Regélő, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-02-26 / 17. szám
3.7« ME Crffics csötörtökön februarius 26-án 1835. Megjelen társával együtt hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Fél évilista helyben Jeepekkel 5 ft. boritéktalanul, postán 6 ft. pengőben. Budapestiek évnegyedenként is válthatnak példányt. A’ folyóiratnak egyes száma, vagy képe 12 kr. p. p. TÖRTÉNET ÉS ELBESZÉLÉS. Pipárdi Notarius Pesten. (Saját elbeszélése szerint.) Én, alföldi születésű, ’s a’ hires peleskei nótáriusnak sors rendeléseként felföldi collegája, ugyan ezen jeles hazafi indító okaitól űzetve, Buda-Pestre, u. m. hazám legmiveltebb városaiba indultam. Úti történeteimet egyről egyre elbeszélni nincs időm. Csak azt jegyzem meg, hogy én nem rogytam árokba, mint fenn nevezett collegám, hanem a’ Perbetei hires sárba buktam szürkémmel, ’s ha segítségemre nem jönnek a’ három nap óta ott veszteglő Morvák, talán a’ miveltebb sárban találtam volna síromat, ’s igy tapogathatólag bevalósodott volna, hogy „sárból lettem, sárrá válók.“ Alkalmasint azért szenvedtetik e’ rettenetes utak immemorialt, hogy az utazó itt mementót tegyen; az igaz, hogy e’ pontból tökélyre vezető út! — Azután: engem nem bundás komondorok szalasztottak meg, hanem bundás kóborlók; ’s minthogy űzőimnek csak két-két lábok volt, könnyebben eltakarodhattam szemök elől, mint kollegám. Budára, anyavárosunkba, jöttem, ’s első látogatáskor is csaknem megfagytam anyai kebelében minden hazafiságommal. — Korán reggeltől délesti hat óráig kellett a’ kompnál ácsorognom. A’ szomszédok dehogy kínáltak volna meg meleg szobával! pedig nálunk ha megpillantnak, már csak azért is, hogy ollyan derék magyar ember vagyok, mézes borba fullasztanának (mivel nyílt szivűen mondhatom, hogy ott ritka madár a’ Magyar; de azt szebb kalitkára is méltatják ott, mint itt a’ papagájt). Bementem a’csapszékbe; hát a’ kapás csoport nyelvétől ’s ütlegeitől szinte dideregni kezdtem; azért inkább kitakarodtam, ’standérn bejutottam a’ kompra. Itt a’ durva jégzápor, melly alulról fölszikrázott, hajósaink nyelvűkről pedig lecsattogott, Jibiriába varázsolt. Már ezt forgatta képzetem a’ három órás élet-halál közti tántorgás alatt: „Uram! mit vétettem, hogy boldog hazámból e’ jeges vadhonba számkivetés ? — (Pedig hány jó szivű ember mondja azt!) De a’ parthoz közeledvén, még is reményleni kezdtem, hogy zajfalattá nem válók, ’s majd a’ pestigyé-