Reform, 1874. szeptember (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-09-16 / 254. szám

264. szám. 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél .......... 10 kr. A nyilttéri petitsor . ............................................. 30 kr. Bélyegdij külön 30 kr.REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben hásc­oss hordva Égés* érre h&shoi hordTo FAI érre.................... 24 frt 12 frt Negyed évre.........................6 frt Egy hóm ...... 2 frt Hirdetmények dija: ¥. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Lipót-nteria 2. se. a. I. emelet. E lap szellemi részét illetik minden közlemény a szerkesztő­ségh­ez intő?!eadS, B4rm<s»tétlen levelek csak ismert kessektől fogadtatnak el Kiadóhivatal: Belváros, Zilpöt>ntcsa S. m. a. I. emelet. A lap anyagi részét illető közlemányek (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés REFORM politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy tóra............................2 frt. Három hóra. Hat hóra 6 frt. 12 frt. JJUl­f« • » # e­t­s Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A .REFORM« kiadóhivatala Belváros, Lipót-utesa 2-ik sz. a. I. emelet.­ ­ Szerda, szeptember 16. 1874. Budapest, szeptember 15. Az egész ország a megyerendezés kérdé­sével foglalkozik. Szapáry gróf annyi föliratot kap, hogy nem győzi olvasni, azután még jönni fog a deputácziók özöne, hogy nem lesz képes őket végighallgatni, végre pedig feljön­nek a képviselő urak,­és a­gyon in­formálják a szerencsétlen belügyminisztert. Váljon a me­gyerendezés záporeseje, mely most megeredt, nem fogja-e az egész tervezett munkát elmosni, az még kérdés, mi azonban reméljük és óhajt­juk, hogy ha a víz lefut, gondos fáradsággal kielégítő törvényt készíthet a megyékről és városokról a kormány s a törvényhozás. Mindenesetre jó volt, hogy a törvényha­tóságok megk­érdeztettek. A föliratok és me­gyei tanácskozások tömkelegéből okos ős­­szel ki lehet válogatni a mi jó, és meg lehet tudni, mi az illető vidék óhajtása. Nem nehéz meg­különböztetni, hol beszél valamely törvényha­tóságban nem a közönség, hanem a tisztikar érdeke, vagy hol elütő a megye érdeke az egyik vagy másik járás avagy helység érde­kétől, mely szívesen menne a szomszédba, de nem eresztetik, nehogy amoda fizesse adóját s a megyei házipénztár annyival is szegényebb legyen. A törvényhatósági önállóság föntartására irányzott törekvés a leggyakoribb jelenség, melylyel találkozunk. Turócz, Torna, Ugocsa, Csikszék, Thorda stb. mind önálló kiván ma­radni. Nincs okunk kifogásolni az önállóság­hoz való ragaszkodást, csakhogy ennek két ára van ; egyik a jó adminisztráczió biztosí­tása, másik a házipénztár költségeinek elvi­selése. E két feltétel alatt a kisebb törvényha­tóságok önállósága sem kifogásolható, csak­hogy a kormánynak erre nézve több biztosí­ték kell, mint egy főjegyző ékes tollából folyt fölirat. A tapasztalás mellett, hogy önállóságát valamennyi törvényhatóság megmenteni kí­vánja — a­mi természetes, de nem mindig jogosult — van egy másik, hogy több vidék új törvényhatóságot kíván alakítani. így ke­letkeznének Debreczen vármegye, Hajdú vár­megye, Szolnok megye, Jászmegye s egy ma­radék Heves vármegye Gyöngyös várossal székhelyül. Persze mindez uj megyék a szom­széd törvényhatóságok földjéből „kerekítik ki“ magokat, a­mely művelet az amputáczió alá szánt megyéknek sehogy sem tetszik. Mert ez rájuk nézve nemcsak becsületbeli kérdés, de főleg pénz és hivatal kérdése is, s köztudo­más szerint pénzbeli kérdéseknél megszűnik a kedélyesség. Szegény Heves megye — mely persze a legformátlanabb törvényhatóságok közé tartozik — a legalkalmasabbnak mutat­kozik a fölosztásra, úgy hogy csak ugocsa meg a Kunság versenyeznek vele e szomorú dicsőségben. Szerencse, hogy az osztály nem a megyeházban, hanem az országgyűlési te­remben történik, hol kevésbé érdekelt felek vannak hivatva dönteni s