (melytől egyébiránt egy párt sem ment) szolgál visszhangjául.“ „A párizsi magyar menekültek“. azelőtt egyszerűen csak nem találtak embe­rekre ? Avagy valóbb szinünek tartható-e, hogy a hiba nem bennök van, kik annak előtte is úgy éltek mint ma, s mindig becsült és tisz­telt emberek voltak a fórumon, hanem Cser­­nátonyban ? Nevezetes dolog, hogy egy ember műkö­désének ily fontosságot tulajdonítunk, de ez ember kettős minőségében: mint hirlapíró s mint képviselő a szabad szó s a szabad sajtó segítségével dolgozik, munkáját az emberi gyengeségekre alapítja s —■ múltja mutatja — semmitől vissza nem retten. Garázdálkodásai máris kétkedni késztik társadalmunkat saját erkölcsi állapotán. Korrupczióról, megromlott társadalomról beszélünk, közhivatalnokaink zsebeit kutatjuk, holott a hiba nem ott van, hanem ott, hogy a hazugság, a rágalom, a gyanúsítás büntetlen paczkát; a sajtóban, a képviselőházban szó­szólókat talál, s a botrány a megszokás által egy nemévé lett a mulatságnak. Ez csak első lé­pése a korrupcziónak. Ma tűrjük a rágalma­zást, azután, ma hozzászokván, holnap nem rettenünk vissza megtenni azt, a­mivel ma csak rágalmaztatunk. Pártok becsületükkel fedezik a rágalma­zókat; a tisztességes közönség élvezni tudja a rágalmazást, hisz a hazugságnak és gyönyör­ködik a botrányban, mely politikai tényezőnek van elfogadva. Ez mind már is igen veszélyes jelenség s igen kétessé teszi a holnapi napot. Ma Lónyay Menyhértről van a szó; holnap más, azután egy harmadik lesz a kiszemelt áldozat. Lónyayt hideg, üzleti embernek tartják, de ő sem tudta megóvni hidegvérét a minapi ülés­ben: mi történik, mi lesz a képviselőházban, ha az eset egy oly emberrel ismétlődik, a­ki nem áll a hidegvérűség hírében? Mi megtettük ez intelemmel kötelességün­ket, a közélet s a­kik becsülete hozzá van kötve, védelmezzék magukat. ” A Deákpárt ma este 6 órakor tartott érte­kezletén, melyen a miniszterek közül egy sem volt jelen, a párt tagjainak tömeges részvéte mellett, a kö­vetkező határozati javaslatnak a képviselőház elé ter­jesztését és pártolását határozta el: „Miután már a múlt országgyűlés lefolyta alatt a ház tanácskozási szabályai hiányosaknak bizonyul­tak, a november 18-án előfordult jelenet pedig — ne­vezetesen a ház egyik tagja által mondott czélzatos és alaptalan gyanúsítások — a ház méltóságát mélyen sértik, és azok kellő megtorlására és hasonló esetek megelőzésére a szabályok elegendő módot nem nyúj­tanak : küldjön ki a képviselőház egy 9 tagból álló bizottságot, mely a szabályokat átvizsgálván, azok hiányainak pótlására nézve javaslatát mielőbb ter­­jes­sze a ház elé. Azon czélból, hogy a módosított házszabályok elfogadtatásuk után azonnal, már ezen ülésszakra ki­­hatólag érvényre emelkedhessenek: utasítsa a ház a minisztériumot, terjes­szen elő törvényjavaslatot az 1848. t. sr. 14. §-ának módosítása iránt.“ Mint az értekezlet egyik tagjától halljuk,"a vita elég simán folyt. Kezdetén Korizmics László elő­terjesztette a föntebbi javaslatnak a házszabályok re­víziójára vonatkozó pontját. Voltak, kik a javaslatot túlságosan szelídnek tartották és a sérelemnek ily cse­kély megtorlásával nem vélték beérkezni. Kiemelték, hogy ott, hol a párt a kormán­nyal mint kifo­lyásával oly szoros szolidaritásban áll, a kormá­nyon ejtett sérelmek a párt sérelmei, s e szerint a jelen esetben drasztikusabb megtorlásnak volna he­lye. Ennek ellenében a pártnak több előkelő tagja szólalt föl. Kiemelték, hogy ama nemtelen gyanúsítá­sok, melyek a múlt országgyűlésen hangoztattak, s a mostanin megújultak, mindeddig a megtámadottak jó hírnevén csorbát nem ejtettek, és maga a párt többre becsülte magát, semhogy ama piszokba