Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)

1835-02-26 / 17. szám

nyörű kastélokban találok magyar emberekre, mivel u­gy is tudtam, (n. b. plébános urunk szívességéből olvastam mindig a’ magyar új­ságot) hogy a’ német Budába (Ofen) gyújtani kell. — Hála Isten­nek, hogy partra léptem! Beteg izzadt az üstök, és az erszény, hogy ne kívántam volna az állandó hidat! Csak egy i­lyen átkom­­pozásra kell szorítani a’ hid’ ellenségeit! — Szépen megkértem most az embereket, hogy vezessenek valami szállásra. Nagy gyorsasággal ajálja magát erre egy gyerkőcze. Ez már derék gyerek! gondolom magamban, ’s azt is gondoltam, hogy ezzel talán föl is tudnám találni az universitásnál 8-dik iskolát ta­nuló unoka­öcsémet. Ekkor vezetőm fölszóllalt: ,,no uram itt van a­ magyar király.“ Én ezen megdöbbentem, ’s meg is örültem, mi­vel ez rám meglepetés volt, minthogy útközben újságot nem olvas­tam. De mindenek előtt szép köszönettel máskorra is meghívni aka­­rám a ficzkót, midőn ez süvegelve ígérkezik, csak jól fizessek. Ekkor láttam ön által, mért tartja sipkáját! De a’ neki adott egy­két krajczárra pattogni kezdett, hogy ezért a’ bolond se menne olly messzire és rosz időben. Már megijedtem, hogy majd jókora sip­káját kell megtömnöm, de még is egy ezüst garassal elutasítottam; pedig ezért nálunk fél napig szekerezhetnék. — „Hát itt a’magyar király.“ De hogy még is bizonyosabb legyek benne, megkérdez­tem egy tisztességes úri személyt, ki a' kapu alatt lovamat fogá­­meg, valljon, itt van-e a’ király? „Igen is itt van a’ magyar ki­rály“ válaszolt­amat. Dobogó szívvel kérdeztem mindjárt: „vall­jon itt bár milly idegennek adnak-e szállást? ,,A’ mennyi elfér“ — volt a’ hirtelen felelet. Ez már mindent elfelejtetett velem. De azon kérdésemre: „hát ő felsége most itthon van-e ?“ bámulni kezd az én felelőm: „kicsoda, a’fenséges palatinus?“ kérdi kétes hangon. Én perse megzavarodva kérdém­: „ki itt az úr ?“ — „Hát a’ vendég­­fogadós“ volt a’ kurta válasz. — No már most butaságomon mind a’ ketten nevettünk, ’s mondhatom, hogy szép szobában kaptam szállást, de azt előre megmondták, hogy ezért három húszast kell fizetni. (Alkalmasint észre vették, hogy illyes­mihez nem szoktam!) De egy két­száz forintot csak gazdálkodtam össze néhány esztendő­től fogva ezen útra, tehát nem törődtem vele. Lovamat szemem láttára istálóba vezették,’s én evvel együtt jól éltem, ittam, aludtam. Más­nap reggel öcsémet mentem keresni az universitásba. Egy elég középszerű házba vezettek. Szörnyűség, gondolom magamban, mint hazudnak az ujság­irók. Ezer és ezer mindenféle tanulót em­legetnek , pedig hogy férhetnének ide ? — Kérdezem illendő han­gon: „mellyik szobában van Pipárdi 8-dik iskolás öcsém?“ De ki­nevettek ! — „Hiszen — momlá egyik a’ többi közül —* itt medicusok

Next