méltányos egyesség és országos szempontok lesznek döntők, a vi­déknek nem maradván egyéb hátra, mint — meghallgattatván — az Ítéletnek engedel­meskedni. A leggyakoribb eset azonban a törvény­­hatósági gyűléseknél a fölajánlott csere, mely szerint A­ megye bizonyos mennyiségű határ­széli falvit átengedni ajánlkozik. B-megyének, ha ennek fejében ettől, vagy C-megyétől más megnevezett községeket kap mintegy kárpót­lásul. Ez eljárás helyes és méltányos s bizo­nyára igen alkalmas a közigazgatási kerüle­tek czélszerűbb fölosztására, csak egy hibája van rendesen, hogy t. i. a tekintetes várme­gyék többnyire sokkal többet követelnek a máséból, mint hajlandók átengedni a maguké­ból, így aztán egyesség nem lesz belőle, ha­nem pör, melyet szintén a törvényhozásnak mint legfelsőbb politikai birónak kell elitélnie. Igen nevezetes kérdés a városi kérdés, úgy látszik, hogy a városoknál a belügy­miniszter eleven húsba metszett Késmárk, Nagyszombat, Bazin, Pancsova, tehát csupa kis városok, kimutatták, hogy ők addig is maguk viselték költségeiket, ezután is képe­sek elviselni s merészen, de alighanem igazat mondva állítják, hogy jobb adminisztráczió­­val bírnak mint a megye, s tehát semmi he­lyes oka, hogy bekebeleztessenek. Mit fizesse­nek ők még többet, mint eddig, hogy a ma­guk költségén felül a megyét is tartsák, mikor nekik a megye nem kell, mert nem haszon, hanem kár? A polgár elmegy a városházára közgyűlésre, de a megyegyűlésre nem utaz, nem is érzi magát otthonosan az „urak“ kö­zött. Olyan várost, mely bekebeleztetni kíván, még nem tudunk, de tudjuk, hogy Kőszeg, Gyergyó-Szent-Miklós és hasonló kisebb vá­rosok mind kétségbe vannak esve a belügy­miniszter terve miatt. Egészen különálló politikát követnek a szász székek. Ezek a belügyér leirata alkal­mából a szász univerzitás sérthetlensége mel­lett izgatnak s követelik, hogy ne csak a szász székek, hanem az egyetem is meghallgattassék. Bizonyítgatják, hogy az egyetem is municzi­­pium s politikai hatóság, melynek egyedül van joga a szász nemzet nevében szólni a te­rületi kérdéshez. A­ szász székek feledik, hogy a területrendezés fölött határozni joga, föl­­tétlen és szabad joga kizárólag a magyar tör­vényhozásnak van s ez nem köteles senkit sem megkérdezni, valamint hogy a kormány sem köteles, s ha Szapáry — igen helyesen — mégis kérdést intézett a törvényhatóságokhoz, méltányosságból téve és az ügy érdekében, nem akarván de nobis sine nobis eljárni a nél­kül, hogy minden vidéknek alkalmat nyújtana a tárgy fölött tanácskozni és tanácsot adni. A kormány meghallgatja a törvényhatóságokat, de nem alkuszik velők. Minthogy pedig a szász székek csakugyan törvényhatóságok s a helyi viszonyokat bizonyosan jobban ismerik, mint az egyetem, Besztercze p. jobban tudja, neki mi kell, mintha e fölött rajta kívül még Nagy-Sink és Brassó is határozna, ezért semmi értelme sem volna annak, hogy a szász egyetem is meghallgattassák s a minisz­térium informácziójára tökéletesen elégséges, ha az egyes szász székek véleménye életbe kerül. Kétségtelen, hogy a törvényhatóságok különböző és gyakran ellentétes nyilatkozatai sok fejtörést fognak okozni a kormánynak s nevezetes kérdések elhatározásával fogják ter­helni a minisztertanácsot. De ez se f­aj. Ily fontos ügyben, minő a megyerendez,­és a­ leg­­roszabb dolog az elhamarkodás. Most nagy a konfúzió, de nem lesz örökös. Összeállíttatván a megyék kívánságai tudni, fogjuk, mi iránt van a közvélemény tisztában s mi az, a­mi kérdéses. Csak a­mi kérdéses, az lesz a további vita tárgya. Az érdekelt felek maguk fognak iparkodni a vitás kérdéseket tisztába hozni. Elvégre megérik a gyümölcs és lehűlt fájáról. S az éretten megfontolt kérdés megoldásában az ország megnyugszik. Ha nem lesz is a me­gyerendezés jövő év július 1-én keresztül­­vive, mint belkormányzatunk júliusa kívánná, az se baj, csak jó legyen a munka s a jövő ülésszak alatt törvényerőre emeltessék ; beér­jük mi vele, ha a kivitel most esztendőre ma­rad is. Gondolja meg gróf Szapáry, hogy az anyag, melyet földolgoznia kell nagy és ké­nyes természetű, terveit a minisztériumnak is, az országgyűlésnek is jól meg kell, hányni, a közvéleménynek is hozzá kell szoknia az újí­tás gondolatához, s minderre idő kell; őrá pedig nagyobb dicsőség vár, ha jól rendezi a törvényhatóságokat, mintha gyorsan de­roszul. Tóth Vilmos iljesztő példája lebegjen Szapáry szemei előtt.