és sárba ke­verje magát. A megtámadottaknak az igazolásra nem volt szükségük. A párt teljes bizalmával támogatta és támogatja minisztériumát. Azt csak nem hiszi senki, hogy egy Csernátony gyanúsítása megrendíthesse a bizodalmát. Paczolay abból a tekintetből, hogy a módo­sított házszabályok azonnal elfogadásuk után életbe léphessenek, indítványozza, hogy az 1848. IV. t. sz. 14. szakasza, mely szerint új házszabályok csak egy következő ülésszakban léphetnek érvénybe, megvál­­toztassék. P­u­l­s­z­k­y Ferencz ez indítványt magáévá teszi, és az értekezlet Korizmics javaslatához pótlék­nak elfogadja.* _________ _ A képviselőházi botrányra vonatkozó­lag Csernátony Lajos két nyilatkozatot közöl. Ezek egyikében megmagyarázza a házban mondott szavait és pedig következőleg: olyan országban, hol évről évre és ijesztő mérvben növekedik az állami eladó­sodás, milliókra megy a be nem hajtható adó s más milliókra az exequált adó, a minisztereknek nem kellene, nem tapintatos, nem illik, nem szabad leg­kevesebb okot avagy csak ürügyet is szolgáltatni ar­ra, hogy akárki, bár­mi indokkal, és bár­mely czélra rájuk mutathasson, mint az országos elszegényedés közepette is gazdagulókra, mert az ilyen észrevételre vezető tapasztalás vagy közigazgatási képtelenségük iránt teremt átalános hitet, vagy pedig gyanúsításokra vádakra szolgáltat alapot bármily lelkiismeretes legyen is a kormányzó férfiak jelleme és eljárása. A dolog azonban — a hírlapok szerint — még függőben lévén , kötelességemnek is merem bevárni a fejlődést, s csak ennek elérkezete után foglalkozni tüzetesen az általam tegnap kimondott elmélet fejte­getésével s bebizonyításával, miszerint „én egysze­­rűleg azt tartom, hogy ezen országban mindenkinek van joga gyarapodni, de a minisztereknek nincs ehez joguk még a legbecsületesebb módon sem, akkor, midőn az ország defic­itben van.“ Második nyilatkozatában Csernátony helyreiga­zítja a gyorsiroda állítólagos tévedését, mely más ér­telmet ad­­ szavainak, mint a­milyent ő akart adni. A helyreigazítás így szól: „A gyorsiroda jegyzete így beszéltet: „Hogy ha én ezen házak és uradalmak szerzése módjára nézve gyanúsítani akarnám tovább, mint tudomásom van, a miniszterelnök urat vagy bár­ki mást, meg lehet győződve, hogy megmondanám itt, ha dokumentumaim volnának. Én egyszerűleg azt tartom, stb.“ Én nem így szólottam, hanem — mi világos az előbbi és utóbbi tételekből, sőt kitűnik magának a hiányosan jegyzett tételeknek önálló eszmemenetéből is — szóllottam következőleg: „Hogy ha én ezen házak és uradalmak szerzé­se módjára nézve gyanúsítani akarnám — tovább menve, mint tudomásom jogosít — a miniszter­­elnök urat vagy bárki mást, meg lehet győződve, hogy megmondanám azt is — ha rá dokumentuma­im volnának. Én egyszerűleg azt tartom stb.“­­ A pénzügyi bizottság ma d. e. 10 óra­kor tartott ülésében kizárólag hitelesítésekkel fog­lalkozott, és­pedig a vallás- és közoktatásügyminisz­­térium költségvetése jelentésének hitelesítésével, mely­nek előadója Kan­cz Gyula.­­ A Deák-párt csütörtökön november 21- én d. u. 6 órakor értekezletet tart.­­ A VIII. bíráló bizottság f. hó 22-kén d. u. 3 órakor szokott helyiségében ülést tart az udvarhelyszéki képviselők választási jegyzőköny­vei megbirálása tárgyában. Felsőm­agyar­országi levelek a magyar nemze­tiséghez. — Ut­olsó levél: — A magyar nemzetiséghez intéztem ezeket a leveleket, de nem tudom, eljutnak-e oda, hova czimezve vannak. Valami sajátszerü, aggodalmas érzés fogja el az embert, midőn a faj érdekek nevében oly A „N­EFORM’^TÁRCZÁJA. Három világrészben. ^ — Blána Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai. — XVI. Malta. Egy Kalandom