Reform, 1874. szeptember (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-09-11 / 249. szám

249. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben hár shoss hordva . Egész évre hátban hordva . 24 frt Fél évre.................................12 frt Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor­ egyaieri hirdetésnél A nyílttéri petitsor.................................... Bélyegdij külön ........................................ • 6 frt 2 frt Péntek, szeptember 11. 1874. • • « « 10 kr, 30 kr. 30 kr. REFORM V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Bipet­ntosa 2. sz. a. I. emelet. E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztő­ségh­ez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eli Kiadóhivatal: BelvAroz, l.ipAt­ntoia 9. ai. a. i. emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra ...... 2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra..................................12 frt.­­ Az előfizetési pénzek beküldésére leg­terübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A ,REFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utcza 2-ik ss. a. I. emelet, Budapest, szeptember 10. „Lám a közösügyes párt tökéletesen érti pártérdekét. Alig lehet pártot képzelni, mely heterogénebb elemekből legyen összezsúfolva, mint ez ... de azért e zagyvalék sereg meg­fér együtt a közös ketreczben. Ez együtttartás­­nak köszöni hét éves uralmát!“ — igy jellemzi Kossuth a Deák-pártot s hozzáteszi, „miként lehet, hogy e tanulságos példa ekkorig nem hatott az ellenzékre?“ Valóban, Kossuth konstatálta a Deák-párt összetartását és erejét s beismeri az ellenzék züllöttségét és gyöngeségét. A­mit Kossuth a Deákpártról mond, az, eltekintve a kifejezés nyerseségétől,merő igazság: a Deák-párt nem áll egyöntetű elemekből és mégis párt, a szó teljes értelmében, mely elvi differencziák, ellen­tétes személyi ambicziók, belső súrlódások és számos belpolitikai kudarcz daczára, pártszel­lemmel bir s politikailag összetart, mig ellen­ben a baloldal kevesebb elvi különbségek da­czára, sehogy sem fér meg a saját bőrében, hanem nyüzsög, veszekszik és szakadozik. Honnan van ez ? Honnét van, hogy a balol­dalról a legokosabb emberek évek óta sorban megszöknek és átjönnek a jobboldal „ketre­­czébe,“ míg a Deák-párt „zagyvalék seregé­ből“ soha senki nem szökik át a baloldal sza­badságába? Az ember azt hinné, hogy egy párton, mely „lejárta magát“, senki soha ki nem állja, ki nem függ a kormánytól, s min­den okos ember meg fogja ragadni az alkal­mat, hogy átszökhessék ama másik „hazafias“ párthoz, mely mert még kormányon nem volt, szűziességével dicsekszik s erényesnek hirdeti magát, mivel bűnei nincsenek miniszteri ellen­­jegyzések által okmányilag bebizonyítva. Mégis a tábor, melynek zászlójára Kossuth feltüzi a keresztről levett mondatot :]in hoc signo vinces, fogy, nem gyarapszik, a seregben mindunta­lan provuncziamentót tesz egy-egy csapatvezető s elszakad, egyetértés nincs, párt helyett pár­tok vannak s az ellenzék — daczára annak, hogy közállapotainkkal az egész ország elé­­gületlen — nem szaporodik, hanem fogy, azon „zagyvalék sereg“ pedig, melyet Kossuth és az összes baloldal az ország minden nyomo­rúságáért felelőssé tesz, még mindig összetart s nem fogy, hanem szaporodik. Előttünk, kik közelről látjuk az esemé­nyeket, a baloldal bomlásának okai nem isme­retlenek. Ha azt mondanók, hogy „ki vannak éhezve“, ezzel csak visszaadnék a gorombasá­got, melyet a baloldali lapok leírni nem átal­­lanak, hogy a Deák-párt „félti a konczot“. Ezen fölfogás oly aljas, hogy a politikában visszautasitjuk s represszáliákhoz nyúlni vo­nakodunk. A deákpárti képviselők nagy többsége