­­ A csíkszéki határsértést a kormány s a hozzá közel álló lapok alig érthető makacssággal ipar­kodnak jelentőségéből kivetkőztetni. Az egész dolgot „kaszáló oláh parasztok”-ká sülyesztik s nagy fon­tosságot tulajdonítanak annak, hogy az illető alispán „még nem kért“ a határszél védelmére honvédséget. Megszoktuk már, hogy hasonló dolgokban a kormány van mindig legroszabbul informálva. Azt is tudjuk, hogy államférfiaink jobb szeretnek titkon kormá­nyozni, hogy senki se tudjon róla, s több gondot for­dítanak arra, hogy a­­mi mégis nyilvánosságra jut, összezavarják, semmivé redukálják. Mindazonáltal nem szűnünk meg őket figyelmeztetni, hogy a nyílt szó és nyílt tett sikeresebb. Mi Csikszékből egyszerre két oldalról kaptunk értesítést, mely a csikiek nagy ingerültségét festi. Azt gondolja-e a belügyminiszter úr, hogy a P. Lloyd­ és a P. Napló csitító szépítge­­tése le fogja a csikiek izgalmait csöndesiteni ? S a bántalmazottak s a jogaikban, szem­élyek és vagyonuk bátorságában sértettek elfogják e hírlapi nehány sor­nak hinni, hogy semmi bajuk ? — A Hon mai számában olvassuk : Miután a közös hadsereg részére az oktatási, gyakorlati és szolgálati szabályzatok, nemkülönben a harcztéri szolgálat gyökeres átalakításon mentek keresztül s az uj szabályzatok a közös hadsereg szá­mára részben már kihirdettettek is, nem szenvedhet kétséget, hogy azok az 1868: 41. t. ez. értelmében, mely azt mondja: „A szolgálat és gyakorlat szabályai a honvédségnél a sorhidéival egyenlők, a honvédse­reg számára is kötelezőkké fognak tétetni. Az idő rövidsége, vagy más előttünk ismeretlen ok miatt, azonban az uj munkálatok eddigelé, magyar hivatalos kiadásban meg nem jelentek, a honvédcsapatoknak meg nem küldettek. Ennek daczára a főparancsnok­ság az őszi gyakorlatokat előkészítő egyik parancsá­ban, a minisztérium tudta és hite nélkül s mint mond­ják, nem kis meglepetésére, egyszerűen azt találta elrendelendőnek, hogy az ez idei őszi fegyvergya­korlatoknál az uj szabályzatok alkalmazandók. Ezen rendelet kiadására, mely alakilag törvényellenes, anyagilag czélszerütlen és elhamarkodott, mint bir­­lik, a főparancsnokságot azon nézete inditá, hogy a honvéd tisztek úgy is mind tudnak németül, majd megszerezik a német szabályzatokat.“ De a honvé­delmi minisztériumnál nem alusznak, meggyőzte a főiparancsnokságot a dolog elhibázott voltáról, mire a parancs ama pontja szépen vissza is vonatott. És mégis — ki hinné ? találkoztak parancsnokságok, me­lyek — nem tudjuk a főparancsnokság ujabbi ren­törestül semmisített meg a prágai hivatalos közlöny A hadgyakorlatokhoz küldött itteni újság-reporterek — valamennyien szemenszedett kis Moltkék — Meze­­rkca mellett kifesték volt, miként hibázták el a támadó hadtest generalstablerjei az egész akcziót olyannyira, hogy ő felsége a hadi műveletet középár szakítá meg 8 rögtön konferencsiára hívta össze a vezéreket, kö­­zepettük fejezvén ki roszalását. Mily szépeket lehetett erről a vesztett csatáról deklamálni! A landstrassi Bezirksberger, a Vorstadt­­zeitung, nem is késett és bonfikeserveit egy három­­hasábos vasárnapi czikkbe öntő hadvezéreink tehetet­lensége, a hadügyre kidobott milliók basztalansága fölött. Utóvégre a prágai hivatalos közlöny indiskre­­cziója kisüti, miszerint nem a hadvezérek, hanem a bécsi reporterek vétettek most ez egyszer a stratégia törvényei ellen. Ugyanis közöl a nevezett lap egy a hadgyakorlatokban