Regélő, 1838. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)
1838-09-16 / 74. szám
tinique-en földet reggeliztem. Itt, uram, vegye fáradtságáért. Én a’ révbe sietek ! A’ manó kapjon el, ha e’ sátánok nem ördöggel bélleltek. Eg őrizzen minden keresztény lelket illy reggelitől. — Isten velünk uram !‘ Francziából röjtöki. A’ négy szám. Azon utazáskor, mellyet az utósó spanyol háború alkalmával Rudolfo de Torres tábornok nehány tiszttel a’ spanyol schweicz ezredekből tett, egy kellemes estvén az Ebro partján többen a’ társaságból életök történeteit beszélték elő, bizonyosnak állítván azon mondást, hogy az emberek legfontosabb esetei gyakran a’ legcsekélyebb eseményből erednek. A tábornok, ki sokáig szótalan hallgatott, végre megszóllak : „hah! mindig csudálatosak azon utak, mellyeken az örökös végzet a’ halandót czéljához vezeti. Példának okáért, ki hitte volna azt születésemkor, hogy hazámnak mint harcznok karommal szolgálni fogok ? mi több, ifjúságomban én magam sem álmodom , hogy mostani tisztelet-polczomra felemelkedem ; és mind ezeknek szüleménye csak azon három piaszter, mellyet én egyszer félretevőn, életem legszomorúbb szakát eszközlöm.“ — ,Három piaszter!” — kiálták hadi bajtársai. — ,,’S e’ miatt katonává lettem. De hallják történeteimet.“ „Édes atyám Itteria városban , születésem helyén, nem meszsze a’ fővárostól gazdag kereskedő vala. Én, három testvérem köztt a' legidősb , tizennégy éves koromban egyik kereskedő barátunk házához St. Sebastianba küldetem, hol a’ kereskedők törvényeit és ügyeit tanulom. Innen csak huszonharmadik évemben tértem vissza Castiliába, mivel húgom azt irta, hogy édes anyánk, nagyon beteg lévén, halála előtt még egyszer velem kivánna szállni. Én tehát haza siettem. Jó felejthetlen anyám valóban igen roszul volt, én halála óráig ágyától nem távoztam. „Egykor reggel, midőn egyedül valánk, kezemet megfogta, és testvéreimet hathatósan oltalmamba ajálván, igen nagyon kért, hogy azoknak gondjukat viseljem. Erre említem neki, hogy atyánk él még, kit mindenkor mint gyermekeiről gondoskodó jó atyát tisztelek, és kinek szeretetéről teljesen valók meggyőződve, mire anyám sóhajjal igy felelt ,igen is derék, jó volna ő , csak egy hibája ne volna". — „Hiba nélkül, kedves anyám , e földön nincs ember — mondám én őt vigasztalva. — Mivel nem rég húgom azt mondá, hogy gyakran legkisebb tárgy miatt is szót váltanak , gondolom, hogy anyám ezt most előhozandja. — ,Igaz— szóllott ő—• vannak elengedhető hibák , de ha egy egész család szerencséje valami