semmiféle kedvezményt nem ke­res és nem is kapott, hanem követi meggyő­ződését. Ha daczára a pártban létező mélyen fekvő politikai nézetkülönbségeknek a Deák­párt mégis összetart, ez csak az alap jósága mellett bizonyít, melyre a párt helyezkedett, s melytől tágítani senki nem akar. Ellenben, ha az ellenzék, dac­ára annak, hogy a kor­mányok sorra buknak, a jobboldal államfér­­fiai egymásután lejáratnak, a belpolitikában egyik kísérlet a másik után kudarczczal vég­ződik és az átalános elégületlenség évről évre fokozódik, ha mégis az ellenzék nem győzi le a „zagyvalék sereget“, ha koalíczióra sem tud lépni annak semelyik frakcziójával, ha nem­csak többségre vergődni nem bir, de már összetartani sem tud s fej és politika nélkül tengődik, hogy maholnap mint oldott kéve szétessék: ennek oka nem lehet más, mint hogy politikája alapjaiban hibás. A közjogi politika desperátus politika. A nemzet pedig nem folytathat kétségbeesett politikát. E politikának nincs jövője, vagy ha van, — Kossuth tudja és vallja — e jövő nincs az alkotmányos formák keretén belül, hanem azok mellőztével a forradalom. A nem­zet nem kívánja fölcserélni alkotmányát a for­radalomért. Hiszen ha forradalmat akart volna, meg­kísérthette volna, mikor még nem volt alkot­mánya, se közös ügyei, se semilyen. Volt rá alkalom is elég, s a fölkelés nem viselte volna magán a haza elleni lázadás, a törvény elleni zendülés színét. De míg az osztrák határokon a népek csatáztak, sem a székely havasok, sem a tiszavidék buczkái és mocsárjai nem láttak fegyveres fölkelőket. Kossuth prokla­­mácziói, melyeket most nyugodt lélekkel ol­vasunk a hirlapokban, gyönyörködve a stylus szépségein, akkoriban titkon adattak kézről kézre, de üzeneteinek összes hatása nem volt egyéb, mint hogy lelkes párthívei ölelkezve énekelték „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni“, de senki sem mozdult s mikor újra üzent, a régi dalt eléne­kelték újból, visszaüzenve, hogy majd ha még egyszer ír nekik, akkor így meg amúgy. A Kossuth-párt és az egész ellenzék a volt kor­mányzóval szemben ma is ezen magaviseletét követi, s valóban csodálatos, hogy Kossuth e nemtelen játékot meg nem unta. Oka pedig, hogy miért nem csinálják meg azt a „teljes önállóságot és függetlensé­get“, igen egyszerű — mert nem lehet. Józan és­szel belátják, hogy nem lehet és tehát meg sem kisértik. Csak lármáznak. Jerikho falai alatt politikai macskazenétől várják, hogy a közösügyes alkotmány védbástyái összeomol­janak. Ezt a politikát hirdeti a jobboldal évek óta kormányképtelennek ; nem fogásból, mint Csernátony mondja, hanem mert csakugyan kormányképtelen, mint ezt a hét évi tapaszta­lás mindenféle viszontagságai bebizonyították. Ez magyarázza meg a Deák-párt össze­tartását. Össze fog az tartani, a­míg számbaeső közjogi oppozíczió létezik. De hát az ellenzék mért nem tart össze, a­min Kossuth úgy csodálkozik. Hogy rá nem jött magától. Hiszen megírta, hogy a függet­lenségi párt nem mehet vele együtt csak „a mértföldjelzőig“. Ez megmagyaráz mindent. Valahány baloldali pártárnyalat van, minde­­niknek más mértföldjelzője van. A kiegyezést szidja valamennyi, de egyik új kiegyezést ki­ván g csak a bankegység , a vámközösség fölbontását követeli; a másik külön ma­gyar hadsereget kiván, semmi egyebet; a harmadiknak delegáczió sem kell, hanem bi­hari pontok; egy negyedik a tiszta perszoná­lis unióig akar visszafelé menni, de a pragma­tika szankcziót még elismeri kötelezőnek; az ötödik a pragmatika szankcziót sem szereti s politikáját azon reményre fekteti, hogy Né­metország lerágja rólunk Ausztriát s mi füg­getlenek leszünk a nélkül, hogy kis ujjunkat megmozditottuk volna, csak épen, hogy