Lavalettában. Nápolyi él­ményein. Róma. Aud­eneziai pápánál. Kedvező szelünk lévén, már a második napon megérkeztünk Civitá­ Vechhia alá. Az első évet hajón­kon töltöttük, s csak másnap reggel rándultunk át Romába. Én szerencsétlenségemre valami rész csé­­zára akadtam, mely a borsos fizetés daczára csak másnap reggelre döczögött be az örök-városba. A benyomás, melyet reám ez ódon város tőn, hol lehangoló, hol fölemelő volt, aszerint a mint a nagyszerű mestermüvekben gazdag paloták és tem­plomok remek architektúrája, vagy egy csomó dü­­ledező rom és szennyes viskó mellett vitt utunk, de élénk részvét,teljes mindenkor. Útközben nagy számú szerzetessel találkoztam, a mezitlábas karmelitától kezdve az arany- és drágakövektől ragyogó bíbor­­nokig. Az itt kiállott fáradalmai folytán nyugalom után vágyódva nem is sokat válogattam a szállodák kö­zött, hanem az elsőben, mely utunkba akadt letele­pedtem. Másnap reggel a­ hadnagy barátommal egy kis körsétát tettünk a Két halmok városában, mely alkalommal egy nagyon eredeti esetnek lettünk tanúivá. Két egymással versengő, számos kofa­ nép által kisért szerzetes vonta magára figyelmünket. Az egyik nagy csengetyüvel kezében gyűjtögette maga körül a hiveket, kikhez azután erős, borízű hangján így szólt: „ki akar­sz, misét mondatni ? Aza csak két líra ?“ Alig hangzott el ez épületes szó, melynek hal­latára nem győztem bámulni, midőn a szintén közel­ben levő másik, karmelita-rendű fiatal szerzetes, egy ujját, mintegy a könyebb felfoghatóság kedvéért ma­gasra tartva, oly hangon, mely egy pesti duna-viz­­hordó tótnak becsületére vált volna, kiálta a tömeg közé: „Csak egy lira! egy lira nálam egy szent mi­se! “Ez érthetően volt mondva, de nem is maradt siker nélkül. A két lírás pátert eleinte csak egy-kettő, de az­tán a toborzott hivek legnagyobb része oda hagyta és az egy lírás misét áruló karmelita körébe húzó­dott. Midőn az öreg kapuczinus magát szent üzletében igy megkárosítva látta fiatal ellenlábasa által, tatár haragra lobbanva, ugyancsak szórta a szép szót úgy az elpártolt hivek, mint az akadékos konfrater ellen: „Ti barmok ! — kiáltott nagy dühösen. — miért en­geditek magatokat rászedni e gyerkőcz mezitlábos által. Nem tudjátok,­­hogy ez csak egy újonnan fel­­szentelt, míg én régi prior vagyok, — könnyű neki lírás misét adni, mert hát mit ér az ő miséje, az enyémhez képest?! Híjába volt, a tömeg csak az olcsóbb misénél maradt. A két páter aztán látva a további erőkö­­dés sikertelenségét, megindult, egyik jobbra a másik balra tartva biveivel. Kiváncsi lévén a li­rás misére, pár lépésről én is követem az egyik csoportot. Nemsokára egy kis kápolna előtt állapodott meg a miseáruló prior, hova biveivel be is ment. A kápolnában elővette a páter kámzsája alatt rejtegetett misemondó ruháját, melyet pár pillanat alatt magára öltött s intett híveinek, hogy térdeljenek le. A körüli félkörben térdelőkhöz sorba odalépett és átvette a misedíjat; mikor ez is megtörtént, hozzáfogott c­ere­­móniájához és üzletszerű rövidséggel elmormogta mi­séjét, azután megkérdezvén mindegyik hallgatójának nevét, azt hangosan háromszor elmondta s ezzel vége volt a szent misének, és a bivők könyebbült szívvel, mint a kik az urnák igen nagy szolgálatot tettek, eloszoltak. A páter misemondó ruháját kámzsája alá téve, ismét megindult csengetyüjével kezében, talán újabb üdvözülni és fizetni akaró hivek keresésére. Másnap ismét újabb egyházi tanulmányok téte­lére nyílt alkalmam. Megtudtam, hogy a pápa ő­szent­sége a Sixtus féle kápolnában nagy misét mond, és én fáradságot nem kimélve, el is mentem, hogy ez ősrégi kápolnában a híres nagymisén jelen lehessek. A kápolnának nevezett e templom