részt vett hadosztályokhoz intézett legf. kéziratot, a­melyben ő felsége ronzalás helyett teljes megelégedését és „örömteli szivbeli elismeré­sét“ fejezi ki mind a vezérek, mind a katonaság irá­nyában. A legfelsőbb hadúr meleg szavakban dicséri meg a kitűnő fegyelmet, jeles magatartást, a sikerült vezényletet, egy szóval : a katonaság és vezéreinek minden iránybeli sikerét. Már most mit mond majd a komfortálok­ ülőjén, a Naschmarkton meg diverzi­ósapszékekben az illető tisztelt olvasóközönség? Hát ha összehasonlítja a va­sárnapi borsos czikket eme kéz­irattal ? Dehogy hasonlitja! — Még ha közölné is vele a „leibblattli”-ja a császári kéziratot, mit kötve hiszek csak, még akkor sem fedezné föl a jámbor az ellen­mondást. Tudja is , ma, mit olvasott tegnapi delete folytán, vagy a nélkül,­­— az uj harcztéri szol­gálat némely részeit az őszi fegyvergyakorlatoknál alkalmazandóknak rendelték el, holott azonkívül, hogy törvénytelen, adminisztratív tekintetben is merő kép­telenség egy önálló ország külön szervezettel bíró hadseregére nézve valamely, más hadsereg szabályait kötelezővé tenni, mielőtt azok még saját nyelvére le­fordítva, számára kihirdetve s neki megküldve lettek volna. Hasonló eljárás nem vezethet másra mint, zűr­zavarra, egyenlőtlenségre a gyakorló téren, eszmeza­­varra a fejekben és ingadozásra a jellemekben.­­ Az osztrák tartományi gyűlések ma nyittattak meg ; kivéve a görzit s triesztit, melyek már a múlt hó folyamán összeültek s az isztriait, mely ülésszakát már be is végezé. Az uj ülésszakhoz semmi reményt vagy aggodalmat nem köthetni; leg­­fölebb a cseh tartományi gyűlés fog élénkebb színe­zetet nyerni a­z ifjú cseh képviselő belépése által. E tekintetben a tiroli tartományi gyűlés is némi vál­tozást tüntet elő, mert az újonnan választott déltiroli képviselők közül nemcsak a három klerikális lép a­gyűiló­be, de dr. Armani, Roverodo szabadelvű kép­viselője is részt vesz az ülésezésben. Az osztrák reichsrath a jövő hő máso­dik felében, legkésőbb október 20 án kezdi meg ülé­sezését.­­ A tét Narodne Noviny pesti levelezője a Geduly szuperintendens állítólagos leköszöné­sére vonatkozó híreket egészen alaptalanoknak tartja, mert, úgymond, a­ki egyházkerülete két­harmadának határtalan bizalmát bírja, mint Geduly, annak nincs oka, r­é­sz ak­a­r­ó­i­n­ak hasztalan lármázása miatt leköszönésre gondolni. „Az isten tartsa meg és segítse nehéz küzdelmében az ev. egyház igazságos ügye mellett!“ Ez az egyházához hű minden tőt evangélikusnak őszinte kivánata. Tehát éljen! — Tartunk tőle, hogy a mit e szerint Geduly illető „romzakaróinak lármája“ nem eredményezett, azt — t. i. Geduly lemondását — fölidézi az evang. egyház e szuperintendencziájára a vészes pártfogás, melyben a pánszláv lap Geduly urat részesíti. Bécsi levelezőnktől a következő sorokat ves­szük: Bécs, szeptember 14. Midőn pár évvel ezelőtt boldogult Berger mi­niszter körében szó volt a Vaterland bajos financziá­­lis állapotáról — nem tudom, azóta kivergődött-e már a feudális lap akkori kalamitásából — a korona ez élezés tanácsa azt a megjegyzést tette : tudnék én a csehek bécsi közlönyének jó tanácsot, a­mely egy csapásra dús jövedelmi forrást nyitna neki és megki­­mélné Thun és Clam uraimék erszényét. Hát mi volna az a jó tanács ? — kérdezték Ber­­gertől. Próbálja meg a Vaterland szerkesztősége, —vá­laszolt emez, — küldjön évnegyedenkint számlát a többi bécsi, t. i. liberális lapok szerkesztőségeihez azon czikkanyag fölött, a melyet szolgáltat nekik na­ponta; hisz liberális lapjaink már, úgy látszik, egyéb­ről sem tudnak írni, ha nem polemizálhatnak Thun lapjával. Nem irhat soha oly vadat, hogy meg ne rág­ják egy pár napig a liberális közlönyök. A Minoritäts - Memorandum szerzőjének élete még maiglan is csak oly találó, mint volt azelőtt öt évvel. A Vaterland ezt mondja, a Vaterland azt mondja , ez az alkotmánypárti lapok bekezdője reggel-este. A király válasza a prágai bibornokhoz, a­melyet a Vaterland közlött rala, még mindekkoráig nem szűnt meg diskusszió tárgyául szolgálni radikális lapjainknak. Sőt minden arra mutat, hogy majd csak ezután fognak hozzá embereink kétségbe esni a kérdé­­ses közleményen. Már elkezdtek volt a király egy másik válaszán kissé megvigasztalódni, ugyanis biz­tatván magukat, miszerint nem szólhatott ő felsége Schwarzenberg t­ibornokhoz úgy, mint állitá a Vilnd, ha B­otter apátnak azon intelmet adta : „ne kívánja­nak tőlem lehetetlenséget!