a mon­archia konszolidáczióját megakadályoztuk; végre maga Kossuth Lajos és igaz párthívei még ezen mérdf­öld jelzőnél sem állapodnak meg, hanem áttérnek egyenest a forradalomra. Íme a lejtő, melyen az összes közjogi op­poziczió mozog. Ferde állás az bizonyos. És Kossuth összetartást követel e pártoktól, mi­kor mindenik frakczió fél,, hogy lecsúszik és lerántatik a mélységbe, mihelyt az alatta álló­nak kezét nyújtja. Nincs közös czéljuk, nincs egymás iránti bizalom köztük, nincs törvényes alap a lábaik alatt, azért nem tart össze, azért foszlik a közjogi oppozíczió. És fog bomladozni tovább, föltartóztat­­hatlan fátuma szerint, akármikép inti is Kos­suth az ellenzéket összetartásra. Akármint di­cséri is Tisza Kálmánt, ez félni fog őt követni a forradalmi létre. Lehet, sőt a baloldali la­pokat olvasva gyanítanunk kell, hogy Tisza Kálmán és pártja a jövő választásokra ismét szövetkezni fog a szélső ballal, nehogy a bal­párti választókat Kossuth tőle elhalás­sza, de ezen „egyetértés“, ha ugyan létesül, nem a balpártot fogja erősíteni, hanem csak megszi­lárdítaná a jobboldal összetartását. == Az új temesvári püspök. A mai hivatalos lap a következő királyi kéziratot teszi közzé: Vallás- és közoktatásügyi magyar miniszterem előterjesztésére V­oj­n­o­v­i­c­h György arkhimandri­­tának a karloviczi püspöki zsinat által temesvári gör­ kei, szerb püsökké történt megválasztását ezen­nel megerősítem. Kelt Bécsben, 1874. évi szeptember hó 6-án. F­e­r­en­csi József s. k. Gr. Szapáry Gyula s. k.­­f. A miniszterelnök tegnap d. u. — mint a P. N. írja — hosszasabban értekezett Zsivkovics hor­­vát osztályfőnökkel azon horvát javaslatok tárgyá­ban, melyekben a magyar min. tanács nem egyezett meg s melyeket a horvát kormány ezután módositott. A horvát kormány e módositásai főbb pontjaikban a magyar kormány helyeslésére számithatnak.­­ Bauhaus osztrák kereskedelmi miniszter Budapestre érkezett s a gabnavám á átalában a vám- és kereskedelmi szerződés ügyében tárgyalásokat foly­tat a magyar kormányférfiakkal. = Szende miniszterről az e­llenőr­ben „egy képviselő“ azt írta, hogy midőn Szende Bittó által a tárczavállalásra fölhivatott, azt tűzte ki föltételül, hogy Hild ezredes a főparancsnokság kö­réből elbocsáttassék, a min. elnök azonban e föltétel­ről megfelejtkezett. E hír megczáfolására Szende miniszter levelet intézett az Ellenőr­höz, mely e lap mai számában olvasható s így hangzik: „Tisztelt szerkesztőség! Sajnálom, hogy azon t. képviselőtár­sam, kitől az Ellenőr tegnapi száma „A honvédségi viszályhoz“ czimü közleményét vette, tévedésben van. Tartozom az igazságnak annak kijelentésével, hogy Bittó miniszterelnök ur által a kabinet alakítása alkalmával tárczám további megtartására fölszólittat­­ván, nemcsak hogy oly föltételt, hogy Hild ezredes ur a főparancsnokságtól eltávolittassék,­­ de á talán semmiféle föltételt nem szabtam én a „honvédségi viszályt“ érinteni akkor alkalmam sem volt. Legyen szabad még a t. képviselőtársam közleményének azon része ellenében, mely Hild ezredes urat a hon­védség ellenségének tünteti föl, azon benső meggyő­ződésemnek kifejezést adnom, hogy a honvédségnek saját kebelében belül ellenségei nincsenek, és hogy ő fensége a főparancsnok úr legkevésbé tűrné meg az ilyeneket környezetében. Ha differencziák előfordul­nak, ezek nézetkülönbségekre, de nem ellenséges indulatra vezethetők vissza, és kiegyenlítésüket fog­ják találni ott, a­hová mint illetékes helyre tisztelt képviselőtársam közleményének végsorai is utalnak. Budapest, 1874. szeptember 9-én, őszinte tisztelet­tel Szende Béla.