Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)

1842-01-29 / 9. szám

60 „Törvénybiró Bandi, buzz ! “ mondák. Bandi halavány gondlepte arczczal lépett a’ medenczéhez, keze reszketett, s míg a szerető Maris zokogva dűlt a közel lóczára, az ifjú ujjal fekete jelet tartanak a’ biztosság’ elébe. Halványan tántorgott fiához a törvénybiró ,s könyezve öleté meg, s a’ fia zokogva borult atyja keblére. A küldöttség megindulva nézte az érzékeny jelenetet,’s Maris, a’ szerencsétlen, szinhagyottan, csak nem élet nélkül dőlt agg anyja’ karjai közé. „Uraim ! tekintetes uraim ! könyörüljenek a’ szegény öreg apán! hagyják, az istenre kérem, hagyják itt fiamat.“„ Biró gazda, a törvény szent!“ szólt az elnök, azt megszegnünk nem szabad; a’ sors kelméd fiát érte; ő katona, ha nem találkozik, ki helyette magára vállalná a’ fegyverviselést. „Tekintetes urak ! szegény földmivelő vagyok, száz forint sok pénz egy szegény magyar parasztnak, ám de fiam javáért eladom ökreimet, csak mellettem maradjon.“ , Hallottátok legények a törvénybiró szavait?“szólt a’járásbeli szolgabiró, „fia helyettesének 100 ftot igér, a’ ki menni akar, szóljon.“ Bandi mindig hetyke legény volt; alig beszélt az emberhez; amúgy gúnyosan nézett le bennünket; most bezzeg oda a’ gőge, úgy kell neki; mondának tizen is egyszerre, s csak egy volt, ki 200 ftért ajánlkozott. „Annyit magam, ’s többi gyermekeim’ megrontása nélkül nem adhatok!“ sóhajt a’ törvénybiró; „fiam isten veled !“ — Bandi reszketve omolt agg apja lábaihoz, ’s átkapcsoló térdeit.—„Oh ! apám szens urak! mindenre, mi szent kérlek, hagyjatok szülőföldömön; én katona nem lehetek, a félelem megöl; vagy én magam végzem be éltemet.“ „Félre a gyávával!“ mond az elnök, folytassuk a sorshúzást! — Bandi félre vitetett; s a’ legények, kik ezen jelenet által gyűlölni tanulták a’ férfiúhoz nem illő gyávaságot, kétszeres kedvvel láttak a’ sorshúzáshoz. „Törvénybiró uram, csak egy szóra,“ — suga halkan a’ kántor, s az öreg, s remegő fia hozzá fordultak. Kelmed azt monda minap, hogy húgom fiának kevés, mit gondol kelmed, ha most Táskám kiváltaná, nem lehetne-e valami a lakodalomból ? “ Van egy mindenható ördöge a szerelemnek, melly annyi szívnek ölte már el üdvét: haszonlesés, a’fényűzés, ’s világromlotság’ undok szülöttje.—Műveltebb világban is ritka az ön magával meg elégedő kebel, melly az élet csöndes , de valódi üdvéért, feláldozná a’ kényelem’ fölöslegeit ; mi csoda hát, ha a’ durva pór ingadozott, mi csoda, ha elfogadó az ajánlatot, mert a katonai élet borzasztó alakban jelent meg előtte. A kántor’ ajánlata után a törvénybíró némán nézett fiára , s Bandi megragadó a kántor kezeit.