“ miként a Bohemiá­ban volt olvasható. De Botter apát már most előáll és valóságos arbuezi kegyetlenséggel tiporja el a vigasz eme szerényen pislogó szikráját is, a prágai Politik utján kijelentvén, miszerint ő hozzá nem így szólt a császár. A főtisztelendő nz eme nyilatkozatával leg­alább is még egy hittel toldta meg a meddő diskus­­­sziét és vagy harmincz „konfesszionális” vezérczikk­­nek volt okozója. Bocsássa meg neki a — jó ízlés! Egy másik, igen pikáns „hálás“ czikkanyagot úgy is A vármegyékből. Abauj megye. E megye bizottságának rend­­kivüli közgyűlése f. hó 8-án és 9-én tárgyalta a belügyminiszternek a megye kikerekítési tervezetre vonatkozó leiratát. A bizottsági gyűlés, főleg az államutnak házilag leendő kezelésében, annyiban lát a megyére nézve nagy sérelmet, a­mennyiben a leirat szerint a köz­egészségügyi kiadással együttesen 5 ®/o-kal volna az fedezhető, holott annak föntartása csak 1873-ban is 114,040 frtjába került az államnak, mi a megye egyenes államadójának csaknem 267a~-t teszi. De nagy sérelmet lát a megye kikerekitési ter­vezetben is. Mert annak nyomán sok községtől fosz­­tatik meg, anélkül, hogy az okozandó hiány kárpó­­toltatnék, és így adóbevétele s közmunkaereje igen érezhető csonkulást szenvedne. A közgyűlés e tárgyban föliratot intézett a bel­ügyminiszterhez, melyet rövid kivonatban közlünk : A megyei házipénztár életbeléptetését az ön­­kormányzat eszméje követelvén, méltányoljuk az annak létesítésére irányzott szándékot, és fölállításánál őszinte örömmel közreműködünk. Azonban a házi pénztár mikénti fölállítására vonatkozó tervezethez részünkről hozzá nem járulhatunk. A tervezet szerint a házipénztár javadalmazása a törvényhatóság egyenes államadójának állana, a közigazgatás költségtöbblete pedig a megye területére kivetendő pótadó által lenne fedezendő,­­ sőt a pótadó kivetése útján kellene fedezni a megye területén átvonuló államutak fentartásának és a köz­­egészségügynek költségeit is.­­ A tervezetnek ke­resztülvitele tehát adófelemelést­,vagyis új adókivetést tenne szükségessé, mi jelenlegi viszonyaink mellett alig lenne eszközölhető, miután a megyeszerta foly­tatott adóvégrehajtás mellett is fönálló tetemes adó­hátralék kézzelfogható bizonyságot nyújt arra nézve, hogy megyénk lakossága jelenleg is túl van terhelve adóval. Mi tehát a házipénztár életbeléptetését akként óhajtjuk, hogy annak rendelkezésére egyenes állam­adónknak az eddigi arányban élvezett százaléka bo­­csáttassék, és hogy az eddig államilag kezelt, most azonban az önkormányzat hatáskörébe át­bocsátandó egyes közigazgatási ágak költségeinek fedezésére a házipénztár megfelelő javadalmazásban részesíttessék. Különösen föl kell kérnünk nagyméltóságod figyelmét a megyénk területén átvonuló államutakra és azok föntartási költségeire, melyeket megfelelő ja­vadalmazás nélkül átvennünk lehetetlen. Ugyanis a megyénk területén átvonuló s nem annyira helyi, mint inkább hadászati érdeknek meg­felelő államutak sem megyénk területével, sem annak adóképességével arányban nem állnak, és e mellett azok mint hadászati utak, a nálunk szokásos útfentar­­tásnál költségesebb gondozást igényelnek. Áttérve a miniszteri leirat szerint kikebelezendő A REFORM TARCZAJA: Egy nagy férfiú pongyolában. — Történelmi büngészet. Irta : P­i­r­c­z Mór. — Mindenkor­ra mindenütt meg voltak az ural­kodóknak