® = A pénzügyminiszter, a mint a Magyar Politika írja, e napokban személyesen akar meggyő­ződni az új vámház berendezéséről és az ottan mű­ködő hiva­lok mikénti elhelyezéséről. Ezen épület, melynek czélszerű építésm­ódja iránt nagyon is meg­oszlanak a vélemények, és melynek végleszámolása az előirányzatnál sokkal nagyobb költséget fog kimu­tatni, sokkal költségesebb, sem hogy szüksges lett volna ilyen czélra annyi nagy összeget kőbe és tég­lába elhelyezni. De mindenekelőtt az épület föntar­­tása és házi kezelése oly nagy összegeket fog igénybe venni, mint ez ideig egy középület sem. A pénzügy­­miniszter ezen évenkint szükséges összeg leszállítását óhajtja. Néhány méltóságos és nagyságos úr azonkí­vül az új vámházban oly kényelmesen foglalt hivata­los helyiséget, irodát, fogadó­termet szép kilátással a Dunára,­hogy ha a vámhivatal­ teljesen működni fog, egy pár hivatal elhelyezésére nem lesz tér. Minthogy a mai pénzviszonyokkal általában össze nem fér, hogy az állam hivatalnokai vörös bárson­nyal kirakott támlásszékeken és faragványokkal díszített bútorokon és szőnyegekkel terített dísztermekben végezzék hiva­talos teendőiket, biztos reményünk van, hogy a pénz­ügyminiszter azon lesz, hogy az uj vámházban nagy fénynyel megkezdett házi rend a tisztességes egysze­rűség mértékére fog leszállittatni. Nyílt levelek a Reform szerkesztőjéhez.’^) [Három Isvót.] II. Budapest, szeptember 9. Midőn Grhyczy ur pénzügyi előterjeszté­sében államháztartásunk rendezésének szük­ségét fejtegette, Francziaország példájára hi­vatkozott és hangsúlyozta, ha oly áldozat­­készséget fogunk tanúsítani mint a francziák, pénzügyeink rendbe jutnak. Mi ígérjük Ghyczy úrnak, hogy épen oly áldozatkészséget fogunk tanúsítani mint a francziák, de viszont kérjük Ghyczy urat, hogy kövesse a pénzügyi politikában Fran­cziaország példáját és illetőleg Thiers úr nyomdokait. Francziaország nem habozott, hanem rögtön hozzáfogott a pénzügyek rendezésé­hez ; nem vitatott és fejtegetett elvkérdéseket, nem akart adóreformot létesíteni, és azzal nem vesztegette a drága időt, hanem fölemel­te némely jövedelmekre, részvényekre, kötvé­nyekre, állampapírokra, bor-, kávé-, czukor­­fogyasztásra, szivarra, korcsmákra, kártyákra vetett adókat és elérte azon fedezetet, mely 6000 millió kölcsöntőke kamatainak fizetésére szükséges. Ha a pénzügyminiszter úr tárczájának átvételekor azonnal ezeket megteszi, máig már tetemes adó folyt volna be. Francziaországban az egyenes adók az összes adóknak alig 20 százalékát képezik, és a legújabb terjedelmes pénzművelet folytán az egyenes adók nem emeltettek. Nálunk az egyenes adók az összes bevé­telek 50 százalékát képezik, és hire jár, hogy ismét az egyenes adó fog emeltetni. Hatását ezen rendszabálynak már eddig is érezhetni. Nézzen körül a pénzügyminiszter úr az or­szágban, és tapasztalni fogja, hogy az in­gatlan birtok értéke napról napra csökken és alig lesz már képes a betáblázott terheket fedezni, mely értékcsökkenést az átírási ille­tékek esztelen fölemelése is hathatósan előse­gíti, s ha csakugyan az ingatlan adója emel­tetik föl, és ezen alapja minden államnak a folytonos haluczináczió által értékteleníttetik, a dis­szoluczió nincs távol. úgy bánnak a kormány és képviselőház a birtokos osztál­lyal, mintha ezek az or­szágban rajálik volnának. Bámulatos jelensé­ge állapotainknak, hogy a felsőház — hol kiválólag birtokosok ülnek — ezen üzelmet eltűri, de valószínűleg népszerűségének féltése játsza itt a főszerepet. De nem kellene elfelej­tenie, valamint azoknak, kik, ha az ingatlan terheltetik, csak a nagybirtokosokat veszik tekintetbe, sem kellene megfeledkezni arról, „hogy a földbirtokos családok szá­ma két milliót tesz“, kik között a nagy­­birtokosok könnyen megszámlálhatók, a többi a legszükségesebb