Regélő, 1839. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)
1839-01-13 / 4. szám
ban. A’ beteg megrázkódott mozdulatlanságában, és szive az utósó dobbanásokat tévé. Lassanként eltűnt lelke elől minden tárgy ; mit sem látott, mit sem érzett, nem gondolt ; csak a’ hon, anya és kedves hölgy lebegtek varázs színben előtte, ’s a’ még mindig zengő ének rengeté idegeit. Mindig csendesebben hallattak ezek, ’s mindig lassibb jön a’ betegnek szivütése, midőn az elnémuló ének közé lélekölő hatalommal, ’s mintha egy világ omlanék össze, zúdul egy keserves lengyel dal. A’ haldokló megrázkodik, karait, még egyszer kinyújtja, — és hidegen esnek re az örökre megállóit szívre. Kiki tudhatja, miképp’ azon évben, mellyben ezek történtek, a’ cholera dühöngött magyar országon; mire nézve itt elég lesz annyit mondani, hogy a’ házból, honnan az előtt kevéssel a szép hangok röpültek-le, most egy betegnek fájdalmas nyögései, sikoltásai hallattak. A’ bájos Ida volt e’ beteg. Az undok ragálytól megkapatva iszonyú kínok köztt tölté az éjt. Ilijában volt; minden szorgalom, híjában minden ápolás. A’ kegyetlen mirigy-vész nem bocsátá körmei közül szép zsákmányát, ’s reggelre a' halottak országa e’ szép nővel ismét többet számlált lakosai köztt. Az akkori szomorú idők szokása szerint a’ halottak minden temetési szertartás nélkül sokszor többen is egy helyre tétettek, így történt, hogy a’ boldogtalan K.. Ignácz, ’s a’ boldog Ida egy sírba temettettek. vm. Kellemes nyári est vala , midőn a’ tébolyodott ismeretlen útjából visszajött. A’ szobát , mellyben fija lakott vala, üresen találá. Lelkét vad és öldöklő gondolatok szállongák keresztül. Szétszórt hajakkal futkosá be a’ falut, gyermekét és csak gyermekét kérve mindenkitől. Sokan nem ismerék, sokan nem akarok ismerni, ’s ajtót zártak előtte és utána. Rettentő volt a nő anyai fájdalmában. Végre azokra talált, kik tanúji voltak az ő és lila közti történt jelenetnek. — „Hova tevétek gyermekemet?44 — kérdé telek borzasztó kétségbeesés hangján, melly szívre hatott, mélyen és fájdalmasan. — A’ jó emberek hallgatva vezeték (mert mit is mondottak volna) a’ temetőbe , hol újaikkal némán a’ nem régen hányt sirt mutatók. A’ nő nem borult sírra , nem öntözé azt könyeivel. Szivrepesztő, sziklainditó hangon kérte a’ körülállókat, hogy a’ sirt bont-