és fejedelmeknek a magok hízelgői, ma­gasztaló!; e tekintetben Caesar Dahome vagy a reusz - greuzi-lobensteini akár­hányadik Henrikje nem képez kivételt. A kegylesők nemzedéke az első embertől véve eredetét, s végóráját ítélet napjánál előbb hiába vár­nék. — Bajos volna hamarjában megítélni, a nemze­dék melyik ága megvetendőbb; az­é, a melyik a ko­­ronaviselők fenkölt orra alá közvetlen oda lógatja tömjénfüstjét, avagy amaz a másik ivadék, a mely úgyszólván hátul kerülve iparkodik a hatalmasak kegyébe jutni, t. i. a fejedelmeknek nem annyira sze­­mélyekben, hanem akként hízelegvén, hogy elődeik dicsőségét zengedezi az élők füleibe, a dinasztiát, az ősöket, magasztalja, isteníti derűre borúra. E kényes kérdés eldöntését okosabbra bízván, tárgyam bekezdéséül csak azt akarom megállítani, hogy az udvaronczok ez utóbbi neme, a Hohenzol­­lernek aegise alatt gyarapodott leginkább. Soha más uralkodó család annyi iró udvaron­­czot nem tenyésztett, mint amat az imént császárivá hízott, eredetiben oly annyira silány brandenburgi őrgróf családja. Hisz ott látjuk már a harminczéves hábom végén, az e grófság közjogait lábbal tipró, rendjeit kanaillehrozó uralkodóját is, udvari történé­szek által a „nagy kurfürst“ czimével fölruházni. Avagy az egyaránt tudatlan, mint bárgyú I. Frigyes Vilmos királynak tán nem akadt magasztalója, aki őt a­­ nagy­ fejedelmek sorába emelte volna? Nem kell tehát csodálni, ha egy ilyen „törté­nészi iskola“ II. Frigyest, ki tagadhatlan fényes szel­lemi tehetséget és kitűnő uralkodói talentumot egye­sített személyében, a szó teljes értelmében isteníti. E fejedelem irányában a Zollern ház histórikusai, a „nagy“ czimmel be nem érik, már ennek „páratlan­nak“ kelle lennie, elkeresztelték tehát az „egyet­lennek !“ Otrombaság volna II. Frigyestől, az „egyetlen“­­tél hatalmas tehetségét elvitatni akarni. Kiváltkép mint hadvezér, okvetlen a legtündöklőbb történeti individualitások közé sorozandó a sans-souci-i bölcs. De másrészt csakis elfogultság és vakbuzgó hízelgés tagadhatja, vagy nem látja a rút foltokat, a­melyek e ragyogó egyéniséget elhomályosítják, az „egyetlen“ király jellemét beszennyezik. S ha valaha kötelessége volt a becsületes történésznek, a történelmi cselek­ménynek és cselekvők nemcsak fénypontjait, hanem árnyoldalait is megismertetni az utókorral, úgy azt hiszem e kötelesség teljesítése a jelen korban, és a Zellerek irányában annál sürgősebb és üdvösebb, midőn a társadalom és a politikai világ egy nagy részét egy végzetes, elmebódító kórságban látjuk sinlódni, egy kórságban, a­melyet Rasch Gusztáv oly találóan nevezett el egyszerűen „porosz ra­gálynak“. De különösen is — azt hiszem — a magyart érdekelheti a valóság II. Frigyes fölött. 13 nagy hadvezér ellen küzdött nemzetünk java, virágja száz évvel ezelőtt véres csatákban, éltével, vérével védte nagylelkű felejthetlen királynéja szent jogát, ama „nagy“ férfiú álnoksága, hitszegő erősza­ka ellen! — Nem árthat közelről megnézni a szemé­­lyiséget, ki patakokba ontá jogvédő elődeink szíve vérét! Nézzük előbb történeti hősünket ifjúkorában, miként neveltetett, miként fejlődtek hajlamai, jellemi tulajdonságai. Az egész embert aztán könnyebben, biztosabban ítélhetni meg. Az adatokat bőven nyújt­ják a hős legkedvesebb testvérének, Friederika Sophia Wilhelmina porosz herczegnő, későbbi Bay­­reuthi őrgrófnő jegyzetei. II. Frigyes atyját, más történelmi források nyo­mán is, egy teljesen korlátolt, vasfejű és neveletlen deszpotának ismerjük. A királyné, Frigyes anyja, élete hosszáig volt kénytelen két idősb gyermekével, a trónörökössel és az imént nevezett herczegnővel a kényúr ellen fondorkodva küzdeni. A király ellene volt a trónörökös tudományos kiképezésének ; azon­felül durva, tettleges bántalmak által képmutatóvá, csúszó-mászóvá nevelte örökösét. Jelemző a király nevelő módszerére nézve következő „instrukcziója „A­mi a latin nyelvet illeti“, így írt, vagyis he­lyesebben íratott a királyi apa első­szülöttje ne­velőjének : „fiam azt ne tanulja, s nem is akarom, hogy szóljon valaki nekem arról“. Egy későbbi ha­tározata meg így hangzik: „L’histoire de Grec et de Romains, deit étre abolée, elles ne sont bous á rieu“. Ellenben utasíttatának a nevelő urak a koronaher­­czeget „saját házának történetével szorgalmasan meg­ismertetni“, különben is „gyermekkorától fogva arra vezetni, hogy mint katona, tiszt és generális ágáljon.