élelemnek meg­szerzésére szorítkozik és mindig ezen legsuj­tott­ab­b osztály terhel­tetik. Talán mégis igazságnak kell lenni az ál­lításban, hogy a föld bírja meg legkevésbé a megterheltetést, miután látjuk, hogy Európa nyugati államaiban, Angliában, Francziaor­szágban, hol a nemzetgazdászatot legalább úgy értik, mint a mi állambölcseink, a föld van legkevésbé megadóztatva és megterhelve, s a mi fődolog, adója nincs ingadozásnak kitéve. Nálunk az időviszontagságok is főtekin­­tetet érdemelnek, melyek tán sehol a világon nem gyakorolnak oly veszélyes befolyást a földmivelésre, mint a mi rónáinkon. Ha az utolsó 6 évi termés (1869—1874) véte­ fnék a katasztrális becslés alapjául, úgy nemcsak tiszta jövedelem nem maradna adó­alapul, hanem­ az állam adhatna segélyezést a földmivelés folytathatására. A Pesti Napló, mint minden bekövetkező fontos kormányrendszabálynak előkirnöke, azt is kilátásba helyezi, hogy Ghyczy úr pénz­ügyi rendszabályai között az átalános jö­vedelmi adót is be akarja hozni*). A porosz háború után Francziaországban is a kormány pénzügyi műveletei közé az áta­lános jövedelmi adót fölvette, de a törvény­hozó testület ezen adót határozottan visszauta­sította és a fent elősorolt fogyasztási adókkal fedezte az állam szükségleteit. Angliában az „income taxe“ csak azért hozatott be, mert a földadó oly csekély, hogy a mi földadónknak alig egy tizedrészét te­szi ki. És most nálunk, hol alig két éve a föld­adó 4%/o-kat fölemeltetett, mely fölemelést a felsőház Cziráky János gróf nyilatkozata sze­rint csak azért szavazta meg, mert reméli, hogy ezen fölemelt adó fizetése egy évnél to­vább nem tart, kilátásba helyeztetik a földadónak az átalános jövedelmi adó által való újabb fölemelése. Az úgy is roppant magas földadónak ekép szándékolt fölemelése valóságos merénylet ’*') Csikkh­Anak az átalános jövedelmi adóra vonat­kozó nézeteit nem oszthatjuk. Mi is az indirekt adóföleme­lés barátai és a földadó-fölemelés ellenei közé tartozunk, de ha direkt adófölemelést elkerülni nem le­het, annak legjobb formáját az átalános jövedelmi adóban látnak. S­z­e­r­k. A REFORM TARCZAJA. A „jótékony bölcsész“. [Adolf Stern : „Aus dem achtzehnten Jahrhundert“. Leip­zig, 1874.] Eléggé tudvalevő dolog, hogy a mult században felsőbb köreinkben a németen kívül leginkább Vol­taire nyelve hangzott, a magyar pedig a közéletből úgy mint az irodalomból mindinkább háttérbe szorult, mig másrészt ugyancsak ama században a nemzeti szellem fölébredésével a franczia irodalom példányai a derék Bessenyeiben s iskolájában nálunk is köve­tőkre találtak. De a franczia nyelv és irodalom e be­folyása a XVIII-ik században nemcsak hazánk köz­életében illetőleg irodalomtörténetében domborodik ki elég szembetünőleg: a franczia nyelv ez idő szerint csaknem egész Európában oly elterjedésnek örvendett, mint a­mel­lyel az azt megelőző századokban soha, az irodalom pedig európaszerte mintaszerűnek volt elismerve. A franczia műveltségnek ezen, kezdve a nemességtől föl a fejedelmi udvarokig való közelter­­jedését hozta legyen bár magával az akkori európai divat, vagy, ha úgy tetszik, a kor szelleme, minden­esetre azonban okozati összefüggésben van azon gya­korta előforduló esettel, minélfogva idegenek, kiknek bölcsőjénél — mint Stern mondja — mindent lehe­tett volna inkább jósolni, mintsem azt, hogy egykor franczia írók lesznek, mondjuk, idegenek a franczia irodalom munkásai közé sorakoznak. Ez utóbbiak közé tartozik — a jótékony bölcsész (philosophe bien faisant) is, e némileg sajátos alakja a 18 dik század­nak : bölcselő, ünnepelt fejedelem, trónbitorló, poli­tikai kalandor egy személyben: Lesezinsky Sza­­n­is­z­l­ó. Lesezinsky