igen hosszú és magas, Ódon ízlésű, évezredekről szóló épület. Je­lentőségét főkép azon, mondhatnám kábító pompának köszöni, melyet a róm. katolikus egyház itt kifejt. Midőn megérkeztem, már számos, többnyire ide­gen és előkelő rómaiból álló közönség várta a misét. Egyszerre csak megszólaltak a kürtök és dobok, me­lyek a kápolna ivezetének különös akusztikája folytán összerezzentő, menydörgő hangot adtak. Azután belé­pett a szentsége a pápa, és számos kíséretével az ol­tár elé ment. A hívek legnagyobb része térdre eresz­kedett és elkezdődött a mise. Hat ministráns ezüst­­tömjénező edényeiből kábító füstfelhők szállottak föl, és sürü felhőkként úsztak ide s tova a kápolnában, azután rázendült a velőkig ható bus egyházi ének a „castradák“ ajkáról. Sajátságos hang ez, mely a férfi­hang éretét, a nőinek élével egyesíti. Sajátságos szív­facsaró hang, melynek, hogy a római egyház birto­kába juthasson, az áldozatul kiszemelt fiukat férfisá­­gától fosztja meg. Mint objektív szemlélőnek semmi sem kerülvén el figyelmemet, csakhamar észrevettem, hogy a pápa feje fölött valami szent fény, gloria-féle lebeg, vala­hányszor pihenni trónszékébe helyezkedik. Az oltárral szemközt lévő ablak felső csúcsán t. i., melynek üvegtábláira egyházi képek voltak festve, egy kis puszta szemmel alig kivehető lepel volt, mely mindannyiszor félrevonódik, valahányszor a pápa trónszékébe ül. Ebből sugárzott az ott elrejtve tartott optikai készülékből a pápa fejére olyanforma dicsfény, a­milyennel az olajhegyen imádkozó Krisztust szok­ták festeni a művészek. Nagyon is beláttam, hogy ez a sajátságos fény, ragyogás, pompa, azok a szívfacsaró képek, mecha­nizmusok és végre az a velőket rázó és mégis tom­pító egyházi ének, mind, mind csak arra való, hogy az emberi kedélyt lehangolja, megfélemlítse elkábítsa. A tömegre és a gyengébb idegzetűekre rette­netes befolyással is volt e legmeghatóbb színjáték a gyenge elméjű nép nemcsak zsebe, de elméje és ke­délye ellen irányzott mesterség. Hányan rogytak áléiva össze, hányan estek csendes és féktelen rajon­gásba ! Sokak arczát a legönkinzőbb gondolatok lát­szottak elékteleníteni, míg mások tompán, mereven bámultak maguk elé, s ismét mások, kik durvább idegzettel bírtak és az életben blazirttá levének, hajmeresztő áhitatos arczok vágásával iparkodtak érzelemi szegénységüket elpalástolni. És nemcsak a katholikusok állottak ezen meg­rázó szertartások befolyása alatt, hanem mások is, kik teljes közön­nyel s csak kíváncsiságból jöttek a ká­polnába. 1^ láttam például mindjárt az egyházi zene megharsanásakor egy protestáns angol hölgyet álélva összerogyni. E kép nagyon is sokat látva és tapasztalva opti­mizmusom rovására, elhagytam a hires tísxtus kápol­nát és szállásomra tértem. Másnap az összes angol tisztikar — köztük én is — P. altengernagy vezérlete alatt audiencziára ment a pápa ő szent felsége elé. Kegyes olvasóim már bizonyára annyit és annyiszor hallottak és ol­vastak pápai audiencziáról, hogy felmentve érezhetem magamat egy oly látomány leírása alól, mely végtére is mindig egyenlő. Ez­úttal csak a pápának hozzánk intézett rö­vid fogadtatás! beszédét közlöm, mely döczögő fran­­czia nyelven körülbelül így hangzott: „Örvendek, uraim! hogy látogatásukkal kitüntettek. Mindég von­zódást és tiszteletet éreztem az angol nemzet és an­­nak derék flottája és vitéz hadserege iránt. Noha önök többnyire protestánsok is, de mint keresztyé­nekre, ezennel apostoli áldásomat adom.