“ — Nem hiányzott emez inslrukcziókban természetesen az igazi kálvinista bigottizmus sem. Ugyanis meg­­bagyatott a nevelőknek: „schädliche Irrungen, als Ätheist-Arrisn (ez nem sajtóhiba, hanem valóságos Arrian-konstrukezió!) socianisch zu meiden, auch ihm vor d i e (a dations és akutations közti örökös porosz háború!) katholische Religion, als welche mit gutem Fug mit unter denselben (sic!) gerechnet werden kann, so viel als immer möglich einen Ab­scheu zu machen, deren Ungrund und Absurdität vor Augen zu legen und wohl zu imprimiren.“ Az ilyetén tan- és nevelő-módszer mellett, a mely vérengző ütlegekkel alkalmaztatott sokszor, még későbbi időkben is a már-már legénykedő ko­­ronaherczegen nem csoda, hogy a növendék jelleme, érzelme, kora elkeserítették. Történelmi tény, misze­rint a sok kínzás elől egyszer már majdnem megszö­kött volt a trónörökös az atyai háztól Angolhonba, nagybátyjához, II. Györgyhöz. A szökevés titka kora elárultatván, a koronaherczeg elfogatott, atyja elé vitetett, ki őt bottal, ököllel oly barbár módra traktálta, hogy csakis a jelenlevő Mosel tábornok erélyes közbejötte mentheté meg a királyfit a halál­tól. Börtönbe dobatott erre, előbb Köpenikben, ké­sőbb Berlinben haditörvényszék elé állíttatván a 18 éves herczeg, atyja erőnek erejével a halálitéle­tet sürgette ellene. A svéd és lengyel király, fő­­kép pedig a német császár VI. Károly, Mária Therézia atyja, közbenjárásának végre sikerült a királyfi megkegyelmezését kieszközölni.­­ Mind Lengyelországnak, mind pedig VI. Károly örökösé­nek, ugyancsak lovagiasan hálálta meg e szolgálatot később az uralomra jutott trónörökös! Mielőtt megkegyelmeztetett vala Í­igyesnek, atyja parancsára kényszeríttetett börtöne ablakából nézni szegény segédjének Katt hadnagynak — a­ki a szökés tervéb­e beavatva volt — kivégzését. Megjegy­zendő, hogy a király Katt hadnagyot, még mielőtt bírói elé vezettetné­k, maga elé hozatta, s valamint sa­ját fiát, úgy e derék katonatisztet is össze-vissza po­fozta, lábbal taposta s bottal ütlegelte, mig ki nem fáradt. Végre meg nem elégelvén az örökös fogságot, a melyet a bírói szék kimondott Katt büntetéséül, kényuri hatalmánál fogva a király halálbüntetésre változtatá a bírói ítéletet. Mindezek rég ismert histó­riai tények, a­melyek összefüggésben magyarázatát nyújtják ama gyökeres jellemváltozásnak, a melyen Frigyes eme katasztrófája után átment. Ha mind idáig a férfias, nemes daca föllobbaná­­sát észlelhettük olykor-olykor a királyfi magavisele­tében, meghiúsított szabadulási kísérlete után óvako­dott az önállóságnak még árnyékát is atyja irányá­ban elárulni. A legvégletesebb engedelmességet a va­lóságos undorító, aljas szervitizmust és képmutatós látjuk őt ezután a királylyal szemben tüntetni. lg. fejlődtek a fiatal herczeg jellemében ama gonosz tu­lajdonságok, a melyek egész életén át irányát meg­határozták, cselekményeit jellemezték: t. i. az igaz­ságérzet és a valóság tökéletes hiánya ! Élő­szóval s Írásban látjuk már most a korona­­örököst, közvetve vagy közvetlen atyja irányában, val engedelmességet, teljes odaadást és gyermeki szerető színlelni. Valóságos benseje, atya iránti igaz érzési lepzetlenül áll az utókor előtt, a közte és „kedves nővére“ a Bayreuthi őrgrófnő között folyt titkos le­­velezésben, a mely levelezés a testvérpár jellemét egy­­átalában visszaijesztő színben tünteti elő. Ugyanis 1734. szeptember 20 