Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-01-22 / 7. szám
Ekkor Williamot a’ szerelemféltés száltá meg; sebesen megfordult, ’s elsietett.— Róza nyomába indult. Az után William még néhányszor ostromlá Rózát; de ez elhatározottan mindig csak azt felelé, hogy hallgatnia kell. „Tehát tartsd meg titkodat magadnak“ kiálta William haragosan ’s elhagyá Rózát. Róza őt tartoztatni akará , hanem William sebesen elindult. A’ szegény leány szomorúan ment atyjának házába, az ajtót bezáró maga után, ’s térdre esék, hogy magát ájtatos imádsággal megerősítse. A’ következett reggel Róza megtudó kisebbik öcsésétől, hogy ez a’ múlt éjjel az öreg Esztert észre vévé, ’s a’ később megérkezett Argilliamnak azon kérdésére „hol volna Róza“ azt felelte legyen, hogy Róza az öreg Eszterrel ment el. Róza megtiltó öcsésének, hogy a’történtteket valakinek kinyilatkoztassa, ’s éppen a’ reggelit akará atyjának elvinni, midőn az öreg Eszter belépett. Róza igen megdöbbent a’ csudálatos asszony megjelenésén. „Atyádhoz akarsz menni ?“ kérdé az öreg. „Éppen a’ reggelit akarom neki elvinni“ felele Róza. „Most nem szabad elmenned, te cseveghetnél, ’s akkor mindnyájan elvesztünk. Majd magam megyek el.“ Még mielőtt Róza valamit felelhetett volna, az öreg már felkapta volt a’kosarat, ’s vele elbiczegett. Még az napon meglátogatta Róza beteg barátnéját Jennyt, kinek átlapolja napról napra roszabb kezde lenni. Ajkai halványak, arcza, és szemei beesettek valónak. A’ két barátné némán ölelé meg egymást. „Tudom, hogy meg kell halnom — kezdő egy kis szünet után Jenny — el vagyok reá készülve. Azért küldöttem éretted, hogy utójára elbúcsúzzam tőled, és—hogy neked — szivem legnagyobb— titkát — felfedezzem.“ Róza iparkodott őt vigasztalni, ’s aztán kinyilatkoztató, hogy készen volna barátnéját hallani. Lehajlott hozzá, ’s Jenny valamit fülébe súgott. Róza hangosan és borzadással felsikoltott; Jenny pedig visszadűlt ágyára, ’s úgy látszott, hogy utósó leheletét adja ki. Róza térdre esik, ’s ahitattal imádá az Istent. Midőn felkelt, bánkódó tekintetet vele a’ szerencsétlen Jennyre. Ez pedig esdekelve tekint vala barátnéjára. „Istennek hála! te engem ne, te nekem megbocsátsz; te csak a Róza őt mély megindulással mond — midőn édes anyád meghal n vetsz^í^^—lelonda Jenny — ég is^a|!^engem.“ kfUJ|ffe jroJfiyspL 15 mijidkettemfegyütt voltaknk nála.