Szaniszló 1677. október 20-án szü­letett Lembergben. Atyja, Ráfael Posen és Kális vaj­dája, kincstárnok s Nagylengyelország koronás had­vezére volt. Stern szerint a fiatal Szaniszló lényegileg abban az irányban neveltetett, mely egy emberkorral később Rousseau „Em­il“-jének befolyása következté­ben a társadalom felsőbb rétegeiben egy ideig divat­ban volt. „Megszoktatták őt — mondja Stern — hogy a pazar fényűzés közt, melyben felnőtt, egyszerű és szigorú is tudjon lenni, hogy a dúskálódó lengyel mágnások asztalánál, hol a franczia és magyar borok árként folytak, józan maradjon és hogy környezve egy sereg szolgálatkész s ügyes rabszolgától, annak szolgálatát igénybe ne vegye*. Fiatal korában nagyobb utazásokat tett Olasz- és Francziaországban s különösen Párisban tartóz­­kodék huzamosb ideig, hol egyrészt a franczia viszo­nyokat tanulmányozó korát felülmúló éles figyelem­mel, másrészt a franczia irodalom iránt már ekkor nagy érdekeltséget tanusita. Fázisból­ azonban, hol a csinos fiatal lengyel nyájas, bizalmat gerjesztő mo­dora s a mellett lovagiassága s kiváló társalgási ügyes­sége a legmagasb körökben átalános figyelmet kel­tött, hazája viszonyai elutazni kényszeriték. A lengyel köztársaságban t. i. Sobiesky János király meghal­ván, királyválasztó országgyűlés tartatott (1697), me­lyen mint követnek jelen kellett lennie. Királynak, hossza­s küzdelmek után, Ágost, a nem rég kath. vallásra áttért szász választó-fejedelem vá­lasztatott meg, kinek „pompaszeretete, tékozlása és érzékisége — mint Raumer *­ mondja — az arra amúgy is hajlandó népre kétszeresen veszélyes volt”. A nemességnél mindjárt eleinte rész vért szült, hogy az országba szász hadakat hozván, az északi bábo­mba bekeveredett, daczára, hogy ebbe a köztársasági rendek, miután XH ik Károly svéd királyt semleges­ségükről biztositák, belé nem egyeztek. Az elégedet­lenséget csak növelte, hogy Ágost az országba orosz segédcsapatokat hívott be, mig az elkeseredés tető­pontjára hágott, midőn XI. Károly a narwai győző minden ellenállás nélkül Varsóba vonulván, ugyan ő manifesztumokat bocsátott közre, melyekben kinyilat­koztatja, hogy ő Ágost és nem a köztársaság ellen jött küzdeni és hogy Lengyelország barátságában mind­addig nem bízik, mig az ő ellensége tartja a kormány­­rudat kezében. Miután Károly Krakót is elfoglalta, az érsekprimás által összebitt varsói országgyűlés Ágos­tot trónvesztettnek nyilvánitotta. Minthogy azonban Sobiesky Jakab herczeg, kit a nemzeti párt király­nak óhajtott, fivérével együtt Ágost fogságában volt, a nemzeti párt feje Radziejowsky prímás a Heils­­bergben időző Károlyhoz sürgősen követséget küldött, melynek feladata volt az országgyűlés határozatát neki előterjeszteni. Ezzel a nemzeti párt egyik lelkes pártbíre, az ifjú Lesezinsky — most már Posen vaj­dája — bízatott meg. Mi természetesebb, mint hogy ez elegendő alkalmat nyújtott Károlynak Lesezinskyt megismerni! A fiatal vajda a szinté­n fiatal svéd ki­rálynak rokonszenvét annyira megnyerte, hogy —mi­után mindkettejök abbeli törekvése, hogy a még sza­bad lábon álló Sobiesky Sándor herczeget a korona átvételére bírják, hajótörést szenvedett, — Károly minden igyekezetét arra irányozta, hogy Lengyelor­szág királyának Lesezinsky választassák meg. A választás Wola mezején történt, hol a rend föntartására svéd csapatok voltak fölállítva, sőt — a mint a krónika följegyezte — még a svéd király is ott járt kelt a nemesek sorai közt a legnagyobb in­kognitóban, mig a választás tartott. Egyébiránt, hogy Lesezinsky ily hatalmas protektor szárnyai alatt meg fog választatni, az akkori körülmények közt több mint valószínűnek látszott; de hogy uralma „pünkösdi királyság” lesz, arra