án Frigyes her­czeg a gyöngélkedő király mintlétéről ír nővérének következőképen fiúi szeretettel: „A király szomorú helyzetben van s nem sok élni való időt adnak már neki. Nos, én el vagyok ha­tározva, hogy mindenen, a mi történhetik, vigaszta­lódjam , mert végre is erősen meg vagyok győződve, hogy a­míg él, nem lesz jó dolgom, s azt hiszem száz okot tudok egy ellen, hogy önnel is hamar elfelejtes­sem. ... Együtt fogunk vigasztalódni kedvesem­. Ez aztán fiúi gyöngédség ! — Egy későbbi le­velében e gyöngédségnek még sokkal fényesebb jelét találjuk. Az öreg csak nem akart elpatkolni, s 1735. január 10-én ezeket írja a szerető fiú kedvelt nővé­rének : „A világon a legnagyobb ámulással kell jelen­tenem, hogy a király jobban van“. Fölösleges fölemlítenem, miszerint ugyanily gyengéd hangon szólnak a rokonérzésü testvér válasz­levelei is a végórájához közeledő apáról. A királyfi képmutató jelleme még pregnansab­­ban lép nyilvánosságra, Frigyes nősülése alkalmával. Egy februári este 1732-ben futár által értesitte­­tett a királyi székhelytől távol időző koronaherczeg, hogy atyja menyasszonyt szemelt ki neki. S még ugyanazon éjjel menesztett a herczeg két levelet Ber­linbe, atyjához és a herczeg bizalmas emberéhez Grumbkow tábornokhoz. Az elsőben csúszó-mászó modorban adja a fiú atyjának tudtára, mennyire sze­rencsésnek érzi magát, atyját akaratát ez esetben is tiszteletben tarthatni. Többek közt ezen szavakkal igyekszik véghetetlen alázatosságáról meggyőzni a királyt: „Bármilyen legyen is (t. i. a menyasszony), én mindig legkevesebb atyám parancsa szerint fogok élni és semmi kedvesebb nem érhet, mint ha legke­gyesebb atyám iránti vak engedelmességemet megmu­tathatom 8 a legalázatosabb megadással várom leg­kegyesebb atyám további intézkedését“. Hogy mit érnek e szeretetteljes alázatosságot hangoztató frázisok, kitetszik a másik levélből, me­lyet egyidejűleg Grumbkow tábornokhoz intézett vala az ifjú jezsuita. Emennek ugyanis jajgatva rimánko­­dik, hogy mentse meg őt attól a „ronda izétől“, már tudniillik a neki szánt arától. Grumbkow, kinek semmi nesze sem volt a másik levélről, a mit a király vén fiától, kezdetben hozzá is látott herczegi protegéje ügyében a király előtt prokátoroskodni. Képzelhető meglepetése, midőn a király a fiának föntebb kivona­tolt levelét elolvastatta vele. Ennyi álnokságot még Grumbkow, eme megrögzött vén udvaron ez is meg­­sokall. Hagyjuk a koronák­er cze­get, nézzük Fri­gyest a k­i­rály­t. Kolb, kinek munkáiból meritvék ez adatok te­temes része, azt igyekszik bebizonyítani, miszerint II. Frigyes kezdetben határozott ellenszenvvel viselte­tett a katona­ élet irányában; szerinte hóditó vagy harczias hajlamoknak csirája is alig volt föl­ismerhető e férfiú szellemi lényében. — Anti-Ma­­chiavell­iában még tönhangon látják is a későbbi ronsbachi hőst a hóditék „szomorú dicsősége“ ellen deklamálni. Jogos tehát a föltevés, miszerint akkori­ban még nem a csatamezőkön vélte babérjait arat­hatni az ifjú lángész. A körülmények Frigyes dics­vágya és a családi s házassági viszonya, a­melyről nem igen szeretnek a Zollern történészei beszélni, kényszerítve vezérlék őt a hősi szerepléshez. Kolb ez utóbbi viszonyról így nyilatkozik: „Frigyes ifjabb korában a legnagyobb mérték­ben feslett életet élt. Megnősülése ez eletén mitsem változtatott, jólehet házassági viszonya kezdetben még tűrhetőnek vala mondható. De nemsokára az egybekelés után a koronaherczeg egy bizonyos, világo­san meg nem nevezhető betegségbe esett. Nem tudni, hogy neje közvetlen szenvedett-e a herczeg baja ál­tal. De a mi a herczeget magát illeti, baját kontárok által rosszul gyóg­yttatván, végre oda jutott, hogy egy kínos orvosi operáczió alá kénytele­­nittetett magát vetni, a­mely operáczió gyöke­resen véget vetett minden további ki­csapongásainak. Emez, egy helvecziai, Zim­­mermann nevű, a herczeg gyógyításában résztvett /

Next