Regélő, 1838. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)
1838-04-22 / 32. szám
ha Isten Jakabot ’s engem egésséggel megáld, örömmel dolgozunk , gyermekünk számára valamicskét takaritandók; ő ne szenvedjen szükséget, mint szülői. ..,’S te még is megelégedettnek látszol leányom !“‘ „Ih no, én, ha gyermekemet látom, boldog vagyok, és ha a’ livry-i vadászkapitánság, robot, adó ’s különösen a’ sóadó nem volna, soha sen panaszolnék; ha ezen adószedők nem gyötrenének, már rég megzsugorgattam volna gyermekem részére legalább három tallért , de most még tizenkét font sót tolnak nyakunkra a’ már ránk vetett mérték felett. „,Ne panaszolj, Habet! — sóhajtó a’ lelkész — az adók fájdalmakhoz hasonlitnak, már születésünkkel örököljük őket. Mindenkinek meg van a’ maga keresztje, mindenki szenved, izzad és fárad; mert a’ fa, melly gyümölcsöt nem terem, el van átkozva, kiszárad és kivágatik. De a’ holnapi nap rád nézve öröm napja legyen. Momini kisasszony gondoskodott róla, hogy szomszédaitok ’s barátaitokat megvendégelhessétek, ’s megkért, hogy e’ csekélységet adnám át nektek. „Huszonnégy ivre! ’s ezt mind nekünk — riadó az örömittas Babét szőkéivé ’s lejtve — ah, milly szép főkötőt, veszek gyermekemnek! Az a’ kegyes dáma, mint iparkodik kilesni az alkalmat, hol a’ szegényen segíthet, Isten árassza reá legjobb áldását!“ E’ pillanatban felpattant a’ kunyhó ajtaja, és György, a’ főerdész belépvén, miután Babetnak jó estét kívánt, a’ lelkészt Hiedelemmel üdvözlé, és paszományos kalapját szorgosan szegre függeszté, késő alkalmatlankodásáért, engedelmet kért. — „„Ennek azonban — mondó szavait folytatja — a’ vadrablók, azon semmirekellők okai, kiket ma egész este üldöztem; e’ gaz emberek, mig én a’ nagy erdő mellett felkerültem , szinte szemem láttára merészkedtek menyétjeikkel tengeri nyulakra vadászni. Azonban én is annyira megközelitém őket, hogy hálójuk elvitelére sem maradt idejük. Azt kell hinnem , hogy a’ sátánnal czimborálnak; különben nem volnának illy vakmerők; mert a’ vadászkapitán éppen nem kiméli őket. Még nincs két hónapja, hogy egyet gályára küldött; és vannak esetek, mellyekben illy naplopó a’ vadrablásért törvényfára is kerülhet. Ezt azonban ők lássák; elég átkos sors reájok nézve, ha őket elcsípem; pedig elcsípem, még ma este elcsípem; ez olly igaz, mint hogy engem Györgynek neveznek. Látván, hogy az erdőből eljöttem, azt hiszik , hogy nem térek vissza; azért a’ pagony szélén most, nyugodtan várják menyétjeiket. Én az alatt összegyűjtöm a’ maréchausse-kat, körül állják az erdőt, ’s ha igy is megmenekednek , szerencséseknek vallhatják magukat.““ — György kára-