is sok jel mutatott. Nyilt titok volt ugyanis, hogy számos büszke s érdemekben meg­­őszült vajda és várispán nem tudott kibékülni amaz eszmével, hogy fölöttök oly alig ismert „ifjú ember” uralkodjék; különösen sérté a prímás hiúságát, hogy a svéd király oly kevéssé méltányolta politikai böl­­cseségét , azért kéz alatt ő is Szaniszló ellen műkö­dött. Ágost sem maradt tétlen. A pápától egy brévét eszközölt ki, melyben a lengyel püspökök egyházi átokkal fenyegettetnek, ha az eretnekek feje (XI. Károly, lutheránus) által támogatott Szaniszlót — a lázadót — pártolni merészkednének. De Szaniszló megválasztatott. A koronázás Varsóban történt a lembergi érsek szertartása mellett. A dolgok ilyetén fordulatával szemben hiába sürgető Ágost a nemesi konföderácziókat; — szeren­csére egészen elhagyni látszott őt. Károly a szász fejedelemséget svéd seregekkel özönlé el, főhadiszállását pedig Lützen közelébe Alt­­ranstadtbe téve, míg Szaniszló a leisingi várban idő­zött, midőn hírét vette, hogy az 1706 k i altranstädti békepontok egyike az is volt, hogy vetélytársa, II. Ágost a lengyel koronáról formailag leköszön. Ezzel a legtöbb európai udvar is elismerte Szaniszlót ki­rálynak, ki 1707. őszétől 1709. tavaszáig elég nyu­godtan uralkodott Lengyelország legnagyobb része fölött. „Még csak egy konföderácziót kelle legyőznie, — úgymond Stern — mely Siniawsky gróf alatt és orosz segély által támogatva, igyekvék neki zavaro­kat előidézni. Siniawsky reményei egész a lengyel koronáig terjedtek, azon nézetben lévén, hogy Péter czárnak ép oly joga van egy lengyel királyt meg­válas­zt­a­tni, mint XII. Károlynak.“ De a hír, hogy Károly Pustavánál az oroszok által megvere­tett — a svéd sereg megsemmisittetett — villámként hatott Szaniszlóra és híveire. II. Ágost megint szabadabban lélegezhetett; minden erejét összeszedte, hogy Lengyelországot is­mét hatalmába ejtse. És a lengyel­­ nemesség, mely elegendő ok nélkül, úgyszólván könnyelműen vál­toztatta ez idő szerint pártállását, az az uszályhordó vajdák, kik csak imént elk­iüdtek hűséget Szaniszló­­nak , most — a koczka fordultával — csoportosan szegődtek Ágost zászlaja alá. Mikor Ágost Varsóba érkezett, már a nemesség tetemes többsége az ő pártjára állott, a­mire természetesen annál nagyobb ürügyet szolgáltatott azon körülmény, hogy a pápa a lengyeleket a Szaniszlónak tett bőségi eskü alól föl­­oldotta. Szaniszló átlátta, hogy az ő ügye veszve van; mindenkép azon dolgozott tehát, hogy szorongatott szövetségesének, — ki ez időben Benderben tartóz­kodott, — segélyére lehessen; összeszedte tehát a Lengyelországban maradt svéd csapatokat és Stein­­bock tábornokkal egyesülvén, Pomeránia védelmét vette át. — Családját Svédországba küldte, maga pe­dig azon gondolkozott, nem lenne-e jobb a koronát, melyre különben sem vágyódott, most pedig annak viselése nagyon is meddőnek tűnt föl előtte, letenni; mielőtt azonban e lépésre szánta volna magát, elha­tározta, hogy ez iránt előbb Károly tanácsát kéri ki s azért álnév alatt Német-, Magyar- és Erdélyországon át útnak indult, hogy Benderben ez ügyben szemé­lyesen szóljon vele. Törökországban azonban, mielőtt czélját elérte volna, elfogatott, de siker­ült Németor­szágba menekülnie, hol Zweibrückenben, mely a svéd király birtoka volt, telepedett le és egyszersmind itt véve hírét, hogy szövetségese, (ki azt üzente neki, hogy ne kössön békét Ágosttal és valahogy ne gon­doljon a korona letételére, mert különben — szólt az erélyes üzenet — fog ő mást is találni, ki a lengyel koronát viselje) Friedrichshallnál elesett. E bir Les­­czinskyre érzékeny csapás volt, kinek most, szövetsé­ges nélkül lévén, Zweibrückent is el kellett