“ Érdekesnek tartom még megemlíteni, hogy midőn a fogadtatás végén a szokásos lábcsókolásra került volna a sor, a mi altengernagyunk „kelert-euch“-ot csinált és ment velünk kifelé a pápai kamarások, czeremonia meste­rek és bibornokok nem kis boszankodására. [Külfö­ldi magy­ar egyletek.] A bécsi egyetemi „Magyar Társaskör“ 187 ^/I. év­folyamáról a következő kimutatást közült Fáy Gyula egyleti el­nök és Boytha József egyleti titkár : „A bécsi egye­temi „Magyar Társaskör“, mely bécsi egyetemi ma­gyar tanulók között az 1862-ik évben oly czélból alakult, hogy tagjai közt barátságos viszonyt alapít­va, közös erővel fejles­sze bennök a hazafiságot, mű­veltséget, férfias és lovagias jellemet — a lefolyt 187­2'ik. tanévben a tiszteletbeli tagokkal együtt 58 tagot számlált, ezek közül kilépetett 4, kizáratott 1 — s így jelenleg 53 tagból áll. Az egyesület kitűzött czé­ljait elérni törekszik: a) A szellemi művelődés előmozdítására könyvtár föntartása és folyóiratok be­szerzése ; b) a tagok testi erejének és ügyességének kiművelésére fegyvertár és vivoda szervezése, s végre c) a tagok közti barátságos viszony és kölcsönös szí­vélyesség előmozdítására heti estélyek és más társas mulatságok rendezése által. — Az egylet alapításá­nak tizedik évfordulóját f. é.junius hó elején Sievring osztrák faluban diszlakoma, kirándulás és kedélyes tánczestélylyel ülte meg. — Az egylet alaptőkéje, mely 60 frttal az 1869-diki év október havában téte­tett le, jelenleg a 2 frtnyi felvételi díjak és az inaktív tagok önkéntes adakozásaiból 299 írtra szaporodott. Ezen alaptőke az egyesület biztosítására alkottatván folyó kiadások fedezésére nem fordítható, hanem csu­pán szűkebb anyagi viszonyok közt élő tagoknak köl­­csönöztetik.­­ A folyó kiadások a rendes bevételek­ből fedeztetnek. E rendes bevételek a tagok 2 frtnyi havi járulékából állanak, ehez hozzáadva a múlt évi 12 frt 85 kr pénztári maradékot ez évben 762 frt 30 krt tettek. Ez évi rendes kiadás, melynek czime alatt a helyiség és vivoda fentartása szerepel 596 frt 59 kr volt, maradt tehát készpénzben 165 frt 71 kr. — A könyvtár 437 jobbára magyar munkából áll, mely többnyire a tagok önkénytes adakozásából jött létre; gyarapítására továbbá még minden tag havonkint bi­zonyos csekély pénzösszeggel járul. Ezen összegek és más önkéntes adakozások után összegyűlt be­vételek ez évben hozzáadva a múlt évi 23 frt 43 kr könyvtár pénztári maradékot 115 frt 96 krt tettek , kiadás volt 92 frt 16 kr, maradt tehát készpénzben 23 frt 80 kr. — A könyvtár ezenkívül az egylet tisz­teletbeli taga dr. Agay Adolf ur szívességéből a „Borsszem Jankó“ egy tiszteletpéldányában részesült. — Az egylet saját helyiségében: (Alsergrund, Berg­gasse Nr. 5.) minden pénteken heti estélyt tart, melyre minden magyar embert szívesen lát.“ — A „Mün­cheni magya­r egy­l­et“-ről ez egylet jegyzője, Ofner Károly ur, a következő értesítést küldi be hozzánk: Az egylet folyó­ hó 11-én tartotta meg az alapszabályok élelmében alakuló közgyűlését, me­lyen első sorban az egylet új tisztviselői választattak meg, még­pedig: Barnaíy Kálmán elnöknek, Ofner József és Grünfeld Sándor jegyzőknek, Fest János könyvtárnoknak, Mayer Bertalan pénztárnoknak. A bizottmányba; Somogyi Dániel, Stein Simon, Beret­­vás Sándor, Púm József, Zeyk Kálmán és Kassich Kajetán választottak.­­ Az egylet a lefolyt évben 32 gyűlést tartott, ezek közt hármat nemzeti ünne­­pél­lyel. A hetenkinti gyűléseken természettudományi és szépirodalmi fölolvasások tartattak, összekapcsolva szavallatokkal. Egy szépen fölszerelt könyvtár és a nagyobb hazai lapok állanak a tagok rendelkezé­sére a pénztárból pedig a keresztül utazó szegény honfitársaknak segélyt nyújt, melyben ez évben már három részesült is. T) L. a „Reform“ 283., 284,, 285., 286., 290., 291., 292., 297., 298., 299. 300., 305., 306., 307., 308 212., 313., 314. 318. és 319. számait.

Next