hagynia és lakását a weissenburgi (Elszász) várba tette át, melyet a strassburgi püspök közvetítése folytán az orleansi herczeg adott át az ő rendelkezésére. E várban jegyzé el XV. Lajos franczia király Lesezinsky bájos leányát, Má­riát. A fényes lakodalom Strassburgban tartatott meg. Ipa azután Chambordban lakott és itt több éven át az irodalommal foglalkozott. Alakja a világtörténetben csak 1733-ban tűnik föl H. Ágost halálával. Pártja u. i. a most már úgy­nevezett „franczia párt“ — élén Potocky prímással — Őt ugyanazon év szeptember 12-én királynak kiáltotta, mig az eleinte kisebb ellenpárt Lubomirsky és Wis­­niowicky herczegek s a poseni püspök alatt Prágában gyűlt össze és Lengyelország királyának orosz befo­lyás mellett III. Ágost szász választó­fejedelmet vá­­lasztá meg. Szaniszló ezalatt Danczigban időzött, mi­után azonban azt az orosz hadsereg ostrom alá vette, a várt franczia segély pedig nem jévén, a város nem volt képes soká ellentállani. — Szaniszló kellemetlen helyzetéből csak az által menekülhetett, hogy álru­hába öltözve, porosz területre szökött, hol I. Frigyes Vilmos parancsára a porosz hatóság nagy figyelemben részesité és lakást Königsbergben a királyi várban nyert. Itt mondott le Szaniszló 1736-ban a len­gyel koronáról, de a bécsi béke értelmében kárpótlást nyert Bar- és Lotharingiában, meghagyatván neki egyúttal a lengyel királyi czim is. Lotharingia és Bar belü­gyeiben nézve teljesen saját belátása szerint intéz­kedhetett, de a tulajdonképi politikai és külső ügyek­ben úgy tekintetett a kis tartomány, mint Francziaor­­szág tartozéka. 1737. ápril 3-án vonult be Szaniszló Luneville várába, melyet székhelyéül választott. Most immár, úgymond Stern, értékesíthette azokat a jó kormány­elveket, melyekről annyit olvasott, részben­ pedig maga is írt, melyeknek azonban eddig gyakorlati ér­vényt nem szerezhetett, mert épen azt kellett nélkü­löznie, a­mi minden jótékony kormányzásnak fő föl­tételét képezi: a békét. A föl­világosodott autokratizmus és despotizmus, mely a mai kor alkotmányos fogalmaival, a modern jogállam eszméjével ellenkezik, a múlt század eszmé­nye volt. A legjobb szándékú uralkodó is ezen század­ban despotikus áramlatok befolyása alatt áll, melyek meggátlására e korban sem intézmény, sem közvéle­mény nincs. „Miután — mondja Stern — a szuverén önkénye (Anglia kivételével) a XVIII század minden államéletének alapját képező, csak az jöhet kérdés alá: mily czélra irányult ez az önkény.“ Az önző ké­­jenczek és a komoly kötelességérzettől áthatott, alatt­valóik jólétét óhajtó fejedelmek közt különbséget kell tennünk. Ez utóbbiak sikere sem mondható min­dig szerencsésnek, mert hamis uralkodó elméletek gyakran tévútra vezették őket, vagy személyes korlá­toltság, túl gyakori experimentálás akadályukra, ká­rukra szolgált; azonban a derék, nem­es szándék menti hiányaikat, menti gyengeségeiket. „A mi —úgymond Stern — a XVIII. század szellemében jó és emelő volt, központosulni látszék a fejedelmi személyiségek­ben. És a vétkes kötelességfeladás, a határtalan elv­­hajhászat, őrült dölyf és fagyos szigor sötét hátterére — mely e kor annyi udvarát jellemzi —­ annál élén­kebben , fényesebben ötlik szembe az emberies fejedelmek képe.“ Milyen ellentét is például a ver­­saillesi és a lunévillei udvar között! Ott egy önző , erkölcsileg évről évre mindinkább sülyedő király, ki ledér czéljaira, metraissei orgiáira az állam erejét ki­zsákmányolja; király, ki mig államot nyomoz, az alsó néposztály végső szüksége s a vélemények korrup­­cziója komoly veszélylyel fenyegeti, azzal foglalkozik, ’’’­ V. ö. Lengyelhun bukása. Baulmer Frigyes után forditá: Horváth­ Döme. Berskemét, 1859.

Next